Iza színházban járt - Örkény István: Macskajáték (Nemzeti Színház)
vasárnap, 15 december 2019 16:03

Örkény István: Macskajáték (Nemzeti Színház)

Értékelés:
(61 szavazat)

A 70 az új 50? 

(Nemzeti Színház – Örkény István: Macskajáték – 2019. december 14-i előadás)

Lehet, minden "nagyszínésznő"-nek kötelező eljátszani a Macskajáték Orbánnéját, ha megéri azt a kort, ahová Örkény pozicionálta hősnőjét. Udvaros Dorottya sem hagyhatta ki. A színésznő szerepköre-e özv. Orbán Béláné? Nem. Abszolválta? Parádésan. Ehhez Szász János rendező szép, filmszerű színpadi miliőt teremtett és ravaszul kitalálta, hogy három potenciális Orbánnét állít a színpadra. Erzsi-Giza-Egérke, alias Udvaros-Bánsági-Nagy, ők akár egymást válhatnák esténkét a szerepben, körforgásszerűen. 

Már a nyitó képsor teljesíti az írói instrukciót: „ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna”. Erzsi a „mogyorószínű dzsörzében”, szőkén, mini tűsarkakon szép lassan áttolja Gizát a színpadon, egy óarany, színpadhosszú törtfátyol függöny mögött. A díszletelemek – Vereckei Rita munkája - egy barokk operában is megállnák a helyüket, mozgatható, hatásában antik, festett vászon-falakkal jelzik a cselekmény helyszínváltásait. A színpadon egy fekete zongora, egy hatalmas, magas-támlás fotel és sok-sok ezüst, többkaros gyertyatartó. Végig Orbánné szobájában vagyunk, de néha kitágul a tér, s odakerülünk, ahol a főhősnő beszédpartnere éppen van. Orbánné Alcinaként lép a színpadra, háttal a nézőtérnek, hosszan néz farkasszemet megfakult tükörképével. Akár a varázslónő, látja a múltat, s emlékezik. Az előadásban égő gyertyák erdejében, szűrt világításban látjuk a múltat, a jelent erős, fehér fény jelzi. 

Szász János a díszlet ellenére nem változtatta meg az Örkény-darab tárgyi világát. Szükségeltetik, hogy a néző tudja, mit jelentett a ’70-es években egy tejcsarnok, a hentes a piacon hogyan passzolta el a mócsingos húst, mi volt az a Csili, mit jelentett társbérletben élni, és az, hogy Giza München környékéről hívja a testvérét, a vasfüggöny mögül. Szakács Györgyi dús anyagú, szép esésű - Paula, Giza és Csermlényi karakterei esetében kifejezetten elegáns -, jelmezei, kiegészítői (táskái, smukkjai) is hajszálpontosan idézik a kort. De valamit erőteljesen megváltoztatott. A rendező Udvaros Dorottya színészi karakterére, éretten szép asszonyiságára és még mindig kislányos, trillázó hanghordozására komponálta a darabot. A forma kedvéért - a nyitóképben – Szkalla Erzsi egyik lábán papuccsal, a másikon fűzős cipőben lép elő, de egy őszbehajló Bridget Jonesként. A szerep majd minden karizmatikus, erős színpadi jelenlétű színésznőnek megvolt, s elnézve a régi előadások képeit, megmaradt felvételeit mindnyájan – néha kis csalással - dagadt lábbal, tramplin, ha kellett közönségesen álltak a deszkákon, pont úgy, ahogy Örkény látta hősnőjét: rendetlen, zaklatott, gátlástalan, ízléstelen, s főként hazudozó.

A rendetlen, zaklatott és hazudik megmaradt, de Udvaros Orbánnéja még nagyon nő, valós testi vágyakkal, a mai tiniket megszégyenítő praktikákkal és vadsággal, ha ki kell ütni a női riválist. Persze Orbánnéban most is megvan az indulat, a nagypofájúság, s ellenpontként a bizonytalanság. De alapvetően egy kortalan és szertelen "öregbakfis", aki túlélte a második világháborút, évtizedekig csalta az urát lánykori udvarlójával, s 67 éves özvegyasszonyként is egybecsúsztatott poharakba önti vörösbort, hogy aztán talpukat lenyalogatva ihassa ki azokat, szép sorban. Mert Udvaros Orbánnéja még ilyesféle játékokkal szórakoztatja magát. A test megöregedett, de lélekben még mindig az a fiatal lány, aki Létán integetve, ágaskodva, türelmetlenül várja a fiúját. Alakítása fókuszában a szenvedélyes szerelem áll, amiért mindent bevett, öncsalást, önmaga nevetségessé tételét, s ahogy a napok követik egymást, ő a szereleméért úgy csúszik füllentésből füllentésbe. Erzsi 67 éves, festett hajjal, papucsban és dzsörzében jár, de még mindig pillangók szállnak a gyomrában, ha arra gondol, hogy a szeretője hányszor és hogyan fúrta be magát a mellei közé. (Nem spoilerezek, ebben az előadásban ezt némiképpen meg is mutatják.) Ehhez persze az kell, hogy a kiöregedett operaénekes, a lifetime szerető, Csermlényi Viktor ne egy röfögő varacskos disznó legyen, ahogy őt Orbánné az elbeszéléseiben lefesti. Blaskó Péter Viktora egy latin szerető, hosszú, égővörös sállal a nyaka körül, elegáns puha kalapban, ezüstös, formára nyírt, ápolt szakállal, atombiztos sármmal. Blaskó megmutatja a már tüdőtágulásos operaénekest is, rövid részletet előadva Csajkovszkij Anyeginjéből.

