Iza színházban járt - Georg Büchner: Woyzeck (Szkéné)
szombat, 09 február 2019 00:02

Georg Büchner: Woyzeck (Szkéné)

Értékelés:
(28 szavazat)

Bardo

Az egyik legszebb színpadi piéta evör: a Bolond tartja vállán keresztfaként a vonallá feszült testű halott Woyzecket, Marie távolabb, Andrés közelebb térdel és a háttérben gúnyos kíváncsisággal bámulva áll a Kapitány, a Doktor és a Tamburmajor. Miért megy egyszerre három-négy Woyzeck? Hajlok rá, hogy a töredékesség miatt. Mintha ez a darab alkalmas lenne, hogy a jelenetek szabad rendezésével szabadon engedjék a látomásaikat a rendezők.  Hegymegié: időn és ismert világi helyen kívüli, pokol tornáca-szerű katonai tábor, ahonnan elmenni nem lehet, mert az „el” nem értelmezhető. Itt vár Woyzeck arra, hogy megölhesse Marie-t és végre ő se éljen már. Sok reminiszcencia jut az első pillanattól:  Godot, bolond narrálta furcsa vásári szomorújáték, az imitált forgó miatt haláltánc-fíling. Vigasztalan hely, könyörület, emberi szívmeleg nélküli világ.

 
Fizikai színház és testetlen szomorúság: ridegség. Színek sehol, az üres színpadon a fekete, piszkosfehér és barna uralkodik, néhány aktív korszakán jócskán túllevő tárgy, és középen egy kötél lombú-gyökerű transzcendens fa. A ruhák funkcionálisak, Marie-n kötél-míder, gyermeke terméskő, Woyzeck is kötéllel összefogott kő hátizsákot cipel. A színészi akciók elszigeteltek, minden párbeszéd „megtörténik”, de a szöveg által játszható akciók nem élő kapcsolatot mutatnak, hanem csak pillanatnyi érintkezést. Minden közeledés egy elhaló kiáltás, minden kommunikáció céltalan, minden cselekvés másodpercnyi pörgés.

Major Erik e.h. Woyzeckje már betoppanása pillanatában visszafordíthatatlanul őrült: ez az őrület nem őrjöngés, inkább temperált bánat, kiúttalan értetlenség és bujkáló halálvágy. Tóth Zsófia e.h. Marie-ja nem diadalmaskodik nőként, a Tamburmajor szükségszerűen veszi és dobja el. Woyzeck-kel való kapcsolatában a bujkáló sajnálat ad némi otthonosságot, de ez nem jut el sosem a meghittségig. A egymáshoz tartozás mintha elrendelés lenne: legyen aki megöli, legyen, akit miatta megölnek. Horkay Barnabás Andres-a barátsága, tétova értetlensége, jelenléte az egyetlen pozitív kapcsolat. Bánki Gergely Bolondja beszél a szívünkhöz oktondian, majd hirtelen szenvtelenül, példabeszédekre való hangsúlyozással, aztán köznapi dikcióra váltva belök minket a lakhatatlan képbe, szituációba: irányítja a figyelmet, tünteti el maradék érzelmi biztonságunkat. Itt olyan egy szerelmes jelenet, egy csábítás, egy férfi-diadal, hogy legszívesebben nem néznénk. Márpedig erre a játékra fizettünk be. Csoma Judit Doktora és Terhes Sándor Kapitánya bezárva saját időtlen őrületükbe, kilátni kilátnak a virtuális kényszerzubbonyból, tenni már semmit se képesek. A Kapitány a fegyelemmel kézenfogva járó agresszió utolsó stációit járva ordít, aztán felváltva moralizál, a Doktor konstatál, lelkesedik, de tudománya zsákutca, léte nem a szenvedést enyhíti, hanem fokozza. Nagypál Gábor Tamburmajorja nem egy létező szerelembe belenyúló önző hím, hanem katalizátor: meglát, elvesz, vigad. Ítéletvégrehajtó. Mindenki pontos, hibátlanul jönnek sorban az egymást erősítő és vigasztalanságot fokozó képek. Aztán Woyzeck megöli Marie-t. Többször. Itt elvesztjük a lineáris és gondolati kapaszkodót végleg, majd Marie kiül a színpad elejére és szépen elmondja a korabeli gyilkossági jegyzőkönyvekből vett vallomásszövegeket. Szép, csendes, emberi.

Látomás ez az előadás. Hiányát megmutatva az irgalomról szól.

(Fotó: Mészáros Csaba)

Megjelent: 472 alkalommal