Iza színházban járt - Örkény István: Tóték (Nemzeti Színház)
kedd, 16 október 2018 18:30

Örkény István: Tóték (Nemzeti Színház)

Értékelés:
(28 szavazat)

Nelli Feat. Mariska

(Nemzeti Színház – Örkény István: Tóték - 2018. október 11.-i előadás)

Szűcs Nelli október 10.-én, a Karrier-dal / Vári 60 esten szinte lélek-robbanásként énekelte pályatársnőjének a Csornije glaza című dalt. Másnap Örkény Tótnéja volt a Nemzetiben. Játszott? Nem. Mariskát megtette a darab főszereplőjévé. A színésznő tudja és meri is használni a színpadon a benne rejlő képességeket. Remélem, 30 év múlva ő is kap majd a közönségétől egy KÖSZÖNÖM-estet, mert Vári Évában és benne van valami közös: olyan nekik a színpad, mint albatrosznak a vitorlázó repülés, lételemük.


Az előadás kezdetén - mintha a Mátrában, egy eldugott faluban - a színpadi alagsorban kacskaringózva Tóték konyhájába toppantunk, ahol Mariska éppen húst sütött. Szűcs Nelli ezt nem imitálta, vagy húsz szeletet halmozott egy tányérra, amíg összegyűlt a közönség. Csiklandozó illatban fészkelődtünk, ő meg kenyeret szelt, kanyarított rá egy húst és kis dudorászás és riszálás közben letesztelte főzési tudománya eredményét, akár csak egy felvidéki gazdasszony ebéd előtt. Jóízűeket nyelt. (Ne menjünk éhesen erre az előadásra!) Lehet, már Julia Child figurája járt a fejében, Fedákot régen játssza. 

Közel másfél évtizede volt a premier, mégis lendületes az előadás, a társulat is mintha premier hangulatban. „Összeérett” a produkció, mindenki a helyén, Gizi Gézánétól egészen a tábori énekkarig. Olekszandr Bilozub díszlettervező kettéosztotta teret, az egyik félben Tóték falusi idillje (konyhája), a másikban a háború eseményei zajlottak. A történetet néha-néha megszakította vagy éppen keretbe foglalta egy-egy tumultuózus zenés/táncos betét, a „hadi félen”. Megjelent Kristán Attila, maga elé húzott egy régi mikrofont, s katonazene, háborús dalok vagy recsegő hadi beszédek hangzottak fel. A korbeli sanzonok fülbemászóak voltak, furcsamód mégis a háború rémségeit sugallták. Ügyes – szinte barchobára emlékeztető - az ötvenes évek mozgalmi dalaiból soronként összeállított zenés blokk, majd a hetvenes évek dalaiból szerkesztett betét.

Nem tudom, Vidnyánszky Attila rendező eredetileg is Mariskát tette-e meg darab főszereplőjévé. Talán nem, csak ezen az estén valahogy így alakult, annyira jelen volt a színész. Szűcs Nelli a konyhából levezényelte a darabot. Hites ura, lánya és a kedves Őrnagy úr házi macskaként doromboltak a keze alatt. Édes jó Lajosát kötelességtudóan és valós szeretettel csókolgatta, bár ezekben a puszikákban benne volt: „Mondd kis mamlaszom, hiszen addig úgy sem nyugszol.” Annak ellenére is, hogy tisztelte az urát, elfogadta, hogy az a családfő. Ágikája néha önfejűsködött, de ahogy a mama a hátsójára húzott, rögtön tudta hol a helye. A mélyen tisztelt Őrnagy úr csak a vezényszavakban volt erős, amúgy Mariska terelgette a dobozolásban. Szűcs az ezredfordulón minden bizonnyal fiatal volt a szerephez, de hozzá asszonyosodott. Mára a lába kisujjától a feje búbjáig Tótné. Fejkendőben, hímzett mellénykében, pörgő szoknyában, kis konttyal. (Megjelenése V. Csóti Klára jelmeztervezőt dicséri.) Az asszony általa bicegős, mégis úgy sürög-forog a konyha és a kerti budi között, mint a szélvihar. Fájós lábbal is ő dobbantja a legnagyobbat a táncban és ö leghangosabb a falu énekkarában. Mariska szerepe jutalomjáték számára. Íve van alakításának, ahogy a merengő konyhai húsmajszolástól eljut az anyatigris üvöltéséig. Csak Gyula fia számít, senki és semmi más, meggebed az igyekezetbe, hogy a farkasordítón hideg orosz tél elől bekerüljön az a gyerek a meleg parancsnoki szobába. Kár, hogy Gyula már halott, s minden igyekezete hiábavaló. Amint az Őrnagy felszólítására beígéri a szomszéd lelövését - „Hát ez csak természetes, mélyen tisztelt Őrnagy úr!” -, el is hisszük hangsúlyának, hogy Gyuláért megtenné. Szűcs érti, érzi, mi több élvezi szerepét. Annak egésze, de összes kis részlete patentra kidolgozva. Mindent megtesz, amit színész tehet, hogy a közönsége boldog legyen játéka által, láttán. Erővel, ésszel, lélekkel és tehetséggel uralja a színpadot.

Vidnyánszky felfogásában az Őrnagy és Tót kapcsolata majdnem egyenrangú. Tót (Tóth László) határozott, domináns személyiség, ellenáll a végsőkig. Asszonya és lánya rosszallása ellenére, sőt Gyula fia veszélyeztetését is vállalva, mert első az önbecsülés. Ez a Tót nem papucsférj, csak szeretetből hagyja, hogy az asszony vezesse. Tóth László abszolút hiteles a szerepben, és kifejezetten összeillő párt alkot a színpadon Szűcs Nelli Mariskájával. Lajosunk „egyszerűség lakik benne, mosolyogva szelíden” férfi, mégis érezzük, hogy Tót nem szívbajos, amikor kell, csattog majd a margóvágó. 

Reménykedtem magamban, hogy az Őrnagy nem Latinovits klón lesz. Amikor Trill Zsolt „leszállt” a buszról, s megláttam kerek napszemüvegét, térdei rogyását a bőrönd súlya alatt, elszállni látszottak a remények. De aztán visszajöttek. Trill alakításában az Őrnagy nem snájdig, nem a bokacsattogtató tiszt mintapéldánya. Nem félelmetes, bár ott vibrált benne a front pokla, - a partizánoktól való rettegés miatti - ideggyengeség. Ez az Őrnagy inkább egy beteg lélek, lyukas zokniban, de még groteszk dobozolásában sem nevetségesen. Nem volt démoni, csak egy pusztulásra ítélt ember. Csendesen szép, átgondolt szerepformálás ez Trill Zsolttól. 

Rácz József Gyuri postása remek kabinetalakítás. Él kicsi hatalmával, már ami egy postásnak lehet, és ezzel az Őrnagy pusztulását okozza. Nem együgyű, sőt, mintha a falu egyetlen józan embere lenne. Sompolygása Mariska körül a kávéért, mint egy sötét, baljós árnyék. Ágika, Orosz Melinda, már túlkoros a szerephez. Arcjátéka, testtartása azonban mégis elhiteti, hogy ez egy kamaszlány, aki éppen fellobbanó nőiességét fitogtatja az Őrnagy előtt. A darab vége felé énekelt Karády-sora már egy középkorú nő bölcsességét sugallja - bár talán nem is ezt énekelte -: „engem is csak égve dobtak el”. Ágika ebben az előadásban abszolút nővé érett, leánysága elhálása anélkül. Gizi Gézáné szerepében Béres Ildikó rövid kis jeleneteiben egész emberi sorsot mutatott meg. A valóságban nem láttuk a gyantaszedőket, az ágya fejénél álló tűzhelyen való almasütését, de mintha mégis. Finom eszközökkel mutatta meg a színésznő, miért is jár Gizinéhez a pap, lajtos kocsis, meg a falu tán összes férfija, még Tót is szemezgetett vele! A többiek - Tomaji plébános (Sőtér István), a lajt tulajdonosa (Varga József), Cipriáni professzor (Kacsur András) szolgálták az előadás sikerét.

Az eredeti bemutató dátuma csak azért érdekes, mert ekkor a délszláv háború utóhatása még javában tartott, Jugoszlávia széthullott. Vélhetően ennek szólt a finálé az „Ég a város, ég a ház is” (London’s Burning), hogy a teljes szereplőgárda harsogta a dalt, a háttérben meg ott volt egy lényegében kortalan „világégés”.
    
(A felvétel Eöri Szabó Zsolt, a bemutató környékéről.)


Megjelent: 568 alkalommal