Udvarosnak és Blaskónak meggyőző a közös színpadi kémiája, képesek elhitetni, hogy a szerelem nem korfüggő. Két aggkorú is tud tinédzsermód indulatos, türelmetlen, szertelen és bolond lenni, ha szívkérdésekről van szó. Még azt a jelenetet is szépre játsszák, amikor Viktor és Erzsi majdnem telefonszexet folytatnak. Valóban szenvedéllyel bír ez a történet, s fájó, hogy a nő minden praktikája, áldozata ellenére vesztesen száll ki a kapcsolatból, Viktor elhagyja, pontosabban hagyja magát elcsalatni. Így Erzsi az életét, férje, gyereke életét ugyan egy nagy érzelemre, de mégis egy arra méltatlan középszerre pazarolta.   
 
Bánsági Ildikó által megformált Giza – a tolószék ellenére – a színésznő hanghordozása, erős gesztusai révén most valóban a másik Szkalla lány. Szigorú tárgyilagossága, elegáns külseje, szarkazmusa ellenére lelke megélhette volna, amit testvéréé, ha egy repesz nem jelölt volna számára egészen más utat az életben. Darabvégi szemérmes kitárulkozása: „életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől” igaz, sűrű színpadi pillanat. Keserű vallomás, hogy elbukott a harcban az élettel, a testvérével szemben. Nem Erzsi megy hozzá a luxusba, hanem ő a budapesti társbérletbe, hogy végre ő is éljen. Szász János egy színpadi kép erejéig „megteremti” a Szkalla lányok valós reunionját. A két „vénasszony” kislányos tüllben ölelkezik össze, s Giza kiszáll a tolószékből annyi időre, hogy testvére ölébe ülhessen egy már örökké tartó testvéri ölelésben. Azért végig ott motoszkált, milyen lehetne ez az előadás, ha ő lenne özv. Orbánné?

Paula szerepében Tóth Auguszta egy selyembe öltöztetett barracuda. Nagyon régen, majdnem 20 éve Olympia (Molnár Ferenc) szerepében láttam ilyen tökéletesnek a játékát. Testtartása, jelmezviselése, de minden apró gesztusa alantasan önző, nagyon életszagú. Elhiteti, hogy Paula egy nagyvilági nő, holott pontosan tudjuk, hogy nem, csak egy erőszakos rablóhal. Hárman, apró, de fontos szerepben: Tímár Éva Viktor anyjaként, mint Cs. Bruckner Adelaida, Orbánné lányaként és vejeként: Katona Kinga és Mátyássy Bence, pontos, tempótartó játékot mutatnak, ha csak egy ötlet erejéig, de mindhárman emlékezetessé, jellegzetessé téve karakterüket.

A végére a cukor, minden idők Egérkéje, Nagy Mari. Egérke nem főszerep, de Nagy Mari majdnem bejátssza annak, semmiben nem marad el a két valós női főszereplőtől. Ahogy szokta, nem belebújik a karakterbe, hanem átalakul a karakterré. Egérke nagymonológját: „…egy boldogtalan teremtés vagyok. Almási Mihályné, akit Nagykanizsán Szilveszter éjszakáján lökött ki az utcára az ura, mert megunt…” vélhetően maga előtt őt látva vetette papírra Örkény. Egérkeként csak úgy lehet hunyorogni, riadtan piros pöttyös bögrét szorítani az élet ellen pajzsként, majd Justitiaként ítélni két ruha között, ahogy azt Nagy Mari teszi. Arról nem is beszélve, hogy egyenesen macskás lesz, amikor nekikészül a nyávogásnak. Lehet, ő soha nem fogja Orbánnét játszani, holott minden porcikája kiállt a szerep után. De minden darab, amiben színpadra lép, általa több lesz, ha másra nem, Nagy Mari 5 percére örökre emlékezik a néző. Lassan ő a női Rajz János. Képes szinte jelentéktelenül jelentékeny lenni. Ez az ő színészi titka, amit mindig, minden szerepében megtalál.       

Ha már az örök rangadóknál tartunk, az „Orbánnék versenyében” a dobogó legfelső fokán nálam ketten állnak, a többi két hely továbbra is kiadó. Azonban Örkény darabjának egy számomra eddig ismeretlen, új aspektusú értelmezése tárult fel. A nemcsak lelki, de fizika értelemben is működőképes öregkori szerelem. Annak összes kínjával, szánalmával, szükségszerűségével és nagyszerűségével. Fiatalságra, szépségre, sikerre éhező korunk azt mondja az 50 az új 30. Akkor analógiásan a 70 az új 50? Nem, de Szász János rendezése igazul és szépen mutatja meg azt a nagy közhelyet, hogy a lélek nem öregszik, csak a test, 70 évesen pont olyan ostoba lehet a nő és a férfi, akár 17 évesen.    

(Koncz Márton felvétele)

Megjelent: 3222 alkalommal