Iza színházban járt - Dosztojevszkij: Az idióta (Debreceni Csokonai Színház)
szerda, 26 június 2019 13:27

Dosztojevszkij: Az idióta (Debreceni Csokonai Színház)

Értékelés:
(55 szavazat)

Ebony and Ivory  

(Debreceni Csokonai Színház – Dosztojevszkij: Az idióta - 2019. június 14. )
   
Forrong a színházszakma. A POSZT-on pro-és kontra odavágások, de mindez nem számít, mert ha nincs POSZT 2019, valószínűleg sohasem látom ezt az előadást, aminek 2018 áprilisában volt a bemutatója, Debrecenben. A versenyprogram zöme (drfe-től a kategória: vérsz@r), egy-két  biztonsági kűr: Katona, Örkény, Radnóti. Olyanok ők lassan, akár Hofi a Kádár-korban,  gőzszelep, s néha tényleg bátrak. És akkor a program végén jön egy lágy tavaszi fuvallat. Egy szofisztikált, lélekemelő színházi ünnep, és valóban csak a nézőtéren marad meg a jobb-és baloldal, a színpadon SZÍNHÁZ van. Sardar Tagirovsky rendező és csapata viszi a bankot, mindegy kié a proforma díj. 


A rendező egy interjúban Peter Brookot idézte, miszerint munkamódszere: az „alaktalan sejtés”. Ezt nagyon eltalálta, majdnem 4 órán át határozottan tudtam a nézőtéren, hogy haladunk valamerre, de hogy merre, arról fogalmam sem volt. Végig figyelni kellett, nem volt üresjárat, minden második színpadi képnél valami fontosat ismertem fel. Minden okkal és céllal történt. Bizarr képek, színésznők féltucatjával nadrágszerepben, ugyanaz hátulról, még egyszer. Csupa pörgés, mozgás, lendület, kérdésfelvetés, képzettársítás. Egymásba fonodó hangok, fények, arcok, érzések a színpadon. Nagy szavak jönnek: mintha Sára Sándor kameráján át néztem volna az előadást. Amilyen tökéletes film a Szindbád, olyan megnyugtató színházi érzeted ad Tagirovsky Dosztojevszkij értelmezése. Tiszta, világos következtetések, már-már matematikai axiómák életről, érdekekről, szerelemről, emberi motivációkról.

A Félkegyelmű főszereplője Lev Nyikolajevics Miskin herceg „jó ember”, talán az utolsó Oroszországban. Érzékeny, művelt, gyermekien ártatlan, inkább naiv és megbocsátó, akár  Gandhi. Hosszú svájci tartózkodás/gyógykúra után érkezik haza, és próbálja felvenni újra a fonalat. (Szó szerint értendő, az előadásban egy tekergő hajókötél köti össze a szereplőket, történéseket, számos jelenetben.) Miskin hazafelé a vonaton összeismerkedik Rogozsinnal, aki mindenben pont az ellentéte. Még bele se merültek a beszélgetésbe igazán, és hercegünk már elbukott, az ördöggel cimborál. A fiatal férfi ellentmondásos figura, egyszerre komikus és tragikus, strukturált, sok rétege van, ahogy a történetének is sok szála, szereplője, helyszíne.

A produkció egy film noir, a színpadon kontrasztos fekete-fehér képvilág jelenik meg, s pontosan tudjuk mindig ki az árnyék, ki a fény a történetben. A rendező társai valóban alkotótársak, a zeneszerzők: Katona Dávid és Bakk-Dávid László, a díszlet- és jelmeztervező: Giliga Ilka, a fénytervező: Bányai Tamás és a mozgástervező/koreográfus: Bezsán Noémi. Mindannyian a kevesebb néha több jegyében tették oda saját tudásukat az előadáshoz, stíllel, arányérzékkel. Mindenből csak annyi, hogy elkapja a képzeletet, de ne legyen benne semmi túlzó, egyszerű letisztult formák, vonalak, hangok. A pompát egy leeresztett súlyos kristálycsillár jelenti, s a fekete-fehér hatást egyetlen szín sem bontja meg az estén. Érdekes mód, mégis minden színesnek hat.  

