Iza színházban járt - Závada Pál - Mohácsi János - Mohácsi István: Egy piaci nap (Radnóti Színház)
csütörtök, 11 október 2018 22:44

Závada Pál - Mohácsi János - Mohácsi István: Egy piaci nap (Radnóti Színház)

Értékelés:
(31 szavazat)

Itt élned, halnod

(Radnóti Színház / Závada Pál – Mohácsi János – Mohácsi István: Egy piaci nap / 2018. szeptember 27.-i előadás)

Éva: Rejtő Jenő szerint az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe. Minden Mohácsi (dráma, rendezés) ezt a tételt igazolja. Ki választaná a magyar történelem bármelyik emberöltőnyi idejét, így, visszatekintve? Na, ugye. A XX. század meg különösen kitett magáért. A két és fél órás előadás alatt végig azt gondoltam, hogy annyi sötét ostobaság, kilátástalanság, felhorgadó indulat, önreflexió-hiány és manipuláció biztos van már a mindennapjainkban, mint Kunvadason volt. Teendő?
Iza: Az Egy piaci nap kiváló előadás. A regény színpadi adaptációja tökéletes. A rendezés átgondolt, feszes, agyas. A színészek elszántak, színpadi jelenlétük akár egy figyelmeztető kiáltás. Még a sok kiváló közül is képes kiemelkedni Radnay Csilla, László Zsolt és Pál András. Az előadás mintha egy orrba vágás, vigyázz, ami megtörtént, lehet, éppen újra történik. Hogy lehet, hogy mégsem éreztem igazi katarzist?      


Iza: A regény olvasása felzaklatott, amikor a falu népe kiért a piacra letettem, azóta is a polcon várakozik. Ameddig jutottam, az a színpadon megelevenedett, méghozzá szájtátós hűen, mintha éppen olvasnám a történetet és az a saját képzeletemben formálódna. A háború utáni, „antiszemita vérvádak” józanésszel elképzelhetetlenek, miként a darabban is elhangzik: „erre jöttek haza Auschwitzból”? A történet helyi konfliktust mesél el. A holokauszt túlélők hazatérnek Kunvadasra, de házaikba már új lakók élnek, tányérjukból más eszik, kabátjuk pedig mást melegít. Persze visszakövetelik, ami az övék. De az „új tulajok” nem adják. Inkább vádolnak, uszítanak, acsarkodnak. Zsigeri gyűlölet lobban bennük annak láttán, hogy a zsidók túlélték, ráadásul még alkalmazkodni is képesek az új helyzethez.
Éva: Terhekkel teli, kilátástalan helyzet, nincs az a humanista-optimista elgondolás, ami gyakorlati megoldást adhatott volna. Gondolom én, most, 2018-ban. Mégis, mit lehet azzal tenni, hogy a visszatérőket nem megkönnyebbülés, hanem az „akkor most vissza kell adni a házat” - gondolat fogadta? Aztán persze az önigazolás megteremti a bűnt és az „igazságos megtorlást”. Azért, mert gyerekhúsból csinálnak kolbászt a zsidók. Őrület, ami rendszer. Azóta is.

Iza: Csöppnyi színpad, rajta közel másféltucat szereplő. Hatalmas indulatok prózában, zenében, minimális humor, 150 percen át. Mint egy felbolydult hangyabolyban úgy keringenek körbe-körbe a szereplők. Vezérhangyák és dolgozók, párszor szerepet cserélve. Néha egy „járatban” megpihennek, hogy a tömegjelentből (falugyűlés, kocsmai találkozó) kiszakadva meghalljuk egy embertől mi is történt szerinte a morajló utcákon, hogy taposta meg őt, másokat a háború, az élet. Két házaspár: a reformátustanító Hadnagy és asszonya (Pál András és Radnay Csilla), a kommunistává lett zsidó Hámos és neje (Porogi Ádám és Martinovics Dorina) szemszögén át éljük meg igazán a történetet. A két nő hajdan egy szeretőn osztozott, éppen a zsidó Rosensteinen. Persze nem tudtak egymásról. Házaikba, ágyaikba, vágyaikba, félelmeikbe pillanthatunk bele. Történések Mari és Irén sorsán át. Pótteát isznak, mesélik egymásnak, hogyan is veri őket az uruk, mi történik a hitvesi ágyban, hogyan élik meg a rettegést. 
Éva: A játéktér kicsinysége, székekkel való zsúfoltsága, a mozgás kis helye is bénító. A szó szoros és átvitt értelmében sincs hova menni, egymásnak ütköznek a szereplők, kerülgetik egymást, oldalaznak, súrlódnak, hátrahőkölnek, összekuporodnak. Nincs tér, nincs lehetőség, benne vannak a másik privátszférájában, gyűlöletében, boldogságában, óvatlanul kiejtett és visszavonni lehetetlen igazságában. Legszívesebben lesütöttem volna a szemem a tömény boldogtalanság a láttán, ami Radnay Csilla és Martinovics Dorina által játszott figurák arcára kiült. Kínos volt a közelség, és a szánalmas, kiúttalan asszonysorsok. Ott van Pál tanítója, akinek a levegővétele is megváltozik, mikor rájön, hogy felesége gyermekének nem ő az apja. Porogi Ádám lassan teremtette meg aktív emberből a kétségbeesésében cselekvő elveszett-ember karaktert.

Iza: Mondjuk ki, a színpadon lincselés zajlik, több menetben. Van egy női trió: Lovas Rozi, Sodró Eliza és Józsa Bettina. Lovas az erős, mintha férfi, vad szitkozódások közepette, azért kiabál, mert fél. Sodró újra akár Psota a Ház a sziklák alatt-ban. Csupa indulat, sértettség, kezében végig egy kétségbeesetten szorított gereblye, ami hol a veréshez kell, hol a támasza, a védekezés eszköze. A lány annyira nyomorult, hogy életében az első ágy, amibe befekhetett, a zsidóktól elvett fekhely. Hogyan is adhatná már vissza? Józsa Bettina alakította Rózsinak is van egy fegyvere, egy összecsukott esernyőváz. belőle már sohasem lesz ép felnőtt. És van egy férfi duó: Schneider Zoltán és Némedi Árpád. Hol kiabálnak, hol sunnyognak, mocskos mód uszítanak, de ők mindig túlélnek. Meg  a kórus: Kelemen József, aki csak azt hajtogatja: „Hú, de rá fogunk erre baszni!”
Éva: Kelemen figurájának igaza van, a magyar történelem all-round tanulsága ez. Az épp agyonvert, meglincselt figurák szép lassan kiülnek a színpad elejére egy sámlira és elmondják a nagy fényben meggyilkolásuk orvosszakértői, bírósági jegyzőkönyvi pontosságú részleteit. És rácsodálkozunk az emberre, aki üti a földön fekvőt és belerúg a fejébe. És még egyszer, és még egyszer. Még akkor is, ha az már nem mozog. László Zsolt áldozatot és gyilkost is játszik, egyik lenyűgözőbb, mint a másik. Az ő gyilkosa épp kertész. Letaposták a virágait. Öl.

Iza: Láttam én ezt már – majdnem – Mohácsiéktól a Nemzeti Színházban, az Egyszer élünk-ben és az Örkény Színházban, az E föld befogad, avagy Számodra hely-ben. Kissé más szituációk, más szereplők, de már megélt, újrafűtött indulatok, ugyanazok a szófordulatok: „ha azt mondom X, akkor mindig arra gondolok, hogy X” (Csárdáskirálynő), „asszonyok, maradjunk már emberek, még ha nők is vagyunk” (Illaszertár, Liliomfi),  „Hú, de rá fogunk erre baszni!” (kicsit másképpen Egyszer élünk). Ezek már fáradt poénok, részben ezért a fádság. Pontosan tudom, mire mi jön. Betelített a mohácsizmus. Meg részben védekezés is. Egy péntek este, a mai Magyarországon ne kelljen még a színházban is csak azzal foglalkozni, hogy: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!” Lehet csak ez volt a baj, ezen az estén nem vágytam zajos intésre, hogy értelmetlen korban élek, értelmetlen cselekvések között, ami még az életembe is kerülhet.
Éva: Megválthatatlanok vagyunk, DNS-szinten hordozzuk a traumákat, mindenki gyilkos és áldozat is: a Mohácsi-testvérek  megtalálták azt módot, ahogy a nagy karneválban mindenki eljátszik egy-egy áldozatot, egy-egy gyilkost. A fókuszok siklanak egyik szereplőről a másikra, de nincs megkönnyebbülés, nincs megoldás. Talán annak belátása, hogy együtt kell élnünk, segíthetne. Nem tudom. Boldog nemzetek megoldják, boldogtalanok megnyomorodnak.

Fotó: Dömölky Dániel)

Megjelent: 486 alkalommal