Nyomtatás
vasárnap, 18 november 2018 22:28

A diktátor (Vígszínház)

Értékelés:
(65 szavazat)

Gumimortadella, tejszínhab, humanizmus

(Vígszínház – Charlie Chaplin: A diktátor - 2018. november 12.-i előadás)

Éva: Hatvanéves nénik mogyorószőke dauerban nevetni jöttek, nincs mese. Ehhez igazítottan jómunkás látványszínházat kaptunk egy csodálatos alakítással: ifj. Vidnyánszky Attila borbélya-diktátora felejthetetlen. A második felvonás alatti tejszínhabkenés és mortadella-dobálás alatt azért szeretettel gondoltam a hajdan volt Vígszínházra és néztem magam elé.
Iza: Jó előadás a Vígszínház produkciója, attól a kis semmiségtől eltekintve, hogy teljesen érdektelen. Mindez annak ellenére, hogy ifj Vidnyánszky Attila színészi teljesítménye bravúros, ahogy a szereplőgárda is abszolút profin teszi a dolgát. Leginkább az zavart, az alkotók úgy gondolták, egy hívószó - akár Pavlov kutyájából - reakciót válthat ki a nézőkből. Hát nem. Ahhoz üzenetet hordozó, valós gondolatok kellenek. Igaz, a közönségük többségének mégis elég volt. Egy patinás polgári színházban elhangzik minden kontextus nélkül, hogy „stadion” és tapsolnak, kacarásznak, mintha cinkos módon egy hatalmas titokba avatták volna be őket.          

Iza: Chaplin filmje kultikus, nem részletezem, aki látott már mozit, az látta a filmet. Hitler hatalmának csúcsán, 1940-ben - amikor Franciaország letette a fegyvert, a Luftwaffe pedig London fölé repült és lebombázta a várost -, nagy merészség kellett ehhez a filmhez. 2018-ban ez a történet egy az egyben - amikor van saját, élő, kortárs diktátori alapanyag, méghozzá bőven – már nem bátorság. Minek ekézni a lassan 75 év halott Hitlert és Mussolinit, amikor a történelem példájából sokak nem – kevesek meg nagyon is – levonták a tanulságot. Nem voltam rest, még színház után megnéztem Charlie Chaplin filmjét, angol nyelven. Így nem értem a Vígszínház szórólapján lévő feliratot sem: „színpadi változatot készítette: Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő”. Ez csak akkor igaz, ha a fordítás és egy-egy szóbetoldás ennek minősül. Arra a két feliratra, ami majd végig belóg a színpadi nylonfalon: „I can gettho / Make war not love”, nem lennék büszke, vélhetően a Stones és Lennon is méltatlankodna. Az előadás a film leillusztrálása a Vígszínház színészeivel, szó szerint majdnem a filmen elhangzottakkal. (John Malkovich a tavalyi évben – utazószínházával -, tudott üzenetet hordozó produkciót hozni, azonos címen, azonos témában.) 
Éva: Meg kell tölteni ezt a nagy színházat és a megmaradt kulturális referenciapontokra emlékeztetni kell. Újakat létrehozni nehéz. És nincs is rá recept. Ez a – filmhez képest felgyorsított - előadás nem sistereg, nem okoz álmatlan éjszakákat, nem zakatol utána a fejünkben kérdés. Diktatúra rossz, szabadság jó.

Iza: A darabválasztásnak egy oka lehet csak. A Vígszínháznak éppen van - egy majdnem - chaplini figurájú színésze, ifj. Vidnyánszky Attila. Az előadás neki jutalomjáték? A szerethető, szinte bábszerű kiskópé. Kétségkívül, a színpadon - szinte transzban – a színész bármire hajlandó. Szállni-repülni, vetődni, ugrani, összecsuklani. Magas hőfokon ég, csak miért is?  Nem vitatom, hogy átgondolt és mívesen kidolgozott szerepformálása mind a borbély-kisember, mind a cinikus-diktátor figurája, mindkét karakterben eredeti a játéka. Emellett azonban túl hangsúlyos alakításában a „cirkuszt, kenyeret a népnek”, ugyanakkora súlyú akrobatikus bohóckodása is. Milyen kis ügyes, amikor bal bokabelsővel felrúg egy paradicsomot a díszletfal mögé vagy addig pingpongozik egy eperrel, amíg az a szájába repül, nem beszélve görkorcsolyás táncáról. És meg is tapsolja a Vígszínház hálás közönsége, mintha valóban cirkuszban lenne és a fóka most kapta volna el az orrával a labdát.
Éva: Az a jó, hogy az összes akrobatika sem ingat meg abban, hogy kivételes alakítást látunk, melynek határai túlnyúlnak a rendezésen. Szép, érzékeny, pontos, könnyed. És a földgömb-lufi? Megvan, hibátlanul. Kis Vidnyánszky meg szuper. Ehhez azonban nem kellett volna fárasztó szóvicceket sprézni a gettónejlonra.

