Schwajda György: A szent család című darabjával vendégeskedett a Játékszínben két estét a Pécsi Harmadik Színház. Láttam már Pécsett a premiert, pont jókor hozták Pestre az előadást: mindenki a helyén, kitelt az összes alakítás, beállt a gravitáció, működnek a csöndek, helyükön még a neszek is.

Vári Éva Vincze János rendezésében olyan anyát játszik, aki egyformán vonz és taszít, kikerülhetetlen és elviselhetetlen, fáj és szórakoztat. Az alapos dramaturgiai elgondolás jelenetről jelenetre viszi az anya ítélőszéke elé a szomszédokat, a rendőrt, a gyerekeket – mindegyik a maga módján tehetetlen, adna és kapna, de nem tud. A seregszemlei kegyetlenség eszembe juttattja a középkori bolondokat is;  a piactéren úgy engedték össze verekedni őket a nép vidulására, hogy övükbe hosszú botot tűztek:  minél jobban ütni akarták egymást, annál kevésbé érték el a másikat.

Vári Éva kellett ahhoz, hogy ebben az eredőt, az anyai bűnt, aztán annak belátását is megmutassa. A pislákoló öröm életben tartásának megmutatása adja az alakítás méltóságát, a tétet a várakozás és csalódás kínjának elviselése emeli. Ezt hívják egésznek. Hanyatlástörténet? Igen.

A heterogén közönség is jól vizsgázott, Vári-rajongók és játékszínes törzsközönség hamar felvették a ritmust, a kemény mag állva tapsolt a végén. (Néhány isten bogárkája nevetni jött, mindenáron, de hamar zavarba jöttek és elhallgattak, valószínűleg győzött a kvalitás, már hogy az előadásé.)

Vári Éva játsszon még, a Pécsi Harmadik meg jöjjön, mert az nekem jó.

(Toldy Miklós felvétele)