Tagirovsky bátran összerázta a regényrészeket, nem Miskin hazatérésével, hanem a regény „rossz nő”-je Nasztaszja Fillipovna születésnapján kezdi a történetet. Csak majdnem, hisz nem bíz semmit a véletlenre, a nézőket hangulatba kell hoznia, hogy befogadjanak. Egy Chopin zongorajáték a nyitány (Dargó Gergely előadásában), hosszan, le kell nyugodni, át kell állni, elmét/lelket kell nyitni. A színpadon nem látjuk viszont Dosztojevszkij regényének cselekményét, de aki nem ismeri a könyvet, az is komplett, kerek és egész történetet kap, a fókuszban egy szerelmi/érzelmi  háromszöggel. A rendező sok karaktert elhagy, de arra ügyel, hogy akit szerepeltet, ha három percben is, de szikrázzon a színpadon, hogy a néző pontosan megtudja milyen ember, milyen érdekek mentén cselekszik, hol a pontos szerepe a történetben. Így nem zavaró, hogy a cselekemények időutazásszerűen váltakoznak, előre hátra ugrálunk a történetben, idősíkot, helyszínt váltva, előbb látjuk a múltat, jövőt, mint a jelent.

Nem redukálódik a játék a színpadra, a nézőtér is játéktér részévé válik, szabadon közlekednek a színészek a sorok között. Főleg Miskin, ő az első sor és a színpad közötti résben „bujkál”. Ez némiképp a hatás rovására megy, hiszen az első öt sor nem látja mi történik a nézőtér hátuljában, a nézőtér hátsó része meg azt, mit csinál Miskin az első sorban. (Persze visszaemlékezve Tagirovsky Úrhatnám polgár rendezésére, ott is hasonló volt  a helyzet, a nézőtér közepére hosszan benyúló kifutóval.) 

Van az előadásban férfiruhás „bajszos nő”, nem is egy, akik egyszer csak selyemruhás úri dámákká változnak, s ahogy a regényben, társadalmi/morális szalon viták közéletről, politikáról, gyermekmolesztálásáról. De a fősodor a főszereplők, Miskin-Nasztaszja-Aglaja egymáshoz, harmadik felekhez fűződő érzelmi/szerelmi/társadalmi viszonyán nyugszik, annak ellenére, hogy általában majd minden szereplő színen van a színpad hátterében, oldalában.

A három főszereplő kiválasztása a produkció kulcsa, lelke. Kiss  Gergely Máté Miskinje zavarba ejtő. Ostobán hangzik, de befeléforduló, csendes alakítás az övé és mégis tud robbanni. Az  első részben csak egy zavarodott, arcán az idiotizmus vigyorával közlekedő alakot látunk. A második felvonásban már egy nagymonológot mond, erősen, intenzíven, szuggesztív előadása magával ragadó, értelmes, tagolt beszéde, „nem erre a világra való vagyok” kisugárzása meglepi a nézőt, a belőle áradó jóság és a nyomokban érezhető betegség szimpátiát kelt, s azt az érzetet, hogy nem Miskin az idióta, hanem az őt körülvevő világ. (A regényben epilepsziával küzd, rohamai vannak.) A zárójelenetben Miskin az ideggyógyintézet vízsugara alatt végzi, szinte krisztusi pózban, akár Latinovits Szindbádként Huszárik filmjében. Az estére koronát tévő, erős jelent ez. Az első sorban ülve a színész „kézközelben” volt, minden könnycseppjét, izzadságcseppjét, szemvillanását láttam, ahogy a rajta erőt vevő kiábrándultság, közelgő roham „előkészítését” is. Több ez mint meggyőző, szerep és színész abszolút találkozása.

