Iza színházban járt - W. A. Mozart: Idomeneo (Salzburgi Ünnepi Játékok - 2019)
szerda, 28 augusztus 2019 12:10

W. A. Mozart: Idomeneo (Salzburgi Ünnepi Játékok - 2019)

Értékelés:
(54 szavazat)

Nylon-gyár
 
(Salzburgi Ünnepi Játékok 2019 – Mozart: Idomeneo - 2019. augusztus 12.-i előadás)

Peter Sellars rendező és csapata a környezetszennyezés depressziójára pár száz kiló nylon színpadra vitelével reflektált. Lehet, az Idomeneo színpadra állítása nagy kihívás, de nem neki, aki az operarendezés jelenlegi fenegyereke, és legendás arról (is), hogyan akaszt ki különcségével színpadi nagyságokat. Az idei salzburgi Mozart-víziója nem igazán formabontó, pedig nagyon up-to-date volt a két vezérmotívuma: a migráció és a Földet fenyegető környezeti katasztrófa. Három fiatal énekesnő, Teodor Currentzis karmester és Wolfgang Amadeus mentette, ami menthető. 

Idomeneo története meseszerű és szövevényes. Ilia elveszti apját a háborúban, maga is már egy leigázott nép tagja, aki ráadásul a legyőzők vezérének fiát, Idomantest szereti. Idomeneo, a győztesek királya még a tengeren hánykódva - félelmében - fogadalmat tesz, emberáldozattal hálálja meg, ha az istenek ez egyszer futni hagyják. Felajánlja áldozatnak az első embert, akit a parton meglát. Ki más lenne az, saját fia, Idomantes. Partot érés után a Vének sugallatára gyorsan Argoszba küldi a fiát, vegye már feleségül Elektrát, ő meg feláldozza a földönfutó Iliát. De Poszeidónnak csak a király fia kell, vihart kavar, és egy szörnyet küld a görögökre. Az egykor virágzó ország pusztul, mese nincs Idomantest fel kell áldozni a túlélésért. Ilia úgy dönt vele hal, nem kell az élet szerelmese nélkül. Persze egy Mozart operában a szerelem győz minden felett, még a végzet felett is. Éljenek csak boldogan a fiatalok zúgják az istenek. A szintén Idomantesbe szerelmes Elektra viszont hoppon marad, összeomlik, ő speciel mindent elveszít. 

A nyitány hosszú tétele alatt földszínű terepruhában sorjáztak a színpadra a leigázottak/menekültek (?) a gyűjtőtáborba/bevándorlási hivatalba (?) talán nem is egy háború, hanem egy környezeti katasztrófa után. A befogadók kékszínű terepruhában terelgették őket, egy-két elit-kommandóssal. Idomeneo király majdnem úgy festett, akár egy banánköztársaság kamu uralkodója, Brezsnyevnek nem volt ennyi plecsni a katonai zubbonyán. (Ráadásként nem volt egy karakteres király/apa, saját életéért simán beáldozta volna gyermekét.) Idamante és Ilia helyzetüket kifejező (győztes/legyőzőt) terepruhában játszottak, aztán Ilia kapott egy szürke kötött felsőt és farmert. Elektra szintén szürke, előbb kiskosztümben, majd nagy-lyukú szürke kötött felsőben és lágyesésű harangszoknyában, tűsarkúban állt a színpadon. Robbie Duiveman színpadi kosztümjei egyáltalán nem voltak szépek, de gondolatébresztők sem.

Erősen próbáltam a díszlet mibenlétét is megfejteni, s miután nincs feltüntetve a tervező, csak egy berendező, ezt leginkább Sellarsnak tulajdonítom. Sok-sok (százasával) felfújt nylon zsák volt, a kicsitől a hatalmasig, különböző formában (gömb, tégla, henger, amorf), ráadásul néha még világítottak is a díszletelemek, különböző színben. Az istenek által küldött szörny is műanyag volt, látszottak a gyomrában, lábában a testét mozgató díszletezők. A tengert a színpadból kiemelkedő, nézőtérre merőleges 8-10 kéken villogó átlátszó led-fal alkotta, ahogy a pokol/környezeti rémségek terét is, csak vörösben. 

A szereplők leginkább a közönséggel álltak interaktivitásban, nem egymással, felénk énekeltek, gesztikuláltak. A két főtéma: környezeti (klíma) válság, migráció, szigorúan csak vizuálisan jelentek meg, leginkább a kórus tömegjelenetei során, egyszerűen nem volt organikus kapcsolatuk a cselekménnyel, a produkcióval.
 
Talán az előadás vége volt a legmegdöbbentőbb, egy tízperces, egymástól teljesen függetlenül ellejtett szólótánc, egy női polinéz (Brittne Maleahani Fiumaono) és egy férfi maori táncos (Arikitua Tentau) előadásában. De miért polinéz és maori? Talán a Polinéz-szigetvilág és Új-Zéland az elsők között lesz a tengerszint emelkedése miatti eltűnő földdarabok között?

Mégsem volt unalmas az este, hála Teodor Currentzisnek és a viszonylag kevéssé ismert, de az előadásba minden tudását beleadó három női énekesnek. Az ír mezzoszoprán Paula Murrihy hiteles és megbízható Idamante volt, szép engedelmesen bóklászott az érte rivalizáló két nő között. Ő már fellépett Salzburgban, a Varázsfuvolában énekelt tavaly. Ying Fang kínai szoprán ellenben most debütált, Ilia szerepében. Emlékezetes lesz ez az előadás mindkettőjüknek, Sellars hosszan fekve és a földön, egymáson áthemperegve énekeltette őket. Az rendben, hogy Idamante szólamát egy mezzoszoprán énekli, de így olyan aszexuálisra sikeredett minden kettősük, hogy nehéz volt elhinni, e szerelemért hagyják meg az istenek a Földet. 

Más volt a helyzet az estén leglátványosabb és legeredetibb alakítását nyújtó amerikai szoprán, Nicole Chevalier esetében, Elektra szerepében. Ahogy a karmester vezényelt ő pont ugyanolyan dinamikával énekelt. Színészi játéka elementáris, a végső, teljes összeomlását bemutató áriájában arc-, szem-, és testjátéka elment volna prózai színpadon. Valóban túl vad és szexuálisan túlfűtött lett volna ennek az Idamentenak. Elektra önmagát felhergelve, nyílt színen megőrült, amibe belehalt.  

A rend kedvéért említsük meg, hogy Russell Thomas tenor énekelte Idomeneot, de a rendező Ilia-Idamente-Elektra közötti hármas-dráma koncepciójában elég szűk mozgástere volt. Hasonlóképpen járt ebben a produkcióban Levy Sekgapane, aki Arbace szerepét énekelte és Issachah Savage a főpap, Jonathan Lemalu Nettuno (Posszeidon) szólamában. 

Teodor Currentzis excentrikus karmesternek tűnt, hírnevének megfelelt. Hozta magával a Permi Operakórust és a Freiburgi Barokk Zenekart, akik a hazai terepet jelentik számára. A Felsenreitschule zenekari árka lehetővé teszi a közönségnek, hogy figyelhesse a karmestert. Pár éve Zubin Mehta sasként szálló karjai már lenyűgöztek egy épülettel arrébb, de most is egészen belegyönyörödtem, ahogy a dirigens nemcsak kezével, de egész testével irányította zenekart, „formálta” Mozart zenéjét. Ő még olyan sztár lesz az operaszínpadokon, akár Axl Rose a rock színpadán. Maga is egy kisebb színészi alakítást produkál(t) az árokban.

Zenei szempontból ez az előadás egyértelműen izgalmas volt. Vizuálisan viszont – számomra - majdnem értelmezhetetlen, és hiába a trendi, húsbavágóan aktuális a főtéma, nem sikerült azt Mozart operájával ötvözni. Ez persze csak az én benyomásom, hisz elég tisztességes éljenzés volt az estén, amit a három női énekes és a zenekar, élén a karmesterrel nagyon megérdemelt. Megválaszolatlan maradt számomra a kérdés, vajon miért Peter Sellars a világ legjobban fizetett rendezője. Majd legközelebb, mert Öveges professzortól tudom, hogy „egy mérés. nem mérés.” 

(A kép a Salzburger Festspiele Press oldaláról szabadon felhasználható felvétel.)

Megjelent: 1612 alkalommal