Кто, как, почему/Ki, miként, miért, avagy itt mindenkinek szenvednie kell! 

(MITEM – 2017 – Alekszandrinszkij Színház, Szentpétervár – Dosztojekvszkij: Bűn és bűnhődés - 2017. április 23.-i előadás)

Lehet, jókor talált meg a darab és kifárasztott az 5 és fél órás előadás, de attól tény, hogy nagyon-nagyon sok jó, sőt kiváló színházi este ellenére két éve nem „rántott magával” így előadás. A régi élmény egy mindent megváltoztató döbbenet volt, ez egy lelki felszabadulás. Annak igazolása, hogy bármit is hoz az élet, ha elég erősek vagyunk így, vagy úgy, de mindenen túllépünk. Ha van hitünk magunkban és szembenézünk azzal, hogy vannak dolgok, amiben valójában vétlenek vagyunk, de a következményén változtatni mégsem tudunk. Az is közrejátszott persze, hogy a Porfirij leadta nekem a színpadról „azt a baltát”, kár, hogy csak 20 perces megőrzésre. És egy nevet örökre megjegyeztem, Виктория Викторовна Воробьёва-ét (megdolgozott érte, hogy anyanyelvén említsem).

Hedda, mint Belle Starr 

(MITEM – 2017 – Dramaten Stockholmi Királyi Színház – Ibsen: Hedda Gabler - 2017. április 22.-i előadás)

Belle Starr a XIX. század egyik törvényen kívüli hölgye volt Amerikában, aki igen ügyesen használta a puskát. Akárcsak a svédek Heddája. Nekem valahogy úgy tűnt, fétisszerűen rakosgatta a pisztolyokat, mint nem létező kisdedjeit, akikre persze nem vágyott. Az biztos, ha nem olvastam volna Ibsen darabját, most semmit nem tudnék belemagyarázni a látottakba. Ezért, vagy éppen ennek ellenére, lekötött az előadás. A címszerepet játszó Electra Hallmann érdekes színésznő, akinek határozottan van színpadi jelenléte.

Capitulatus! 

(Erkel Színház/ Komische Oper Berlin – Mozart: Die Zauberflöte/Varázsfuvola - 2017. április 20.-i előadás)

Bergman, Branagh, Kosky. Ők valami olyat tudnak, amit nagyon kevesen. Más, új szintre emelni egy már amúgy is remekművet. Rendezőként álomvilágot építettek Mozart (és Schikaneder) Varázsfuvolája apropóján. A berlini Komische Oper előadása kivétel a törvények alól, a színen valami olyan működik, ami első megfontolásra kizárt.  Tim Burton humora és ízlése, Buster Keaton rezzenéstelen arca, Claudette Colbert bája, a Nyugati Boszorkány masírozó majmai, Cafrinka fekete macskája, Hagrid Aragogjának neje és persze Mozart zenéje. Mindez együtt, egyszerre, céllal, okkal, szellemesen és értelemmel. Az „animációs” opera varázslatféle.      

Bepenészedett életek  

(Pesti Színház – Woody Allen: Szentivánéji szexkomédia - 2017. április 3.-i előadás)

A Szentivánéji szexkomédia alapból sem „woodyallen-es”. Nem nagyvárosi neurózis, hanem vidéki idill, semmi mély depresszió, megterhelve a miért is vagyok én zsidó kérdéssel, csak kusza érzelmi és érzéki problémák. A film se volt igazán átütő – nekem -, az abból készült színpadi mű sem veretes. Ettől persze lehetett volna ez még egy érdekes előadás, de nem lett. A tanulság? Úgy általában isten mentsen attól, hogy egy angol Csehovot játsszon, egy orosz meg Woody Allent rendezzen. 

Go Johnny go! 

(MOM Kulturális Központ/Nemzeti Táncszínház - Feledi Project: Sztravinszkij - Les Noces (Menyegző) - 2017. április 11.-i előadás)

Számomra is hihetetlen, de Sztravinkszkij Les Noces című darabját ismertem, az meg egyenesen csodaszámba ment, hogy láttam is a Royal Balett egy régi előadásán, dvd-n. Ha Sztravinkszkij zenéje díszlettervezésre ihlette Picassot, szerelemre lobbantotta Coco Chanelt és Walt Disney is akarta rajzfilmjéhez szerzeményét, pont a társművészetekre oly fogékony táncos fantáziáját ne mozgatta volna meg?  

Kis magyar rapszódia   

(MÜPA – Michael Sturminger: Just call me God - 2017. április 4.-i előadás)

Minden ember életében van legalább egy pillanat, amikor a világmindenség porszemeként megadatik neki, hogy a Föld évmilliárdjai történetében egy adott korban és napon olyan történés részese lehessen, amely naptól már semmi sem lesz többé számára ugyanaz. Nekem ez a nap 2011. október 20-a volt, amikor élő közvetítésben néztem a SkyNews csatornán, ahogy elfogták Szurt városában Moammer Kadhafit. A Just call me God című előadást nézve gondolatban újraéltem, ahogy a Líbiai Szocialista Népköztársaság Nagy Forradalmának Vezérét kihúzzák egy szennyvízcsőből, majd agyonverik. Amúgy is pocsék hangulatban vagyok már napok óta, így aztán John Malkovich-show az én fejemben valóságos KO-ra sikeredett, összekeveredve a mai magyar történésekkel.

Those who do not love me
do not deserve to live/
Akik engem nem szeretnek,
nem érdemlik meg az életet
(Moammer Kadhafi)

„Az élet valójában egyszerű, csak mi ragaszkodunk hozzá, hogy bonyolulttá tegyük”

(Thália Színház/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata - Határon Túli Magyar Színházak Szemléje - Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása - 2017. március 13.-i előadás)

„Egy Coehlo idézet a meghívóra” – énekli a Honeybeast, de Hamvas Béla Olbrin Joachimról szóló (filozofikus) meséjéből is lehetne bármely meghívóra jobbnál jobb filozófia közhelyeket nyomtatni. Joachimnak nincs gyártási azonosítószáma, „(élet)receptje”, sőt még fikciói sincsenek. Úgy tűnik tucatember, de mégsem tud a tömeg része lenni. Aztán eljut a világvégén is túlra, ahol felfedezi az alkotás örömét, a lélek szépségét, és végre rájön, hogy hibája csak az, hogy egyedi, ő nem a tömegtermelésre állt embergyár milliomodik outputja.     

„Kicsinálnak, mit csináljak?”

(Radnóti Színház – Shakespeare: Téli rege - 2017. március 3.-i előadás)

Shakespeare legtöbb művét nem nagy kunszt izgalmassá tenni. A Téli regét/mesét igen, hiszen a darab maga is csak egy mese a mesében, megspékelve a sors kiszámíthatatlanságával.   A Szabó T. Anna – Morcsányi Géza – Valló Péter - Bálint András kvartettnek sikerült a kunszt, mert hiába a klasszikus angol színmű, a jó színészek, ahhoz, hogy ez a dráma igazán hasson, kell némi ötlet. Nem felejtettem még el a Kenneth Branagh Theatre Company 2015-ös adventi varázslatát, ahogy Branagh Leontesként állt a színpadi hóesésben, de Valló Péter előadásából áradó brainstorming szintén levett a lábamról.

Izig-vérig Harpagon

(Pesti Magyar Színház – Molière: A fösvény - 2017. február 24.-i előadás)

Egy számomra mértékadó színikritikus azt találta mondani, „ha csak kijön Haumann Péter a színpadra, rögtön elolvadok a gyönyörűségtől”. Gondoltam magamban – tudom, tiszteletlenül -, ez sem komplett. A színész karrierjének valós aranykorát, az 1970/80-as évekbeli alakításokat nem ismerem. Az utóbbi pár évben pedig – szószerinti - vergődését láttam csak a Katonában, nem neki való előadásokban, nem neki való szerepekben. Megnézve A fösvény-t úgy tűnt, valahova most hazaért a színész. 

Au revoir Alice, bye-bye Birdie!    

(Játékszín – Jack Popplewell - Robert Thomas: A Hölgy fecseg és nyomoz 100. előadás - 2017. február 28.-i előadás /
Katona Sufni – Fekete Ernő Weöres-estje, Mennyekbe vágtató prolibusz, utolsó, 101. előadás – 2017. március 10.)

A dolgok jelenlegi állása szerint két színész van, aki képes becsábítani többször, ugyanarra az előadásra, Vári Éva és Fekete Ernő. Ha valaki nekem azt mondja, hogy A Hölgy fecseg és nyomoz című darabot nem egészen két év alatt képes leszek hat alkalommal megnézni, lehet, kezdeményezem az illető gondnokság alá helyezését. De megtörtént. Ahogy a Prolibuszt is láttam már két ízben, az utolsó előadás előtt. Kíváncsi voltam a „Hölgyre” és „Madárkára/Birdie-re”. De most eljött a búcsú ideje.