Nyomtatás
szombat, 31 augusztus 2019 23:55

George Enescu: Œdipe (Salzburgi Ünnepi Játékok)

Értékelés:
(26 szavazat)

Rocky Balboa és sithek kardja

(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – George Enescu: Œdipe – 2019. augusztus 11.-i előadás, premier)

Achim Freyer rendező egy 85 éves csudabogár. Szállodánk reggeliző terméből majd mindennap láttuk, ahogy szinte futott reggelente a Felsenreitschule-ba próbálni. Nem faksznizott, gyalog, vászonnadrágban, rikító, mintás ingben, ami majdnem a térdéig ért, kezében hatalmas kék vászonszatyorral. A premier napján kijött a nézőtérre és a zenekari árok mellett boldogan ölelkezett mindenkivel, aki gratulált neki. Nemcsak rendezte Enescu operáját, de maga tervezte a díszletet és a jelmezeket is. Az Oidipusz-történet színreviteléhez rendhagyó és egyedi formanyelve van. Nem az ő hibája, hogy magam ezt nem beszélem. Hetek óta jár a fejemben egy-egy színpadi képe, szimbóluma. Hatott rám az előadás, nagyon is. Mégsem tudom, hogy a nem tetszik tartományból miért nem billen át a mérleg nyelve a tetszik térfélre. 

Az vesse rám az első követ, aki köpi-vágja ki is volt Enescu. Különösen, hogy az 1920 és 1931 között írt monumentális műve, az Oidipusz történetét feldolgozó Œdipe című operáját majd száz év alatt összesen 15 alkalommal mutatták be. Művét feleségének, Maria Tescanu Rosettinek ajánlotta. Az asszony, egy másik férfival való házassága és Nae Ionescu filozófushoz fűződő szerelme miatt savat öntött az arcába. A hírt hallván Enescu – akit nyilván gyengéd szálak fűztek már ekkor Mariahoz - visszatért Párizsból Bukarestbe, betegágyánál virrasztott. Az arc elcsúfult, állandó fekete fátyol fedte. Ő mégis elvette szíve hölgyét 1937 decemberében. Ez az érzelmi vihar kétségtelenül ott van operájában, a szárnyaló, erőteljes, magával ragadó zenében. Amit viszont tudhattam volna, ő szerezte a Pacsirta zenéjét! 
 
Operájában a születésétől haláláig kísérjük Oidipuszt. A rendező szép hosszan mutatta a gyermek születését. Egy hatalmas, szinte vízfejű csecsemű-bábú egyedül feküdt a nézőtér felé lejtő sötét, üres térben vagy 10 percen át. Furcsa, kusza krétajelek vették körül. Kezeivel, lábujjaival játszadozott, mígnem egy vörös fénykard átszúrta a lábait. Hiába követtük nyomon Oidipusz cseperedését, családalapítását, öregedését és halálát, a baba Oidipusz valahogy megmaradt. Vörös selyem sortban jött a világra és abba is távozott, díjbirkózó izmokkal.

A befogadást Achim Freyer színpadképei és szimbólumai erősem megzavarták. George Lucas tett róla, hogy a Sith lovagrendet (az Erő Sötét Oldalát) és az ő vörös lézerkardjukat mindenki ismerje, mint a gonoszság manifesztációját. Mit keres ez a Jedi kard, ami a bukott antihősök fegyvere Oidipusz kezében, miért ez sebesíti meg lábait? Miért néz ki végig úgy akár Rocky Balboa. A főhőst megformáló énekest a második felvonásban olyan izomtömegeket formázó jelmezbe öltöztette, amilyet Jevgenyij Pljusenko viselt Tom Jones Sexbombjára készített műkorcsolya gálaszámában. A zsinórpadlásról hatalmas fekete bokszzsákok ereszkedtek alá, s Oidipusz „edzés közben” hatalmas karjai ütéseivel ölt. Csak arra gondol a nyomorult néző, ez jelent valamit. De valószínűleg semmit.

Franz Tscheck világítástervező a Felsenreitschule meglepően széles színpadát szinte végig sötétben hagyta, így majdnem a semmiből tűntek elő a rendező túlméretezett fantázia lényei, a végig a színpad középpontjában álló/mozgó Oidipusz körül. Hol a színpad két oldaláról, hol a színpad hátsófalának balkonszerű mélyedéseiből, erős, váltakozó színnel megvilágítva.   

A rendezés főtémája Oidipusz bonyolult származása, pontosabban, hogy már születésével megpecsételődött a sorsa és ez ellen hiába kapálódzott. Életét - a színpadon most nagyon is látszó - kötelek szorításában élte, akár egy kipányvázott rab, s csak úgy tudott végzete fölé kerekedni, hogy előbb súlyosan megbüntette (megvakította magát), majd eldobta életét.

Achim Freyer vízíójában nagyon sok a metafora, szürreálisak operahősei fizikai megjelenésükben: kartonfejekkel, virágnak öltöztetve, túlméretezett mellekkel, bizonyos figurák törpeként, mások óriásként érkeztek a színpadra. A vak látnok Tirésias (John Tomlinson) gólyalábakon három ízben szelte át a színpadot egy miniatűr orákulum botjába kapaszkodva. Laïos király (Michael Colvin) úgy nézett ki, mint egy Transformers robot-makett, míg Jocaste királynő (Anaïk Morel) egy hatalmas kék virág képében jelent meg. És mindenki nagyon, de nagyon lassan mozgott, szinte araszolt.

Az egyik fő attrakció az estén nem vitásan Enescu zenéje volt, ami egyszerre idegen és ismerős hangzásában. Benne a 19. századi romantikusok, egy kicsi Wagner, de szláv motívumok is. Furcsálva olvastam, hogy nincs is „rendes”, teljes írott partitúra, így az Ingo Metzmacher karmester munkája a majdnem három órás színpadi művel heroikusnak tűnik. Különösen, hogy volt a zenekarban zongora, celesta, szaxofon, de még éneklő fűrész is. Persze a Bécsi Filharmonikusokat vezényelte és a Bécsi Állami Opera kórusa énekelt. A másik főszám az Oidipuszt játszó Christopher Maltman fizikai és vokális teljesítménye volt. A bariton valóban megmutatta - eredeti francia nyelven énekelve -, hogy az ember milyen végzetes erőfeszítésekre képes. Majdnem elhittem neki, hogy "az ember erősebb, mint a sors."

A salzburgi sajtó szerint az „Œdipe” a 2019. évi nyári fesztivál legfontosabb eseménye volt, mert Hugo von Hofmannsthal - a jövőre századik évfordulóját ünneplő - Salzburgi Fesztivál egyik alapítójának az antikvitás iránti művészi rajongását tükrözte. Na meg a 85 éves rendező miatt is, akinek a kedvéért egy "Oidipus Complex" fantázianevet viselő szobrot állítottak fel a Hofstallgasse utcában a Fesztiválszínház bejáratánál, egy hosszú piros szalaggal átkötve Josef Adlhart kőmaszk szobrait, eltakarva szemüket. Ezt a kiemelt figyelmet kevesen kapják meg. 

(A felvétel a Salzburgi Ünnepi Játékok Press oldaláról felhasználható előadás fotó.)

 

Megjelent: 1179 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella