Iza színházban járt - V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) 2018. április 10-29.
szerda, 09 május 2018 15:11

V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) 2018. április 10-29.

Értékelés:
(16 szavazat)

 

Világszínház, ahogy azt a Soroksári úton gondolják 

A színházi blogírás lehetőséget ad újraélni egy, a nézőtér sötétjében már megélt ritka pillanatot, újragondolni egy-két mondatot, szituációt. A MITEM 2018 elvette az (utó)írás örömét, nem igen volt mit „újragondolni”. Talán csak a Szlovén Nemzeti Színház Iliász előadása adott igazán gyógyírt a zömében lélektelen magyar fordításért (különösen a szofisztikált angol nyelvű tolmáccsal való összevetésben), a sokszor olvashatatlan feliratozásért, az eklektikus – és kimondom, unalmas - műsorkínálatért. A szlovének a végén megmutatták ész+szív+ötlet+hivatástudat = jó színház. De ez három hétért sovány vigasz volt.


Befelé és kifelé is, minden nap morogtam magamban. Az ember persze nem enni/inni jár színházba. Na de, hogy a büfépult olyan legyen, mint a zánkai Úttörőtáboré volt a 90-es években?  Sportszelet/Balaton-szelet/zacskós mogyoró elvágólag a pult felső polcán. Nesze neked nemzetköziség. Nem sokat javít rajta pár gusztusos Molnárka és Ischler sem. Gépi kávé porból és olcsó bor, persze drágán. És még ez a „terülj asztalkám” is becsukott az előadás végére, nehogy már ott maradjon a kedves néző beszélgetni. Lehet, a műsorról sem kéne sarkosan fogalmaznom, hisz nem néztem végig a teljes kínálatot. De már tavalyról is maradt bennem elégedetlenség, pedig akkor még a büfépult kínálatát sem elemeztem magamban, volt bőven olyan produkció, ami lekötött.

A műsorkínálat rideg tényei: 27 előadás, amiből 4 a Nemzeti Színház repertoár darabja, zömében már éven túli. Nem elegáns. (Talán akkor, ha hívtak volna a szervezők más magyarországi teátrumokból is előadást, jófejségből megtámogatva pluszkerettel mások éves állami költségvetését is.) Arról már nem beszélek, hogy ebből a négy előadásból hármat az „igazgatói család” rendezett. Ez persze nem elegancia kérdése. Az Avignon/Salzburg/Edinburgh Festival-ok egyikén sem fordulhatna elő. (Mihez is hasonlítom persze?) A huszonhárom vendégelőadásból hét nyugat-európai, a többi kelet-és dél-európai, mutatóba egy kis egzotikum, Tunézia, India és Libanon.

Az szerencse, hogy Oroszország négy együttessel is képviseltette magát, világhírű, nagymúltú  társulatokkal. Az pech, hogy idén kissé haloványak voltak a produkciók, nem ugrották meg az elmúlt évek - néha bizony ámulatba ejtő - estéit. Lehet, az általam nagyon kedvelt Július-együttes kivételt képezett volna, de a max. 100 fős Kaszás-terembe helyezték az előadást, így kevesen élvezhették játékukat. Én sem. A Vahtangov Állami Színház (Moszkva) Oidipusz előadása nyújtott némi élvezetet, vérbő görög szirtakit mindenképpen. A szentpétervári Tovsztogonov Színház Osztrovszkij-darabját (A vihar) otthagytam, nem bírtam cérnával, hogy sokat énekelnek és a tolmács képtelen kimondani - többszöri nekifutás ellenére - a magyar szavakat. Még az orosz nyelv gyakorlásához sem kaptam kedvet ezen az estén, ami azért menthette volna a produkciót. A szintén szentpétervári Alekszandrinszkij Színház Svejk előadását egyszerűen nem értettem, de a látottak alapján nem éreztem kedvet, hogy erőlködjek ezért.    

A hét nyugat-európai előadás között egy olasz, egy belga és öt német produkció. Ebből igazi nívót és nem érdekes színházi kísérletet csak a Berliner Ensemble és a Piccolo Teatro di Milano képviselt. A többiek fellépése: „modern bohóckodás”, bábjáték, táncos performance, inkább csak a nyugat-európai meghívottak statisztikáját volt hivatott javítani. Ahogy a tunéziaiak, a libanoni táncest és az indiai (bengáli) bául dalok is leginkább a nemzetköziség miatt érkeztek. A berliniek Kaukázusi krétakör, s a milánóiak Pinokkió előadásai nem vitásan rendhagyó produkciók voltak.

Még az is lehet, a Tunézia Nemzeti Színház Violence(s) darabja igazán megérintett volna, ha értem az arab nyelvet. A fordítást a díszletfalra vetítették, s a megvílágítás úgy volt beállítva, hogy ahol én ültem onnan a magyar felirat speciel nem látszott, az angol feliratból csak a mondatok első sora, a kérdőszavak és a segédigék, az alany és állítmány ritkán. Így persze támaszkodhattam a színészi játékra, abból vajon mit értek meg. Meglepően sokat. Így is döbbenetes ereje volt az előadásnak, sok asszociációt indított el bennem. A színészek egytől-egyig érdekes, elrajzolt figurák voltak, nem gondolnám ha az utcán találkoznék bármelyikükkel, hogy a színpadon hirtelen csendet képesek teremteni egy pillantással, szitokszóval. A témafelvetés  pedig erdeti. Erőszakos cselekmények és annak következményei a bűnösökben és azok környezetében. Érdekes mód, a darabbéli tettesek láncot alkottak, sorsuk összeért, együvé tartozóvá tette őket.

