Iza színházban járt - Anton Pavlovics Csehov Cseresznyéskert című műve alapján - csRSnyés
péntek, 22 február 2019 15:40

Anton Pavlovics Csehov Cseresznyéskert című műve alapján - csRSnyés

Értékelés:
(28 szavazat)

Én a bánatot mindig kifogom….
 
(RS9 Színház - Botos Éva adaptációja Csehov Cseresznyéskertjéből: csRSnyés – 2019. február 19.-i előadás)

Éva: A szerelmek elmúlnak, a gyerekek meghalnak, a színházak bezárnak. Ezt végig kell élni, játszani papírrózsás Tandori-sapkát és rúzsos pezsgőspoharat szorongatva. Síkidegen. Aztán elmenni. Lábán Katalin meg színháztörténet lett, ha akarja, ha nem. Szeretnivaló, abszent és organikus Firsz. Olyan jó volt az egész, pedig nem voltunk harmincnál többen az RS-ben.
Iza: Ez az Anton Pavlovics mindent kibír. Azt, hogy a Gozsdu udvar szomszédságában virágzik a meggyeskertje, Lopahin swot-elemzést készít, Ranyevszkaja porszívó-csővel a dereka körül izzik a Got Talent-ben. Mert a vesztett illúziók és az ember tehetetlensége örök, és mert bármibe, bárhol képesek vagyunk belelátni saját kudarcainkat.  

Iza: A Cseresznyéskertet mintha sarkaiból kifordítva, öntörvényű szövegkönyvet írt Botos Éva Csehov darabjából. Ranyevszkaja egy negyvenes, Budapesten és ott Sanaxon élő, orosz származású színésznővé vált, Ljubova néven, aki nem akar sem vacsoraszínházzal, sem Airbnb-vel foglalkozni. Igaza van, végül is mindegy hol megy tönkre az ember, csak az nem, hogy hogyan. Mindent, ami csehovi, igazán szépen megőrzött. Érezzük, színésznőként és nőként is sok érzése van Csehov nőalakjairól, az író gondolataira mintha önmagára vonatkoztatva reflektál. Átiratában is mindenki elbeszél mindenki mellett, mert mindenkinek megvan a saját belső pokla, nyomora. Csak egy épelméjű ember van a kompániában, Firsz (aki Firsz maradt), az öreg inas, akire érdekes mód mindenki figyel, de mégsem látja, hallja senki. Nemcsak a „cseresnyés”, de minden és mindenki pusztulásra van ítélve, még az is, aki látszólag éppen nyerésben van.
Éva: Egy színésznő színésznőt és a legdrágább hely történetét játssza el: a színházét. Elveszítünk mindent, beleállunk, a többi néma csend. Botos Évának igaza van. Működőképes ötlet, végig vitt metafora, jól átírt Csehov, érvényes és belefelejtkezős alakítások az RS-ben.

Iza: Ljubovában ott van Ranyevszkaja: az élhetetlenség, a könnyelműség és a franciás érzet. De a nő nem igazán szép, nem igazán elegáns, olyan Piaf-mód franciás, szellemében. Az alakítás visszaadja azt a csehovi alapigazságot, hogy a tragédiák és a kudarcok az élet velejárói. Az, hogy erre miként reagálunk, az mutatja személyiségünk. Ljubova megbukik az Élet Iskolájában. Botos Éva színpadi legjei, amikor elmondja, mi mindenen ment keresztül. Mégsem ismeri fel, hogy elszenvedett fájdalmait nem bűneiért rótta rá a sors, hisz összegzése: „Azért nem voltam ilyen qva rossz!” Képtelen a megújulásra, inkább lustaságból, mint ostobaságból, abszolút vak az élet kihívásaira. Olyan, akár egy kitörés előtti vulkán, csak tudjuk soha nem fog kitörni, egy darabka, ami a kitöréshez kéne, az végzetesen hiányzik belőle.  
Éva: „Nem tehettem róla, nem tehettem róla, igazán-igazán nem tehettem róla.” Botos Éva Ljubája tényleg nem ért hozzá: elmúlt az idő, jött egy új, kipörgette az előző aktorokat. Tudja ő ezt. Jönnek a Kis Balogh-ok vacsoraszínházzal, meg az üzleti tervvel. Itt többé nem lehet fekete bőrkabátban songokat pengetni. Az azért benne van Botos Ljubájának igazságában, hogy: majd. Most nem, de az inga ide-oda leng. Kis Balogh unokája pinceszínházat fog csinálni. És boldog lesz. Legalább 30 éves koráig.

Iza: Menszátor Héresz Attila Gajev szerepében ugyancsak az élhetetlenség élő szobra, húga méltó párja. A művész, aki ebbéli állapotában mindenkinél nagyobb, csak éppen a tehetség állapotába nem kerül soha, inkább csak ügyes, de azt is csak néha-néha. Puskin után ácsingózik, gitároz, akár Viszockij, de aztán mindennek az lesz a vége: „Megrendezem b@zd meg ezeknek a Csárdáskirálynőt.” Talán Várja (Csáki Rita), a mostohalány lehetne igazán művész, de felőrlik a napi gondok, hogy kifizesse a villanyszámlát, hogy Firszet orvoshoz küldje és képes legyen néha kinyitni a keserűségtől csíkká szűkült ajkait. Pechére eszes, pontosan tudja az ő pályája a reménytelenség. Csáki majdnem Antigoné, nem zárták sziklabörtönbe, mert eleve oda született. Briliáns ötlet, hogy Mózes András Kis Balogh-jával (Lopahin) úgy taszítják egymást a színen, akár az ellentétes pólusú mágnesek, arról nem is szólva, Ljubova majdnem „felszedi” Kis Balogh-ot, korántsem Várja kedvéért. Mózes remekül funkcionál, egészen más mint a Tháliában játszott szerepeiben. Szinte drukkolunk neki, mert jár részére ez a Gozsdu-udvar melletti telek, csináljon ott gulyás-leveses magyaros éttermet, hozzá meg szóljon a Rongyos élet és a Jaj cica.     
Éva: Várja-Vanda, reveláció. Tornacipős-sültrealista logisztikai fenomén és sugárzóan szerelmes nő: nyilvánvaló titok. Kemény, androgün, egy amazonkirálynő. Épp csak nem értesült róla; szeretni, élni akar. Hová veti a sors nevű izé: Pinceszínházból Veszprémbe, ahol asszisztensként majd súgni is kell. Ha tudná, hogy csak intenie kéne a Kis Baloghnak. Ez nem a királynők kora, hanem az önkormányzati képviselőtestületeké. Mózes András Kis Balogh-ja életének csúcspontja, mikor elmeséli, az önkormányzatnál hogy szerezte meg a konkurens vevő elöl a pincét. Nagy cucc. Közben meg körülötte a fájdalomtól tekeregve nézik a többiek a triumfálást. Menszátor Héresz Attila Gajevje nagyobb pozőr, mint tehetség, Firsz (Lábán Katalin) le is leplezi – többször rászól, hogy vegye már le a jelmez-bőrkabátot, nem hordjuk hétköznap a színpadi ruhákat. Itt tehetség csak Ljubának adatott, ez van.

Iza: Petya Trofimov, itt a Prof. (Ágoston Péter) self-made man, korántsem az örök, idealista nagykamasz, előbb lenne ő Fidel, mint Che. Életveszélyes figura, megvan benne a demagóg világmegváltó, aki el is hiszi, ő az új Gandhi. Földi Csenge játssza Ánya-t, a "királylányt", akit mindenki óv az élet megpróbáltatásaitól, pedig ebben a darabban ő lehet a túlélő. Fiatal, de nem ostoba, családja megtanította rá, hogy a világ a húsevőké és ő korántsem akar vegán lenni. Lehet, ez annak köszönhető, hogy Sarolta (Tallián Mariann) a kísérője. Akinek szörnyű a múltja, rejtélyes a jelene és csodás a jövője. Közben a jég hátán is megél, és olyan bölcselet van benne, akár a Sirály Dorn doktorában. A színésznő erős színpadi 5 perce, amikor elmeséli, hogyan is jutott ő odáig, hogy Ljubováék kísérője legyen.
Éva: Saci, avagy Sarlotta Ivanovna. asztrológus pótcselekvő, hívő. Tallián Mariann alakításában a figura egyáltalán nem rejtélyes, inkább veszteség fundamentumú élete adja azt a hétköznapi fatalitást, ami megkülönbözteti a többiektől. Elefántcsonttornya hézagmentesen záródik. Ágoston Péter Prof-ja deguszta jellemű relatív fiatal, nagy ötlet a 12 évig HÖK-elnök szép magyar esetével megajándékozni figuráját.

Iza: Búza Tímea játszotta Mazsi karakter a kötőanyag. Ő a szolgálólány Dunyasa és Jepihodov egybegyúrt leképződése a darabban. Kissé ízléstelen, harsány tapintatlan, felesleges, fontoskodó. A 40 éves hajadon, majdnem mirtusszal a feje körül. Aztán egyszer csak elszavalja József Attilától, a „Kopogtatás nélkül”-t, és nem mondom, hogy megáll a levegő, de majdnem mégis. Nem nekünk szavalja persze, hanem Jasának, aki most Gábriel (Károlyi Krisztián), s nem Mazsira, hanem Ljubovra áhítozik ő is. Fiatal, pimasz, kegyetlen, tulajdonképpen ebben az új leosztásban ő lehetne Ánya párja.
Éva: Mindenkinek van Mazsi típusú ismerőse, a négyeshatoson Blahától Corvinig testükről-lelkükről mindent megtudunk, olyan hangosan mondják telefonba végtelenített monológjukat. Kicsit lenézzük őket, harsányak és bizonytalanok egyszerre, könnyen bíznak, könnyen törnek. Búza Tímea úgy formálta meg ismeretlen ismerősünket, hogy módot adott elgondolkodni: miért is gondoljuk, hogy nevetséges egy emberi sors? Szép alakítás.

Iza: Ez az előadás most Lábán Kataliné Firsz szerepében. Jegyszedő, porondmester, házigazda, büfés, mindenes. Általa válik a képzeletbeli józsefvárosi Meggyeskert, a „CsRSnyés”-sé. Még szép, hogy vele együtt zárják be. Minden mozdulata, csoszogó lépte – csak a szerep kedvéért, mert előadás végén, akár egy versenyagár szaladt a büfépultba – jelentőséggel bír, ő az előadás kezdete és vége. Mintha nem is látnánk, holott mindenhol ott van. Meg sem kell szólalnia, hogy pórusainkba kússzon a pénztelenség miatti elkeseredettség, a sok-sok elveszett illúzió fájdalma, s mégis lássuk, van túlélés. Nincs az a kudarc, csapás, amiből ne lehet felállni és újrakezdeni. A produkciónak az ő személye és színháza a legszebb metaforája. Ez az előadás talán sehol máshol nem hatna így, csak itt, Lábán Katalinnal.
Éva: Firsz a hely szelleme és mindenese, Lábán Katalin a leghétköznapibb csoszogástól a pillanat alatt titokká válásig mindet tud. Origo, kiindulási pont. Ahogy pedig a végén mondja, hogy szükség lesz még arra a széttépett jelmezsapkára, biztosak lehetünk benne, hogy színház mindig lesz.

(Fotó: Juhász Éva)

Megjelent: 825 alkalommal