Iza színházban járt - Offenbach: Orfeusz az alvilágban (Salzburgi Ünnepi Játékok 2019)
szombat, 17 augusztus 2019 00:23

Offenbach: Orfeusz az alvilágban (Salzburgi Ünnepi Játékok 2019)

Értékelés:
(49 szavazat)

Szörnyella, de Eurydice

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Offenbach: Orfeusz az alvilágban - 2019. augusztus 12-i előadás)

Ami nekünk Kálmán Imre, az a franciáknak Offenbach, az operettkirály. Barry Kosky úgy hiheti, ő Óz, a nagy varázsló, ha lehetőséget kap, kápráztatnia kell. Fittyet hányt hagyományra, megszokásra, elvárásra. Az „opéra-buffon”-t - ahogy Salzburgban műfajilag besorolták a darabot - valahová Fosse Kabaréja és az Örült nők ketrece közé pozícionálta. A kán-kánt szigorúan csak férfiak járják, néha nyers a színpadi játék, vaskosak a szimbólumok, igaz még épp a jó ízlés határán. Az előadás Salzburgban meglepetés, talán azért lehet itt, mert idén épen 200 éve született Offenbach. 

A librettó csak nyomokban az az Orfeusz sztori, amit ismerünk a mitológiából. A Közvéleménynek - éltes dáma képében materializálódva a színpadon, - nem tetszik, hogy Jupiter imádja a női nemet, ráadásul fivére, Pluto is szemet vett egyre, Eurydice-re. Ez nincs az asszony ellenére, aki már sem férjéért, Orpheusért, sem annak hegedűversenyeiért nem rajong. Maga a férfi se bánná, ha nem neki kéne nejét kényeztetnie. De a Közvélemény nem hagyja a házasságtörést annyiban, amikor Pluto meg is szökteti kedvesét, utána küldi a férjet az alvilágba, vissza kell szerezni őt és pont. Az istenek persze maguk is fúrják Jupitert, sőt felesége, Juno kalandjai miatt válni akar. Az alvilágban Eurydice Jupiterrel is összejön egy pásztorórára, amire Orpheus megérkezik. A férj vihetné is ezután az asszonyt, csak útközben nem szabadna hátranéznie. Még el sem indult, már megfordult, így Eurydice marad a pokolban. Jupiter nem akar Plutoval testvérháborút, az asszonyt bacchánsnővé avatja, s átpasszolja egy másik istennek, Bacchusnak.

Az estét Anne Sofie von Otter (Közvélemény) és Max Hopp nyitja, akár egy idős Sally Bowles és Konferanszié a Kabaréból. A produkció végig szatirikus, itt-ott burleszk elemekkel, néha szinte a zene ellenére is már-már némafilmnek tűnik. Francia nyelven szólnak a dalok, de a párbeszédek németül hangzanak el, hála Max Hoppnak, aki John Styx néven végig narrálja a darabot. Az énekesek sokszor úgy tesznek, mintha beszélnének, de helyettük végig Styx beszél, játszik, utánoz, parodizál, karikíroz, hangokat utánoz és hangokat ad ki. Például leköveti, ahogy Eurydice egy flakonnyi hajlakkot szór magára vagy vad csámcsogással bezabál egy szelet dinnyét. És improvizál, sokat. Nyilván minden este majd más poénnal dobja fel a szöveget, nálunk Fushl am see-hez ment volna kirándulni, Párizsból! A színész a férfinem kifigurázásával, nevetséges önsajnálatával („Árkádia hercege voltam...” áriájával) az este talán legjobbja.

Koskynál Eurydice, nem meseszép, hosszúcombú szőke jelenés, hanem egy unatkozó, hisztis, tipegve száguldozó Miss Röfi, fekete hajzuhataggal. Akit valahogy minden férfi kíván. Pedig úgy ugráltatja őket, mint az említett ”hölgy” Brekit a Muppet Showban. A darab Eurydice-je habzsolja az ételt, a férfiakat, a szépítőszereket, és hamar elun mindent, még a pokolban is unatkozik. Amikor éppen valami vagy valaki kielégíti, elfáradva vad horkantásokkal álomba szenderül, szétvetett végtagokkal, hiányos alsóruhában, fütyülve rá, miként mutat. A darab egyértelmű főtémája a házasság (rémsége) és az emancipáció. Nőalak nagyon mai, már-már férfi.

Persze John Styx is szeretné ezt az Eurydice-t tettel és szóval, még akkor is, ha az este énekes sztárja, Kathryn Lewek interpretálásában a nő optikailag és pszichikailag is egy szörnyeteg. Az énekesnő abszolút felsőfokú színészi játékot nyújtva láthatóan pokolian élvezi, hogy egy ekkora egójú nő alakjában szaladgálhat a színpadon, egy szál semmiben. Mind szövege, mind testjátéka obszcén, itt-ott már közönséges. Komolyan vártam, hogy egyszer csak úgy férfi módra megvakarja a lába közötti semmit. De nem, helyette az este végére, színes és csillogó hímtagot növesztett, amit egyszer csak egy elegáns mozdulattal letépett és elhajított. Annyira emancipálttá vált már, hogy még azt is unta, ha férfi lehet, inkább kifacsarta, kiherélte a férfitársadalmat, majd felült Bacchus mellé vedelni és bujálkodni. Lewek, aki koloratúrszoprán, perfekt énekesi teljesítményt nyújtott még akkor is, amikor Pluto majdnem meztelen kis ördögei a magasban forgatták vagy fejjel lefelé lógatták.  
 
Az az igazság a férfiaknak nehéz volt Lewek mellett felragyogni. A tenor Marcel Beekman előbb hobbi méhészként táncolt be a színpadra, egy igen vidám, 12 táncosból álló méhcsalád kíséretében, majd ő volt Pluto, aki elszerette férjétől Eurydicét, de könnyűnek találtatott a nő hálójában. Nem hagyományos aktus zajlott közöttük, Pluto csak Eurydice vágyának tárgya volt. Ugyan ő lett volna a csábító, de inkább a nő rontotta meg őt. Joel Prietonak, aki Orpheust játszotta nem sok esélye volt sem a feleségével, sem Jupiterrel (Martin Winkler) szemben. Csak egy túlhűtött szerelmes lehetet ebben a feldolgozásban, a vesztes. Bár elnézve emancipált asszonyát, inkább vesztes-nyertes. Martin Winkler jelmeze káprázatos volt, Jupiterként patás ördög volt, narancsszínű szőralsóban. Színészi játéka kitöltötte beszédes outfitjét.

Persze az összes kosztüm szellemes, és nagyon, de nagyon fényűző volt. Victoria Behr jelmeztervező egymillió Swarovsky kristályt használt fel, s nemcsak Eurydice, de a férfitáncosok is kristályos pénisszel bírtak szoknyájuk alatt. Otto Pichler gyors tempójú koreográfiákat vitt színpadra, a férfitáncosok majdnem meztelen kis ördögökként forogtak végig, vörös farkukat lóbálva, nyelvüket nyújtogatva. A nagy truváj a kán-kán volt férfi táncosokkal. Hússzínű szoknyájuk, alatta kristályos hímtagjuk, majd a férfi táncosok páros 69-es póza, nem semmi látványt nyújtott. Nem nagyon értettem mit is üzenhet ezzel Barrie Kosky, felötlött volna bennem, hogy nesze neked metoo mozgalom, ha az előadás nem a férfiak gyarlóságáról és a nők hatalmáról szólna.

A berlini Komische Oper akárcsak két éve Mozart Varázsfuvolájával, most is egy látványos, ötletes, meghökkentő előadást állított színpadra, s Barrie Kosky újra biztos kézzel válogatta ki a produkcióhoz a színész-énekeseket. Nem a sznobizmus mondatja velem, de kakukktojásnak érzem Salzburgban az előadást. Az rendben, hogy illeszkedik az év témájához, hisz mitológiai a javából, de inkább csak vicces fricskának tűnik, hogy oldja a többi darab, az Odipusz, a Médea, a Salome és az Alcina sötét világát. Legyen a salzburgi közönségnek egy kis önfeledt kikapcsolódása. 

(A képen Marcel Beekman)

Megjelent: 538 alkalommal