Nyomtatás
szombat, 24 augusztus 2019 21:39

Händel: Alcina (Salzburgi Ünnepi Játékok - 2019)

Értékelés:
(42 szavazat)

Nem hazudik a tükör! 

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Georg Friedrich Händel: Alcina - 2019. augusztus 13.-i előadás)

Ott valami egészen csodásnak láttam az előadást. Aztán gondolkoztam, hosszan hagytam ülepedni az élményt. Cecilia Bartoli és Philippe Jaroussky két különleges művész, de ez mégis kevésnek tűnt utóbb, a meghökkentő külsőségekkel operáló rendezés eladására. Ráadásul, nem vagyok álszent, és talán megvan bennem a képesség ízlésem határainak kitágítására, de amit most láttam, az nálam kiverte a biztosítékot. Nem akarom egy előadás utolsó statisztáját sem megalázó helyzetben látni a színpadon. Bartoli pedig még nagyon a jelen, lehetne finnyásabb. 


Az opera librettójának alapja Arioso: Orlando furioso-ja, ami kicsit hajaz Prospero történetére, ha nagyon beleásom magam a sztoriba, megtalálom a Tévedések vígjátéka és az Ahogy tetszik egy-egy fordulatát is. Az opera szövegkönyv persze Shakespeare után íródott. A főhős, Alcina - egy szebb napokat látott varázslónő - megöregedett, már varázslat kell ahhoz, hogy férfiember kívánatosnak lássa. De vágyai még vannak, így a szigetére vonzza a férfi utazókat, majd amikor kedvét lelte bennük átváltoztatja őket, növényekké, állatokká vagy kövekké. Ruggierot is megszédíti, aki nem tud ellenállni Alcina képzelt bájainak. Hamar megfeledkezik lovagi küldetéséről, de még menyasszonyáról, Bradamanteről is. A lány a férfi tanítójával, Melissoval eltűnt kedvese keresésére indul, s maga is Alcina szigetére érvén úgy tesz, mintha saját testvére, Ricciardo lenne. Ruggiero nem ismeri fel, sőt riválist lát benne. A varázslónő húga, Morgana azonnal beleszeret az álruhás lányba. Végül Melisso mester meggyőzi Ruggierot, hagyja el a szigetet és Alcinat. kétségbeesésében mindent megpróbál, hogy magánál tartsa a férfit, de az erős érzés, a tébolyult szerelem megfosztja őt varázserejétől. Ruggiero távozik, s vele együtt elpusztul a sziget, ahonnan Alcina elvarázsolt foglyai mind kiszabadulnak.

Paolo Fantin díszlettervező egy letisztult, art deco előcsarnokot tervezett a színpad előterébe, quasi egy luxusszálloda belsőt, amit forgó tejüveg fal határolt el a színpad hátuljától. A választófal mögött jelentek meg az illúziók, amelyek megmutatták Alcina szigetének varázsát. tükörként működött volna, megduplázva az üvegfal előtti eseményeket,teljesen más világot mutatott, sőt vetítővászonként is szolgált. Varázsaltos látványt nyújtott néha, s egyszerűen nem lehetett megállapítani mikor igazi, mikor vetített a kép a falon,mögött. Sokszor csak akkor hőkölt hátra a néző, amikor megmozdult egy emberi testekből összeálló kőhalom, úgy 20 perc után, vagy kiderült egy fa karja hopp emberré vált. Utóbb nézve ennek a látványvilágnak nem sok értelme volt, hisz ez az este a személyes énekesi bravúrokra épült. 

A színpad bal oldalán felállított, színjátszós, ovális, aranyszélű tükörajtóval más volt a helyzet. Ez olyan „Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken” tükör volt. Ezen át érkezett Alcina, az őt megszemélyesítő Cecilia Bartoli a nyitány után a színpadra, s végig ez volt a varázslónő átjárója a való világ és az általa varázsolt „másvilág” között. Kis is használta játék közben az énekesnő, vissza-visszapillantott, hogy jó áll-e a ruha rajta, gyorsan kirúzsozta magát benne. És persze itt látta magát valójában, az ősz, aszott öregasszonyt, a kívánatos koktélruhás szépasszony helyett.

