Nyomtatás
kedd, 02 október 2018 23:19

Shakespeare: A vihar (Budapesti Bábszínház)

Értékelés:
(21 szavazat)

Amikor a zenit a semmivel egybeesik

„sokkal több vagyok,
mint Prospero, e kis kunyhó  lakója,
a te szegény apád.”

Nem a varázsló töri el pálcáját, hanem Prospero dobja könyvét - hatalmát a földi dolgok kupacára. Aztán szembenéz a közös emberi sorssal, a halállal. Szikszai Rémusz méltán korhatáros Vihart rendezett a Bábszínházban. Megtudjuk, hogy létezik olyan, hogy tudás és erkölcs párban jár, a megbocsátás értelmi-morális aktus, és a legbátrabb a halál szemébe néző ember. Ahogy Fodor Tamás mondja, hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink, az fáj rendesen.

A Bábszínház Ország Lili termében egy stilizált hajófenék-roncsban esik meg minden, a báb-színész-ember viszony miatt a tér amúgy is csalóka, nincs is igény semmilyen realitásra, ha Prospero azt mondja, hogy ez egy  elvarázsolt nagy sziget, elhisszük. Prospero nekifog a tabula rasa-nak, vihart kelt és viszi a többiek sorsát a megfelelő helyre: szerelembe, megbékélésbe, szabadságba….egyedül Caliban nem jár jól, először látok olyan koncepciót, melyben  Prospero képes lenne s.k. ölni. Aztán csak herél. Helyes. Hannus Zoltán Calibanján sem edukáció, sem parancs nem fog, durva akarat és ösztön, maga az erőszak. Blasek Gyöngyi, Pallai Mara és Spiegl Anna, a „három az Ariel” szabadságvággyal, pimaszsággal telt lények, járnak át téren-időn, jelzik is folyton, hogy nem szeretik a függést, de egyetértenek Prospero céljaival. Fodor Tamás Prosperója  szereti a hatalmat, szintet is lép, mikor a szigetre kerül, tudással – ha úgy tetszik varázslattal – vegyíti. Fodor csupa éber jelenlét, elhatározás, szellem: tréfálkozik Vilmos és Ádám (Shakespeare és Nádasdy) mesterekkel, ingerült parancsolhatnékján tudatosan módosít, hogy szövetségesei-szolgái megmaradjanak: önként és józanul korlátozza hatalmát.  Feladata, Miranda sorsa és boldogsága tudatosan viselt és bírt súlynak tetszik, de az is látszik, hogy a „többet ér a jóság, mint a bosszú”-elhatározása egy élet gondolkodásának eredménye, az ész meghozta döntés. Egy olyan uralkodóról beszélünk, akinek morális döntése ráción alapul.  Aztán az előadás utolsó perceiben egyedül, hatalmát dobva-vesztve fekszik azúrzöld fényben és néz az égre félelemmel, borzadással: Prospero ott marad  a szigeten meghalni.

Pájer Alma Virág és Barna Zsombor (Miranda és Ferdinánd) szerelmespárja a bábhasználattól lesz megemelten teljes, finom színészi alakítás, csupa figyelem, humor, hordja magán az első szerelmek összes  megható szép jegyét és frissességét. Az udvar emberei közül Ács Norbert, Prospero öccseként a hatalomért bármikor gyilkolni kész moral insanity alaptípusa; Sebastianként Kemény István kiegészíti, szép összjátékban (az alkalmazott bábbal és technikában is hasonlóan) „kamarazenélnek”. Alonsoként Beratin Gábor olyat kész figurát tesz le elénk, akit percről-percre emészt fel a bánat, megérinthetetlenül szenved, Gonzalo-ként Teszárek Csaba a bumfordi morál maga, Szolár Tibor pedig ikerbábbal, nagyon finoman, két egyforma udvaroncot is eljátszik - különbözően. Kedvencem volt Trinculo, (Tatai Zsolt) minden kommunikációs szakember őse, tréfamester, udvari bolond, alkati alattvaló. Nagypofájú, hőbörgő Stephano-ként Pethő Gergő bármelyik kastélyszállóban beazonosítható lenne egy zártkörű vip-rendezvényen.

Szikszai Rémusz rendezésének központi képe: a hatalomteljes, célját elérő ember életének zenitjén tudatosan szembenéz a semmivel. Prospero dönt: a színpadi hagyományoktól eltérően nem kéri a közönséget, marad. Gondoljunk erre, mikor annál a pillanatnál leszünk, ahol már  se szellem, se varázs, se báj. Tán lesz irgalom.

(Fotó: Éder Vera)

Megjelent: 1565 alkalommal
Farkas Éva

Legfrissebbek a szerzőtől: Farkas Éva