Hisztériánk rosszkedvű tele

(Orlai Produkciós Iroda - Thomas Bernhard: A színházcsináló - 2025. november 16-i előadás)  

Éva: Tessék, egy céhremek, a Liliom után már ideje volt megint beírogatni a színháztörténetbe. A komikus és félelmes tirádák, meg áriák nagyon illenek Alföldi Róberthez, de a legfontosabb az, hogy mindnyájan függők vagyunk: a színházcsinálók is, a nézőik is. Ez a láthatóvá tett kötelék teszi élvezetessé a játékot. Alföldi egy kikerülhetetlen gravitációjú színházi szörnyet játszik. Ez az élete.

Iza: Ki más is játszhatná Bruscont, ha nem Alföldi Róbert? A főiskola után sztár lett, lehetőségek sorát kapta, és negyvenévesen már az ország első színházának igazgatói székében ült. Minden oka megvolt rá, hogy elhiggye, ő a magyar színház fenegyereke. Az első perctől fogva vállalta is a címet, státuszának és tehetségének megfelelve viselkedett, cselekszik, él ma is. Diadalmenetébe közbeszólt a hatalommal való visszaélés hátborzongató, de közben grandiózus és vérprofi modellje: a NER. Az enfant terrible ma hajótöröttként próbálja – egyre jobban szűkülő térben – előadni „világszínházi” elképzeléseit, amely az Átrium színpadán az Orlai Produkciós Irodának hála igazán nagyot szól.

A lélek méltósága

(Stúdió K Színház – H. Melville regénye alapján, és a társulat improvizációit felhasználva írta: Kovács D. Dániel: Moby Dick – 2025. október 25-i előadás)

Éva: Konokul őrzött eszményem nekem a Stúdió K mindenben kivirágzó szabadsága. Fognak egy millió részletű, afféle theatrum mundi-igényű nagyregényt és megcsinálják. Remek szólistává válik mindenki a kórusból, az epikai folyamból felszikrázik a dráma, Nagypál Ahabja egy későbbi Prosperót sejtet, Pallagi Melitta finom rezdülésű, szelíd abszent őrületet játszik. Nincs klisé, fals hang, van tehetség, dráma, halál és szellemes epika.

Iza: Ki mást illetne jogosan – nem mondjuk ki, de tudjuk milyen – klub-jelző 2025-ben Magyarországon, ha nem a független színházakat? Csak feketeöves (harc)művészek képesek arra, hogy süllyesztő, forgó, zsinórpadlás, csúcstechnika és minimum négyszáz négyzetméteres színpad nélkül akkorát álmodjanak, hogy negyven négyzetméteren neki fussanak Ahab kapitány tengeri hadjáratának a fehér bálna után. A Stúdió K Színházban a csúcstechnikát ész és hatalmas akarat pótolja, ahogy a nagy teret is. Így történhet meg, hogy a Ráday utcában a Pequod vitorlát bont Moby Dick nyomában.

Innen szép….

(Örkény Színház - Kemény Lili: Az orosz barát – 2025. október 24-i előadás) 

Iza: Amilyen mamlasz vagyok, még mindig hiszem, ha egy színház megadja ősbemutatója szinopszisát, akkor maga pontosan tudja, hogy mit és miért visz színre. Így szépen vártam a színlap szerinti: „Mi lett a magyar értelmiségből az elmúlt huszonöt évben?” téma kibontására. Három és fél óra alatt megtudtam, a magyar értelmiséget pengeagyú bölcsészek alkották, akik nyelvtudásuk révén poszt-kommunista vezetőből lett orosz oligarchák szolgálatába álltak, és mára szerte kis hazánkban ügynököket és kémeket képeznek, de nem baj, mert a gyerekeik J.K. Rowling Harry Potter regényciklusától megvilágosodva majd fellázadnak ellenük. Én mégis hol voltam ezalatt?  

Éva: Attól tartok, hogy a jó Isten egyszerűnek alkotta az én eszemet is, mert sehol sem leltem azt a nagy modernséget, amitől élveznem kellett volna ezt az előadást. Amit nagyra értékeltem, az Kerekes Éva áriaszerű – az előadást tekintve zárványnak ható – nagymonológja volt. Mi derült ki? Talán az, hogy az elmúlt – itt moslékszerűnek állított – huszonöt évünk a ma durva és mocskos zűrzavarával szükségszerűen összefügg, az öregek sem voltak különbek, a középgeneráció rettenetes, a fiatalok veszendők. Hát, most hová szaladjak ezzel a nagy tudással, amire szert tettem? Megértem, ha ez generációs közérzet-darab, de mégsem lettek kérdéseim, az a baj. Az Örkényben pedig szoktak lenni.

Évadértékelő – 2024/2025

Iza: A legtöbb előadást közösen láttuk, legtöbbjéről hasonlókat gondolunk. De nem ugyanazok a színházak, produkciók, alkotók fekszenek nekünk. Az bíztató, hogy a fősodorban mindig egyetértünk, ugyanaz a fontos, vagy lényegtelen számunkra, és még mindig lelkesen győzködjük a másikat az eltérő árnyalatokról. A 2024-2025-ös évad egyikünket sem varázsolta el, mind a budapesti, mind a vidéki színházak, a közpénzesek és a függetlenek egyaránt azt csinálták, amit tudtak, és még mindig azt és úgy, amit eddig. A független színházak kivéreztetése szinte már múlt idő, megtörtént. A rezsim kultúrpolitikája olyan, akár Harry Potter világában a Mágiaügyi Minisztérium, amikor már az Imperius-átok hatása alatt irányították. Persze ott lenne az alternatívok támogatására az állampolgári öntudat, hogy a közpénzfaló, érdemtelenül színházhoz juttatott középszergyárosokra nem megyünk, nem tapsolunk nekik. Ám sokunknak kéne ezt együtt gondolnia a hatás érdekében. És megálljt inthetne a szakmai felelősségtudat és a szolidaritás is, de ez jelenleg abban ki is fúj, hogy az intézményes struktúra egy-két bátor igazgatója meghív egy-egy független alkotót, nagy néha. Idén is inkább elkalandoztunk számos európai országba, mert úgy vagyunk, mint a táskával, inkább csak kettő legyen, de az minőségi. Mondjuk ki, kevés előadásra költünk itthon jó szívvel, és nem is tesszük, mert nem tetszik a dinamikus jegyárusítás, a kényelmi díj, a húzós támogatói beugró már arra is, hogy egyáltalán jegyet vehessünk. 

Éva: „Élj átmeneti időkben” - hangzott anno Déri Jánostól a kamu kínai mondás, hát így is éreztük magunkat. Átmennénk már jobb időkbe, ahol nem színház-megszűnést, társulatszétverést, pénzgyűjtést, lapmegszűnést látunk nap mint nap. Tombol a középszer, országos színházi rendezvényen láttunk méltatlan és bornírt szakmai beszélgetést, máshol slimfit zakóba töltött irritatív színigazgatót, megint máshol támogatással kisámfázott vállalhatatlan vérgagyit. Rácsodálkoztunk a szakmai teljesítményre fel sem neszelő szaknőkre és szakférfiakra, meg a fele sem igaz – pénzért vett –  „kulturális” ajánlókra és beszámolókra. De megyünk továbbra is a minőség felé, nem adjuk fel. Nagy jutalma ennek az évadnak a Peer Gynt, a Daniel Blake, a Térkép a túlvilágról, A Bábjátékos, az Apertúrás Sirály és még sorolhatnánk, és alant soroltuk is. A visszajelzésekből tudjuk, hogy Olvasóink hallgatnak ránk, támogatják az általunk ajánlottakat, előfizetnek és támogatói jegyet vesznek ….köszönjük. 

Az nem ember, kritikus

(6SZÍN – Daniel Hrbek: Újra hulla – 2025. június 30-i előadás)

Mindenki istenkirálynak hiszi magát a színház világában, aki egyedül viseli homlokán Thália csókját, legyen a Nemzeti Színház igazgatója, portása, műítésze. A szerző cseh színházi ember, és úgy tűnik a masztix-szagú közeg a világon mindenhol egyforma. Soványka a textúra, és szép ebből jót kihozni. Kedvencünk a „színházban színházat játszanak”-helyzet, és minden mű és műfaj, amelyik megpróbálja elrajzoltan és sűrítve visszaadni a teátrum világát, az növeli szeretetünket. Az elején volt ugyan riadalmunk, hogy egy Telepódium elődást nézünk, de a fellépő színészek erre rácáfoltak, és megmutatták, hogy így csináljuk mi a nyári szórakoztatást. Akinek tetszett a Katonában a Mesteremberek, ezt is élvezi majd. (Nem beszélve az Ascher Tamás Háromszéken-ről.) 

Még van angyal 

(Radnóti Színház – Tony Kushner: Angyalok Amerikában - 2025. március 7-i előadás)

Az Istentelen ifjúság című előadás utolsó perceiben Dylan ’65-ös klasszikusa, az It’s all over now, Baby Blue szólt 2023 decemberében. Nem tudjuk, mi körül forogtak Nagy Péter István rendező és színháza gondolatai, amikor 2024 tavaszán, az új évad összeállításakor arra gondoltak, hogy az Angyalok Amerikában új értelmet nyerhet. Ekkor kevesen tettek még arra, hogy a többszörösen vád alá helyezett Donald Trump újra az USA elnökévé válhat. Tizenkilencre húztak lapot, és ha nem is lett huszonegy, a kockázatvállalás bejött, Dylan sorai még aktuálisabbak: „Most mindennek vége….”. Az elődás egy újabb évados remeklés, és nem mellesleg Major Erik nagypályára lépése. 

Hétköznapi fátum

(Pinceszínház - Székely Csaba: Semmit sem bánok – 2025. január 12-i előadás)

Mintha a tragikomédia műfaját éppen a rendszerváltás utáni társadalmi és politikai képződmények leírására találták volna ki. Kevés kell a sokhoz: három kiváló színész  elsőre abszurd, de történetileg lehetséges életet mutat, ahogy a hatalommal való visszaélés újra beépül a mindennapokba. A nagy ígéretek kiábrándulásba fulladtak, még ma is a múlt árnyai közt élnek a posztkommunista országok polgárai. Nem látszik ez elsőre, mert mindhárom figura a saját infernóját éli, de aztán beszakadnak a sorsok, múlt és jelen összekötődik, méghozzá vaskövetkezetességgel. Spiró György mellett e korjelenség ábrázolásának másik mestere Székely Csaba. Pikáns felhangot adott az előadásnak, hogy éppen akkor láttuk, amikor a magyar Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetője rendszerszintű korrupció indokával felkerült az USA szankciós listájára. 

Emberarcú tragédia   

(Radnóti Színház – Paul Laverty: Én, Daniel Blake - 2024. december 17-i előadás

Valló Péter rendezése a színházi évad lelkiismerete. Egyszerű, szép, teljes, fájdalmas és felemelő. Schneider Zoltán a lehető legjobb választás Daniel Blake szerepére. A versenyközpontú társadalmakban a legalapvetőbb szükségletei kielégítéséért küzdő polgárokat statisztikai adatokra redukálják, ezzel elkerülve a szenvedéseikért való felelősség érzését. A kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel szembeni embertelen bánásmódról szól a dráma, amikor egy remény marad, a „nyomorultak” egymás iránti szolidaritása. Ezt itt nem politikai gyújtóbeszéd, de megtapasztaltuk az elmúlt 15 évben, mit jelent egy rezsim érzéktelen közönye, amikor vezérelve: „annyit érsz, amennyid van”, és úgy bánik az adófizetőivel, mintha az állam eltartottjai lennének, és a védelmükre, szolgálatukra létrehozott intézményei lényegében már sorra megbuktak.