Iza színházban járt - Citromos álom – Kulka 60!
vasárnap, 11 november 2018 15:04

Citromos álom – Kulka 60!

Értékelés:
(103 szavazat)

Hogyan lehet az, hogy a Kripli Johnnyja és Lenin Hetes Ikre 60 éves lett? Úgy, hogy öregszünk. Ő is, meg mi is. Ez persze nem baj. A baj a színészet maga, ahogy a színész tartja: „Kevés dolog marad utánunk, színészek után. A színészi hivatásból adódik, hogy amit létrehozol, olyan illékony...” Pályája, személyes sorsa megmutatta, nagyjából jól gondolja.


Az első „találkozás” - 2001 tele, Radnóti Színház, Martin McDonagh: Kriplijének Johhnyja.  „Rám aztán rám nem tuszmákolja, hogy a Mamuskám máját nézzem. A külsejét alig bírom, nemhogy a belsejét. / Mondtam, hogy csak a whiskyt ne mondja. Faszkalap.” Miatta olvasom az írót, azóta is, egy életre ráéreztetett az ír humorára.

Később, amiben csak tudtam megnéztem „Johhnyt”. Bármit játszott, újra és újra az ötlött fel bennem színpadi létéről: gyötrő kétely. Egy civilben „fehérek között európai”, aki a deszkákon csakis negatív hős. Sokszor zsigerből volt visszataszító. Mert mit is jelent nekem Kulka János? Még az okos, józan emberek között is egy szofisztikált intellektust. Azon kevés színészek egyikét, akinek civil mélysége is van. Ha kinyitja a száját, ostoba, később vállalhatatlan szavak sohasem jönnek. Gondolatai européer, pozitív „üzenetek”, az artikuláció képességével.

Az elmúlt évben sokat foglalkoztam a Pécsi Nemzeti Színház múltjával, sajnálom, hogy nem láthattam, amikor kezdő színészként még csakis pozitív hősöket játszott: Franz Moort, Hamletet, Richard Rowant, Mr X-et a Cirkuszhercegnőben. Aztán jött a „nagy” Kaposvár. Ott sem követhettem még. Hála Koltai Tamás „bátorságának” egy televíziós közvetítésben mégis láttam a Csárdáskirálynő Edvinjeként. Azóta értékelem az operettet. (Ehhez persze kellettek a Mohácsi testvérek is.)      

Ha jól belegondolok, nem tetszett, ahogy a budapesti Nemzeti Színházban és a Katona József Színházban „használták” a tehetségét. Egyes szerepeiért kifejezetten utáltam a színházakat: Kuliginért, Lear királyért, Roy Cohnért, Lekenczey Mukiért, Peter Stockmannért, Pozzoért. Miért kell a színészlelket megnyomorítani? Miért lett ő az „ügyeletes rossz”? Miért formálták hősszínészből karakterszínésszé? Alkata erre nem predesztinálta. Még ötvenes éveiben – mondjuk ki – félkopaszon és ferde orral is sármos volt. Jóformán mindig boldogtalannak láttam a színpadon. A szerepei elnyomták az egyéniségét. Sokszor kellett maszkíroznia, „belül” nehezen ment az átlényegülés, saját, valós arca zavarhatta ebben.

Gyógyította is magát. Énekelt, sanzonokat, Cseh Tamást, Dést, Pressert. Esküszöm, jobban szól tőle – parádés énekhang nélkül – a Szélmalom, mint Michel Legrandtól, az Et maintenant, mint Gilbert Bécaut-tól, a Comme Ils Disent-t, mint Charles Aznavour-tól. Képességes színész, tudta, mini-drámák ezek három percben. (A meghatározás Vári Évától csórva.) Minden dalában - éppen akkor és ott - a privát ember örömei és fájdalmai, ettől volt előadása szívbemarkoló. Egy Kulka – koncert = a művészember tenyerén átnyújtott, űzött lelke.     

Számomra azokban a szerepekben felejthetetlen, amelyekben hangsúlyosan ott volt Kulka János is, és az ő személyes közlendője.

Először is Michael, Alfieri: Hat hét, hat tánc-ában. Végre mosolygott a szeme. Mindegy volt, hogy egy bulvár darabban. Partnerével, Vári Évával magukból adtak a szentimentális történetnek fájdalmasan emberi mondanivalót a magányról, a másságról, az elmúlásról. Még az sem számított, hogy speciel ebben a darabban nem győzött meg Kulka játéka, valahogy sok volt, túlságosan élvezte a színpadi renitenskedést. Igazából partnere csöndjei fogtak meg.

A Csehov szerelmeiben, a szemérmes Anton Pavlovics fájdalmas vallomásainak felolvasása közben. Annak megmutatása, hogy az író is és a színész is szeret, vágyódik, csalódik, menekül. És egy másik levélregényben, a Címzett ismeretlen Max-jaként. Hogyan lehet üldözött zsidóként – kis szerencsével – mégis nyerni, eleganciával. Lessing (bölcs) Náthánja, Hollósi Frigyes Püspöke és Sinkó László Szultánja mellett. Szerepformálása hitvallás volt a mások és a másság iránti tiszteletről, a vallási toleranciáról, hogy minden körülmények között maradjunk emberek.

Kétszer fordult elő, hogy főgonoszként is lenyűgözött. Az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, mint Lenin Hetes Ikrei egyike. Megmutatta milyen a hatalmi őrület. Furulyás-lábujjhegyes táncát, Sír Kán-nak beillő láger-felügyelőjét („Ne basszunk már szekéren!”), majd a végén Joker-i mosolyát sohasem fejeltem el. A darabban életre keltett figurái mind alattomos dögök voltak, de ott volt a játékban Kulka is, aki másnap a Kossuth-téren a demokráciáért lobogott. És III. Richardja, akit magam imádtam. Olyan erősen esendő volt, hogy tiszta szívemből kívántam, ne kelljen könyörögnie a lóért, vesszen Anglia, csak Richard ne. Mindkét alakítása egyszerűen bombasztikus volt.

Még pár villanása. Zágon István – Mohácsi testvérek Hippolytjaként. Hogyan lehetne elfelejteni, ahogy Csákányi Eszter kicsomagolta Kulkát sárga szalagborításából, a színész furcsálló/utálkozó gesztusai közepette. Barta Lajos Komoróczyja, sálban befőttet kanalazva, a Sirály Dornja: „És mennyi szerelem! /  Hatvanéves korban gyógyíttatni?”

Neki köszönhetem, hogy eljutott hozzám Ottlik: Iskola a határon-ja, Kipling: Kim - az ördöngös-e, Békés Pál Csikágó-ja, Coehlo Az alkimistá-ja. Hangoskönyv őrzi felolvasását. Nélküle ezeket a könyveket képtelen lettem volna végigolvasni. Vele, „közösen” értelmezve a sorokat, megfogtak. Orgánuma kivételes. Miatta ragadok le a Spektrum csatornán, a Vizek birodalmát megnézni vagy a NG előtt a leopárdok életét tanulmányozni. A hangja miatt szerettem meg John Malkovichot, Jeremy Ironst és Stanley Tuccit. Szinkronja csinál belőlük érdekes színészeket a vásznon.

Na és az Önételrajza. Minden hónapban van citromos álom, olyan süti ez, mint Kulka a színész, fanyarul édes vagy édesen fanyar. Ünnepekkor mediterrán kenyere feltétlen sütésre kerül.

Másfél éve a betegség elvonta a színpadtól. Kinek volt ez figyelmeztetés? Neki vagy a közönségnek? Az árát persze ő fizette meg. Januárban visszatér, néma szerepben. Máthé Erzsitől a mondás: „A színészet nagy paradoxonja, hogy amikor megvan a fizikumunk, még nincs meg a lelkünk hozzá, mire pedig szellemileg megérünk, a roggyant testünk már nem alkalmas rá.” Kulka színészi pályáján gyorsan élt, már Pécsett "sztárocska" lett (tőle a meghatározás). Még negyven sem volt és Ványa bácsit játszott, amikor meg Ványát kellett volna játszania, már Lear volt. A sors tudta mi akar?

Nekem már jegyem van januári visszatérésére. Kulka János a színházhoz tartozik, némán is. Ne szóljon, csak legyen. Mi, a közönsége „hallani fogjuk, hogy mit mond” és érezni fogjuk mit érez. Máshogy, másképp, de show must go on. Kellünk egymásnak, társasjáték ez, együtt megállítjuk az illékony időt.           

Megjelent: 2718 alkalommal