Észtországot a tallini R.A.A.A.M Színház képviselte. Az vessen rám követ, aki többet tud az észtekről, mint én. Most legalább utánanéztem, fele akkora területen élnek mint mi és 1,3  millióan vannak. Hát nem én leszek az észt színház legnagyobb fanja, de nem kaptam kedvet az irodalmukban való hosszas elmélyülésre sem. Megérdemeltem, amit láttam, hagytam, hogy a címmel - Vérfarkas - beugrasszon a MITEM szervezése. Legalább egy ici-pici farkas, egy fajsúlyos boszorkány lett volna! De nem, népi monda egy templom előtt agyonkorbácsolt javasasszony Tiina nevű lányáról, aki maga sem ágyban, párnák közt halt meg. A darabot  a jakut Szergej Potapov rendezte, akinek a nagyapja – állítólag – sámán volt. Hasznát vette, szóltak a dobok a produkcióban rendesen. Na de ennyi a megjegyezni való, nem több.
 
Az ukránok - Voszkreszínyja Színház – Csehov Cseresznyéskertjével érkeztek. Zenés némajáték, gólyalábon, cirkuszi akrobatikával. Volt benne költőiség, szó mi szó.  Azonban, aki nem ismerte a darabot, meglehetősen bambán ült egy óráig, hogy mi a fenét is lát pontosan, a virágba boruló, majd elszürkülő műanyag állványok hosszas tologatásán túl.

De a végére megjöttek a szlovének. Készülni kellett volna, nem pedig Brad Pitt Trója című hollywoody kasszasikerére támaszkodni. Nehezen állt össze számomra a történet sok szegmense, főleg, hogy miért is volt fékezhetetlen Akhilleusz haragja. Mert Agamemnón elvette rabnőjét, Bríszéiszt? Megér egy szolgálólány egy véres csatát? Vagy a becsületén ezzel ejtett folt a csata oka? Mindenesetre a sértett Akhilleusz megkérte anyját, hogy kérje meg Zeuszt, addig verjék a görögök a trójaiakat a csatamezőn, amíg Agamemnón ki nem engeszteli őt. Agamemnón persze küldte engesztelő követséget, de Akhilleusz nem békült, s páncéljában legjobb barátját, Patrokloszt küldte harcba. Hektór a csatában megölte Patrokloszt, holttestét meggyalázva. Akhilleuszt erre leölte Hektórt, majd maga is meggyalázta a testet. Végül kiadta azt az apának, Priamosznak, temesse el.  Akciófilmet tuti lehet ebből csinálni, de az azért kétséges volt, hogy élvezetes színházat is. Különösen egy hütőládával, tizenkét színésszel és több tucat hangszerrel. Ámultam, hogy sikerült.

A művészek félkörbe rendeződtek a színpadon, mikrofonjaik, hangszereik mögött, mintha tényleg zenekart alkottak volna. Néha-néha egyenként kiléptek, majd  visszatértek a „közös körbe.” Közben elszavalták, dalolták, morogták, verték, dobolták, mozogták a Trója falai előtti eseményeket. Pontos hexameterekben, minimális kiegészítő használatával. Dramaturgiai eszközeik: hangsúlyaik, a zene, a ritmus, az egyedi színészi fellépés. Talán nem is lehet a résztvevő művészeket külön-külön dicsérni, mindegyikük alaposan hozzájárult az előadáshoz, akár úgy,  hogy az egész részévé vált, akár önálló karakterként, narrátorként, megfigyelőként. (Ilyen egyedi párként Zeuszt és Hérát még nem láttam, mintha Montand és Signoret csapot volna össze a Montmartre-on, egy átmulatott, részeg éjszaka után.) A darab mégis egy klasszikus színházi produkcióvá állt össze, mi több szinte intim színházi előadássá, melynek a szeretet, a csábítás, a féltékenység, a civódás, a harag, az öldöklés, a bosszú, a háború lüktetése adta ritmusát. A zenét „használták”, volt ott minden, balkáni hangsorok, hegedűzene, hárfajáték, zongoraszóló, még a Je t'aime foszlányai is. (Talán innen a franciás hangulat.) A mikrofonokon való ütemes dobolással, a színészek által kiadott monoton hangokkal vadabb csataképeket sikerült megidézni, mint Brad Pittéknek a filmvásznon. Misztikus, mégis naturalisztikus, teljes színházi élmény. Homérosz Iliásza 2018-ban, másként.

Szóval ennyi a MITEM 2018, sok száz millióért. Ahogy Marlon Brando mondta: „Sose téveszd össze a fizetésed méretét a tehetséged méretével.”

Megjelent: 207 alkalommal