Iza: A Vígszínház színészgárdája majdnem  statisztéria, egy-egy villanással. Hajduk Károly propaganda-miniszterként, ahogy elmagyarázza a diktátornak, nincs az a „szar papír”, értsd általad aláírt polgári jogi szerződés, amit komolyan kéne venni. Egy meg nem támadási szerződés annyit ér kb., ahogy a színpadon ez a mondat elhangzik: „Bevonulunk a faszba, aztán kész.” Lukács Sándor mintha bölcs Náthán, a gettó vezetőjeként, Király Dániel Mussolinit parodizálva. Szilágyi Csenge a Borbély kedvese szerepében üdítő jelenség. Jól egyensúlyoz, egyszerre naiv és bölcs, tisztaszívű és életrevaló, élvezetes a játéka.
Éva: Hajduk Károlyt nézve arra gondoltam, hogy most akkor kérnék szépen ezzel a színésszel egy külön előadást, mert kár annyiban hagyni ezt a figurát. Aztán még sem, a figurák nem mélyek, egy-két tulajdonságúak, a színészek többet érdemelnének, ha már a címlap szerint átírták az alapot. Itt van ez a sok látvány, magasság, akrobatika, technika, és lesz az egészből egy látványbörleszk, többre érdemes színészekkel. Helyenként aránytévesztetten: egy gatyaletolás után ne legyen poén az, hogy a hitlerjugendes lány fejbelövi magát. Ráadásul 15 percen belül kétszer.

Iza: Antal Csaba díszlete a kevesebb néha több elvét vallja. Majd mindent megold egy felfelé nyitható lépcsősorral, pár hangsúlyos díszletfallal. Semmi különös, de éppen jó. Eszenyi Enikőben erősen élhetett Robert Wilson 1914 című darabja, amiben szerepelt. Mintha azt folytatná: van itt némafilm, cirkusz, groteszk, egyben, kissé kaotikusan. Igazi mélypontokkal, mint mortadella szeletre fújt tejszínhabbal formált Mikiegér paródia. Felbukkan Huszárik Szindbádjából a tavi jelenet, a Borbély és kedvese kicsit görkorcsolyáznak, ahogy Nagy Anna és Latinovits a befagyott tavon. Van egy kis Lohengrin, hattyú vonta csónak helyett, a hattyú maga a (felfújható) menekülésre szolgáló csónak. Meg nagyon gyenge poénok, pl. Napaloni/Mussolini halandzsája alatt egyszer csak elhangzik de Niro neve, meg a kultikus mondat angolul:  Are you talking to me? Vagy vegyük az „Ezt a kormányt nem lehet elengedni” mondat, amire vastapsban tör ki a Víg közönsége. Hát nem hallottak ezek soha Hofit vagy egy tisztességes Marton Frigyes kabarét? Csak egyet nem tud felmutatni az előadás, aktualitást. Vajon miért is kellett „először a világon” megszerezni a színpadi feldolgozás jogát. Semmit nem sikerült ahhoz hozzátenni, de még csak a film giccses, mégis igazi, humanista pátoszát sem visszaadni.  
Éva: Mennyire tehet egy színház a saját közönségéről? A Víg megtehetné remek színészei és rendezői miatt, hogy a jövőnek dolgozzon. Igaz, a jegyeket meg ma kell eladnia…

(Dömölky Dániel felvétele.)

 

Megjelent: 4962 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza