Már a cím miatt aggódhattam volna, előre. Tiv Tivy, meg az ő szökik a málna ostobasága már két éve is siralmas volt. Hogy a fenébe lehet ezt előadáscímnek aposztrofálni? Szinte előre lenulláz mindent. Elolvastam az alkotó-team önvallását: ”Színházi akció a trivialitás és a megszabadulásvágy között. Szánalmas képek a csapdába esettekről.” Nem lettem okosabb. Őszintén szeretném tudni mit jelent ez, mert hiába volt egy-két érdekes gondolatfelvetés, jótékony homályban maradt annak kifejtése.   

Jó volt az indulás, az tény. Hajduk Károly 5-6 perces monológja, egy éppen a munkahelyéről kirúgott ember sirámai, aki számba veszi helyzetét, s rájön, hogy „olyan zavarodott, mint Vasorrú Bába a mágneses viharban”, mert „korpa közé keveredett és felzabálták a disznók.” A szöveg egészen mohácsisra sikeredett, csak sajna egyszeri villanás volt, e stiláris szintet az előadásban soha többé nem sikerült - saját sorokkal - újra megugrani. A monológ a színész önnön  írása volt mint megtudtam, talán ezért ment olyan magától értetődően. Hajduknak persze volt még egy-két fajsúlyos pillanata, Márai Sándor: Olyan világ jön című versével, s egy-két József Attila sor tolmácsolásával. Csak most nem sikerült úgy megállítani a levegőt, ahogy a vígszínházi Hamletben, Színészkirályként. Nem volt hozzá fundamentum.

Hajduk bevezetőjét egy kollektív, kórusban elszavalt szitokáradat követte, ami szó mi szó, talán még nekem is jól esett, kikiabálták a színészek a frusztrációikat. De sajna a felvezető monológból megtudtuk, „csak a tehetetlen ember káromkodik”, vagyis innentől kezdve négy lúzert néztünk az est további részében.  

Azt hiszem Petrik Andrea is szeretné tudni, mi lett volna az ő szerepe pontosan ebben a színházi akcióban. Amikor pár percre mégis színésznő lehetett, s elszavalhatta Władisław Broniewski: Kedves utca című versét, tette amit tud. Ésszel, szívvel, hatással előadott. Átadta a költő szavainak mögöttes értelmét, ami az estnek is adott némi értelmet, akkor és ott pár percre.: „A Kedves utcában nincs zöld, nincs fa, egyetlen arasz, a Kedves utca lakói - májusban – még nem tudják, hogy itt  tavasz, de a kopasz gázlámpák egész éven át támasztják fejükkel a temető falát.”

Kalocsai Mercédesz és Vass Imre kettőse meg nem fejtett rejtély maradt számomra. A színésznőt – aki egy kis korábbi szösszenetben hevesen tiltakozott az ellen, hogy szüljön - sikerült áldozati oltárra tenni, s testén egy FREEDOM feliratú puncstortát felnyiszálni, hogy aztán a „szabadság maszatos romjait” egy narancs-keresztre feszítsék. Az így megnyomorított testet a kimúlás előtt Vass Imre vállára kapta, s még húzta-vonta kicsit, nem derült ki mi elől vagy mi felé. A művészi szabadságnak olyan ösvénye volt ez, ahol én már elveszetten, vakon és süketen járok. 

De még várt rám a zárókép. Pofás kis oltár épült, ízléstelen, de nem vitásan habzsi-dőzsi körítéssel. Akár a Disznófejű nagyúrnak is készült csodaoltárt nem közelíthette meg senki, kizártak a közt (a nézőket), lekerítették bennünket és slussz. Na de akkor, vajon a csodaoltár árnyékában miért ücsörgött a bent rekedt, eltévedt ember a BOLDOGSÁG-hoz stoptáblával a kezében. Az nem lehet, hogy kint és bent is egyformán pocsék. Ha nincs szabadság, nincs boldogság, mert a „hatalom az méreg, ami felszívódik az ember testében”, akkor valóban csak támasztjuk a fejünkkel a temető falát.

Sajna a tehetetlennek minden lehetetlen. Oké, hogy csapdába esetünk, de ez lenne az üzenet, hogy kiszenvedünk és pont, ez a sorsunk? Tűrni és tudni hordani a keresztet Csehovnál kell, Kompországban élni meg Adynál. Nekem Mohács helyett Dylan kell, uralni akarom a káoszt, nem pedig bambán tévelyegni benne.

Az előadás végén döbbent csend. A közönség – magam is - még arra sem jött rá, hogy itt ez most a függöny, tapsolj vagy ne, aztán húzz haza.