Bartoli fellépése a darab salzburgi bemutatójának az első számú apropója, személyére szabott jutalomjáték. A hősnő nagyáriáit igazi bravúrszámokká változtatta. Az elején „csak” egy szerelmes asszony, metsző magasságokkal, aki már a második nagyáriában rájön, hogy hazudott szépsége nem lesz elég a férfi megtartásához. Mert nem hazudik a tükör! Ő az, amit maga lát benne, hiába a szemfényvesztés. Bartoli hangja itt megváltozott, ahogy Alcina önbizalma, úgy vesztett az is erejéből, vált lágyabbá. A színpad bal oldalán álló tükör elnyelte őt. Majd egy félelmetes Alcina jött vissza, aki megidézte birodalma démonait, mert már mardosta a féltékenység és felismerte, hogy az ő útja csakis a bosszú lehet, hiszen varázslónő. Következő áriáiban olyan magasságokban járt a hangja, és olyan erővel, amit én még nem hallottam tőle, majdnem koloratúrszoprán volt. Hogy aztán  nyílt színen összetörjön, s a nézők szeme előtt, haját és eszét vesztve fájdalmában - nincs jobb szó rá – elpusztuljon. Mert az ovális oldalajtaját, Ruggierio összetörte, mindenét elvette, szívét, varázserejét. Katartikus pillanat volt, amikor az üvegajtó szétrobbant előadás közben. Csúfságában is gyönyörű színpadi jelenet, ahogy Bartoli csomókban tépte ki haját az utolsó ária közben, s egyre csendesebbé válva, hangját vesztve, szürke rongykupacként végezte a színpadon. Komplex színészi alakítás volt az övé, hiszen hősnője személyiségének minden árnyalatát megmutatta, de főleg annak hallatlan sebezhetőségét. Egy öregedő asszony fájdalmát az éltében elszenvedett veszteségei felett, az állandó szorongását a jövőtől, végül a teljes és örök magányának a felismerését.

Philippe Jaroussky nekem kis csalódás volt Ruggiero szerepében, Ugyan ragyogott a kontratenorja, de alakításában nem volt meg az a tűz, ami partnernőiben igen, s nemcsak Bartoliéban. Professzionális a színpadi jelenléte, könnyedén énekelt, és azért ő volt az egyetlen pasi a szerelmi „négyszögben”. De összevetve játékát, mozgását Bartoli alakításával, az igen szokványos és sablonos volt. Valahogy a közönség is érzékelte ezt, udvarias tapsot kapott. Ellenében annak, hogy az opera egyik karakterének, Obertonak a szerepét - egy gyermek, akinek az apját Alcina fává változtatta - egy fiúszoprán énekelte, a Bécsi Fiúkórusból, Sheen Park, olyan 12 év körüli fiúcska. Jarousskyval ellentétben fellépése nyíltszíni tapsot és ovációt váltott ki. 

Kristina Hammarström mint Bradamente elegánsan énekelt, szenvedéllyel, Sandrine Piau Morgana szólamában pedig remek volt. Égővörös hajával, kecsességével különös energiákat mozgatott meg a színpadon, kifejezetten szexi volt fiatalabb boszorkánynak. 

És, ami nem tetszett. Nem gondolom, hogy egy barokk opera színrevitelében helye lett volna az orális szex imitációjának. (Tudom, akkor is éltek és fizikailag is szerettek az emberek, de mégis.) Nem akartam hinni szememnek, amikor az üvegfal becsúszott függőlegesen középre és a fal két oldalán a francia kontratenor, Philippe Jaroussky, mint Ruggiero és Kristina Hammerström, mint Bradamante hátát egymásnak döntve élvezte, hogy Alcina/Bartoli és Morgana/Piau szájjal kényezteti. Egy kis homoszexuális játékot is behozva ezzel, hisz Bradamante nő, ezt azért Morgananak a semmivel az ajkai közt észre kellene vennie. Ennél már csak az volt képtelenebb látvány, amikor Philippe Jaroussky/Ruggierot egyik másik nagyáriája közben már Hammerström/Bradamante kényeztette és egyszer csak eközben, a „rásegítéssel” mennyei magasságokba szárnyalt  a hangja. Ezek az álerotikus képek semmit nem adtak hozzá a történethez. Kíváncsi lennék mi is járt Damiano Michieletto rendező fejében, vajon mit is akart üzenni ő ezzel Händel zenéjéről, az öregedő varázslónő lelki megsemmisüléséről, egyáltalán bármi öncélú, gonosz varázslat megtöréséről.

A zenei produkció amúgy kitűnő volt; a Les Musiciens du Prince együttese Gianluca Capuano vezényletével. Händel zenéjének szenvedélyes interpretálása sokat adott az este hangulatához.

(A kép Cecilia Bartoli hivatalos képe a Fesztiválon.)

 

Megjelent: 2944 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella