Iza színházban járt - Raymond Fitzsimons: KEAN - Széles László (RS9)
péntek, 18 január 2019 20:32

Raymond Fitzsimons: KEAN - Széles László (RS9)

Értékelés:
(67 szavazat)

Laci, a színész – avagy kinek talentumot egy isteni kegy osztott

(RS9 Színház - Raymond Fitzsimons: Kean – 2019. január 17.-i előadás)

Éva: Azért mentem, hogy megnézzem, mi van vele, Széles Lászlóval. Nem az egyébként elég pofáncsapósra húzott darabért, a töredékesen ismert magánélettel összecsengeni vélt színpadra tett színész sorsért. Aztán láttam egy ritka mélyre menő monodrámát, egy ép, végiggondolt és hibátlan alakítást. Megtudtam, hogy nagyobb tétje van annak, hogy mi lesz Othello, mint Harlekin után. Jó volt. Jó nehéz. Bravó.
Iza: Mit láttam? A darab a XIX. század eleji legendás angol színészről, Edmund Keanről szólt, első blikkre. Széles Lászlótól sokat megtudtam a néhai színészről, de még többet egy 2019-ben színpadon álló, magyar színész keserveiről. Hallgattam az angolszász előd – sokszor szörnyű – sorsát, veszélyes önsorsrontását, de jelenetről jelenetre erősebb lett a gyanúm, hogy egy másik színészsorsot követek. A színészpályája, a színészlét mintha kőbevésett, állandó törvényekkel bírna. 

Éva:
     Azzal az előadáson végigfutó nyilvánvaló titokkal kezdünk, hogy Kean, a nagy színész haldoklik. A naturáliák szemléletesek és kíméletlenek, a fizikai leromlás oka az önpusztító élet és a pia. A végén tudjuk csak meg, hogy fiával egyszerre lép színpadra és ott éri a vég.
     Egy színész, akinek megadatik a színpadon elbúcsúzni a közönségtől. Széles László nem takarékoskodik sem magával, sem az érzelmeinkkel, nem szemérmes előadás ez. Önkínzás, a sebzettség feltárása, a sok kudarc katalógusa váltva, jó ritmusban jelenik meg annak a pillanatnyi magabiztosságnak és felvillanó boldogságnak ábrázolásával, amit csak a színpadi siker ad. És csak az.
     Széles László Kean-je egy szerencsétlen szörny, egy nagyképű piás kurvapecér, szerető apa, szemétláda kolléga, és veszett jó színész. Mindent tud magáról, és arról tájékoztatja az ezerfejű Cézárt, hogy ez az élet az ő jellemével azért nem volt egy méznyalás.
     Mindezt megjeleníteni nem kellett semmi más, mint attraktív fénykezelés, kis zene, néhány kép, egy fotel, pár üveg, egy korona, egy bohóc sipka, szereppéldányok, levelek, meg egy lavór, vért hányni. Meg Széles tehetsége. Nem hagyott félmondatnyi érzelmi üresjáratot a szövegben, a megidézett szereplőkkel való párbeszédei alatt még a színigazgatók parókáját, a felesége sápadt arcát, Lord Byron romantikus bársonyköpenyét is véltem látni. Látványt tudott teremteni szavakkal.
     Kean nagy szerepeit idézve cezúra nélkül csúsztunk a Shakespeare-monológokba, és ez egy plusz dimenziót teremt: egy színész, aki színészt játszik, aki szerepet mutat fel és rögtön elképzeljük, hogy ő milyen lenne benne. Jó erős pillanatok.
     Itt van Széles László, aki érvényesen megmutatja nekünk legalább két színész sorsát. Intenzív élmény, különleges alkalom. Ez az előadás számadás a tálentomról.

Iza:
     Veszélyes műfaj a monodráma. Szenzibilis, nagyon privát, inkább intim. Akkor hat, ha a színpadon álló ember személyisége hat. Széles László nemcsak hat, de egyenesen üt a színpadról. Mert saját művészsorsa és Kean művészi-és életpályája felesel egymásnak. Széles ugyan Keant játssza, de egyben saját magát is. Ettől meggyőző és hiteles, ahogy egy hajdani pályatárs, egy nagyon is esendő színészember önmagában, pályájában való kételyeiről, sikereiről és - mindennapi, kicsinyes – erkölcsi, emberi mocskosságairól mesél.
     Edmund Kean talán a valaha élt legnagyobb angol Shakespeare-színész (bocsánat Oliviertől, Gielgudtól  és Branaghtól). Legendája szerint a nők bálványa, a walesi herceg ivócimborája, a legmocskosabb lebujok lumpja, holott a feljegyzések arról szólnak az életben egy jelentéktelen, csúnya, púpos férfi volt, nehéz természettel.
    A színész „alkotótársa” Shakespeare. Keant Hamletként, Shylockként, Jágóként, III. Richardként is megidézi. Ahogy hallgatjuk a színészsorsot, átcsúszunk egy-egy monológba. A sorok a színészi játék által szinte magánemberi közlések a féltékenységről, az irigységről, az intrikáról, az emberi kisszerűségről, a másság gyűlöletéről, az ember önmagában vetett hitének megingásáról.
     Széles László előadása meggyőz arról, hogy a személyiség, a privát élet szenvedései erőteljesen hatnak a színészi alakításokra. Kean esetében egyenesen a kicsinyesség, a reváns szellem szülte meg a színpadi kvalitást.  Vagyis nemcsak az emberi nagyság, de a mindennapi létben pitiáner, gyarló ember is lehet a színpadon géniusz. Mert erről szól a színház, a megtévesztésről, a „varázslatról”. Persze azért jobban szeretjük, hogy aki a színpadon nagyszerű, az az életben is „nagy”, ahogy a darabban egy bizonyos Campbell, Kean kortársa.
     A színész „mindkét Kean”-ként hiteles. Éhező, nyomorgó vándorszínésznek, aki belebetegszik, még kicsi fiát is elveszejti amiatt, hogy csak Harlekinként engedik színpadra az igazgatók. Mert a közönségnek cirkusz kell, nem művészet. De olyan tűzzel mesél saját Hamlet-képéről, olyan hiteles Jágóként, hogy arról is meggyőz, ez a Kean tényleg a Shakespeare-játszás legnagyobbja lehetett. Na meg arról is, hogy ez a Széles László nevű színész úgy működik pár percben III. Richardként, Jágóként, Shylockként a színpadon, hogy miért is nem látjuk őt a teljes drámában?
     Az nem elég, hogy egyedül áll a színpadon, növelte a tétet, saját magát „rendezte”. Abszolút kontroll alatt tartva rendezőként a színészt. Egy erősen ingó fotelben ül, majdnem végig. Alig használ kelléket: egy Harlekin-sapka, egy játékkorona, pár – főleg üres - üveg whisky, levelek és színikritikák. Na meg egy lavór. Kean már erősen elhasználódott, haldoklik, kutyaharapás szőrével van minden reggel, a malátaszesz már gyógyír. A játéktér egyebekben üres, csak Kean híres színpadi alakításait ábrázoló lenyomatok a falon. 
     Megelégedhetnék azzal, hogy láttam egy nagy formátumú színészt, karnyújtásnyira, amint – igen csúnyán mondva – „kifogalmazta” léte keserűségét egy kollégája életén át. Lenyűgözött a produkció, hatott rám, elgondolkodtatott. Mint mindig, amikor érzem, hogy egy művészember a színpadról teljesen átadja magát mesterségének, kendőzetlenül, őszintén. Különösen, ha úgy, mint Széles, gondolata is van alakításával.
     Kean-nek volt második esélye, szeretném, ha színésztársának, Széles Lászlónak is lenne. Újralátnám őt az Örkény színpadán, ahonnan nekem speciel hiányzik. De akármelyik más színpadon, Shakespeare, Csehov, Örkény, Spiró darabokban. Én befizetnék rá, újra és újra.    

(Fotó: RS9 Színház honlapjáról való.)

Megjelent: 2534 alkalommal