Iza színházban járt - Kornis Mihály : Kádárné balladája (Vígszínház/Házi Színpad)
hétfő, 11 február 2019 00:30

Kornis Mihály : Kádárné balladája (Vígszínház/Házi Színpad)

Értékelés:
(36 szavazat)

Látogatóközpont

(Vígszínház/ Házi Színpad – Kornis Mihály: Kádárné balladája – 2019. február 11.-i előadás)

Éva: Kádárné történetét látva rájöttem, hogy Magyarország történelme egy ízléstelen látogatóközponti tematikus kiállítás. Az a kicsike szabadság azért, amit felidézett az előadás utolsó pár perce, mocsok jól esett. Kútvölgyi Erzsébet megpróbálja a lehetetlent, Kádár Jánosnét megidézni.
Iza: Kádár Jánosné 40 fölött kortársunk, nem történelem. Kicsi, egyszerű asszony, aki háta mögött tartja két kézzel a ridiküljét, szolid mosollyal a szája sarkában. Sokat tudunk róla, mert sokat olvashatunk férjéről. Gyurkó László, Kopátsy Sándor, Huszár Tibor írásait. Az én fejemben más ő, mint most a Víg Házi Színpadán. Ez nem baj. A baj az, hogy az előadás nem mutatja meg őt. Ezt nem Kútvölgyi Erzsébet terhére rovom. Számos sebből vérzik a produkció. 

Éva:

Összetartoztak. Kádár még a beszélőn is kezet csókolt neki. Tankkal látogatta 56 októberében. Belekerül a történelembe és a saját esze alapján végig is csinálja. Nem finom, nem szimpatikus, nem iskolázott, de tud valamit: ösztönös átvészelési stratéga. Kútvölgyi a lehető legtöbbet hozza ki a Kornis egyébként is versszerű, balladai szerkesztésű, ráadásul most alaposan meghúzott darabjából, ívet tart, lelkiállapotot skiccel egy mozdulattal: macit simít, ballonkabát övet szorít, lompos kosztümben ridikült lógat. Fenyegető panoptikum ez egy őszinte bentlakóval, aki elmondja: nincsenek szimpatikus politikusok, a barátságok semmit se érnek, és ha valakinek Péter Gábor az esküvői tanúja, az nem garancia. A mozgó díszletfalak, a bejátszások, korabeli sanzonok, indulók, kimittudos slágerek hol tördelik a figyelmet, hol virtuózan átvezetnek egyik évtizedből a másikba. Minél közelebb kerülünk az Öreg halálához, annál fenyegetőbben néz ki alkalmi idegenvezetőnk a magyar történelem egyik privátpoklából, túllép a figura a személy történetén: vádol, összegez, nem jó a vége itt semminek. Kútvölgyi Erzsébeten kívül kevesen tudnák ezt megcsinálni: a mindössze 55 perces játékidő alatt fragmentált, időben nem is összekapcsolódó jelenetek során beszél egy korról, egy emberről, érvényesen.

„Szeretnénk, hogyha a polgároknak szabadság jutna az állammal szemben.” Ilyeneket mondtak főműsoridőben 1990-ben. Történelem ez is.

Iza:

Először is, Kornis Mihály Kádárné balladája textusából nem sikerült színművet teremteni. Kornis írása nem monodráma, hanem kavargó emlékképek egy asszony életéből, aki történetesen Kádár Jánosné született Tamáska Mária. Nincs a színpadra vitt műnek története, katarzisa, csak egy végtelen nagy kibontakozás. (Magam Ördögh Szilveszter Föloldozás című művének tv-film változatához hasonló interpretálást vártam, igaz, az drámai anyag a javából.)
   
Ami javíthatott volna az irodalmi alapon, az a rendezés, a díszlet, és a játék. Telihay Péter rendező dramaturgként végzett, de ez most nem segített. Sem a Kornis mű meghúzott változata, sem az általa tervezett díszlet nem szolgálta az előadót. Egyszerű házbelső, sok, mozgatható szürke fallal, amelyekkel küzd Kútvölgyi. Az 55 perces előadás egésze alatt tolja, vonja, taszigálja őket. Instabilak, nehezek. Berendezés nincs, csak egy pedálos varrógép. Az viszont egy színpadi süllyesztőben. A tizedik le-és fellépés után, megsajnáltam a színésznőt, nem aerob edzésre érkezett, teljesen felesleges tornáztatni, ahogy a legalább három méter hosszú szőrfutóba begöngyölni, amiből a hulló szálakat óhatatlanul beszippantja, s ez akadályozza a szövegmondásban. A rendező megfosztotta a mesélés meghittségétől azzal, hogy állandóan mozgásban tartja őt a díszletben. Nincs idő a finom gesztusokra, el kell jutni A-ból B-be. Az „ülve mesélés”, egy valós színészi monológ jobban átjöhetne a nézőtérre.

Ez odavezet, hogy a színésznő majdnem csak illusztrál, hisz egy akadálypályát építettek számára a színpadon. Nagy kár. Alkata, színészi kifejezőereje predesztinálná egy nagyszerű alakításra. Most még kivételesen szép orgánuma is ellene van. A dallamos szép beszédére, hangsúlyaira figyelünk, nem a tartalomra.

Még az sem pontosan meghatározott számára, miként meséljen ő a színpadon. Narráljon vagy valljon. Bár végighallgatjuk Kádárné útját, és sokat megtudunk róla, mégsem ismerkedünk meg vele. Egyszerűen a töredezettség és a lendület miatt nem teremtődik érzelmi kontaktus a főszereplővel, nem tudunk azonosulni az asszonnyal, holott kifejezetten van emocionális töltése az elmesélt sok kis életképnek. Kádár bebörtönzésének, az 1967-es Táncdalfesztiválnak, az 1977-es vatikáni látogatásnak, Kádárék tyúktartásának, Kádár és Hruscsov emberi kapcsolatának, Kádár utolsó napjainak. Kívülállók maradunk, nem szippant be a történet, az emberi sors. Ahogy például ez hasonló daraboknál jócskán létrejön, például Vajda István: Pedig én jó anya voltam vagy Martin Sherman: Rose…. másrészt viszont című művei színpadra vitelénél.
 
Az biztos, hogy Kútvölgyi Erzsébet derekasan küzd, ami tőle telik, azt megteszi, elvégre ez jutalomjáték féle színházától. Talán, ha lázadna a rendezés, a díszlet ellen, ha többet adna magából, ha többet tudnánk meg arról, hogy ő személy szerint mit gondol Kádárnéról, a korról attól személyesebbé, meghittebbé válna előadása.

És igen, a legtöbbet az utolsó pár perc adja, az SZDSZ 1990-es kampányvideója részletének bejátszása. Mintha ezer éve lett volna, hogy szabad szívvel, józanésszel hinni lehetett egy jobb jövőben.  

(A felvétel a Vígszínház hivatalos plakátja.)

Megjelent: 866 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Georg Büchner: Woyzeck (Szkéné)