Nasztaszja Filippovnát Zeck Juli játszotta. Általa olyan a karakter, akár Scarlett O’Hara, nem tudni sohasem mit reagál a nő a következő percben, vajon meggyötört jó ember-e avagy Rogozsin méltó párja, s nem is érdemelne jobbat. Nasztaszja a regényben maga is vergődik, hol bukott asszonynak látja magát, hol igazolja saját életét gyerekkorával. A lényeg, hogy egyik oldalra sem áll, a rossz nem győz a jó felett és viszont. Zeck tökéletesen visszaadja játékával ezt az állapotot, sőt, képes Nasztaszját nemcsak elfogadtatni, de majdnem megszerettetni. Giliga Ilka káprázatos abroncsos jelemze, a koreográfus Bezsán Noémi mosgássora az alakítása része. Fontos, hogy a színésznő képes megfelelni a súlyos selyemruha viselésének, a karakterformáló mozgássornak. Olyan sötét jelenség a színpadon, aki némajátékával, puszta jelenlétével magához húzza a néző szemét.

Horváth Julianna a legfiatalabb a trióban, a bemutatókor még egyetemista volt. Azonban színészi jelenlétben, játékban Kiss Gergely Máté és Zeck Juli méltó társa. A darabban ő nemcsak Aglaja, a „jó nő” Miskin életében, de narrál, nadrágszerepben tűnik fel, egy majdnem varietés kunszttal. A tekintete nem engedi a nézőt. A szemében lévő tűz egyenrangú Miskin rohamaival. A színésznő a szemeivel képes közvetíteni Aglaja érzelmi-, és tudatállapotát. Jó értelembe véve démoni a színpadon, holott ő a fehérruhás nő, a Natasa Rosztova vonal. A Nasztaszja Filippovnával való Miskinért való „párbaj jelenetben” érzékelteti, nem nagy a különbség közte és a „rossz nő” között, a véletlen és az élet fintora, hogy most éppen ez a felállás.

A rendező Rogozsint az első két felvonásban lényegében elhagyta, így Papp Istvánnak nagyon kis  mozgástere volt arra, hogy a gonosz erőssé, hangsúlyossá váljon, teljes karaktert tudjon hozni. Erővel, ésszel, nagyon szépen hozta a figurát, képes volt a kicsiből jelentőset alkotni.

Az epizódszereplők többsége is csak egy-két jelenet erejéig állhatott a színen, de mindannyian jellemezték karakterüket, a figura egész életét felskiccelték. Csikos Sándor Jepancsin tábornoka és Kránicz Richard Lebegyeve két nagyszerű, üdítően ható, arányérzékkel, jól használt színészi eszközökkel kivitelezett kabinetalakítás, ahogy meggyőző volt Janka Barnabás Gánya/Schneider professzor szerepében, Mészáros Ibolya Adelaida/Pavlovics és Vékony Anna Lizaveta Prokofjevna/Tockij szerepében. Vékony Anna színpadi tekintete, akár Horváth Juliannáé, történetet mesél, némán. Nőként sikkel, eleganciával, férfiszerepben hamiskásan.

Az előadás ereje, hatása az egységében van. Nem vitásan más-más tudású színészek állnak a színpadon, akiket a rendező képes volt abszolút egy szintre hozni. A színpad hátuljában, némán, ugyanúgy hatásos, átgondolt teljesítményre bírni színészeit, akár az első sorban, facet to face a nézőnek. Ez a produkció igazolja, hogy nem oldalak, nem pénz – bár azért itt  jelentős a kosztüm invesztáció -, nem hatalom függvénye a jó színház, hanem alkotói hit, üzenet kérdése. Akarunk-e? Tagirovsky feltétlen tud, s most nagyon akart. Sikerült is, vitte a bankot, ha lenne művészi alkotás megítélésében objektív mérce, feltétlen nyertes lenne ezzel az „alaktalan sejtés”-sel.

[Szereplők: Miskin - Kiss Gergely Máté, Rogozsin - Papp István, Nasztaszja Filippovna - Zeck Juli, Jepancsin tábornok - Csikos Sándor, Lizaveta Prokofjevna/Tockij - Vékony Anna, Aglaja/Ippolit - Horváth Julianna, Alekszandra/Kolja - Edelényi Vivien, Adelaida/Pavlovics Mészáros Ibolya, Lebegyev - Kránicz Richárd, Gavrila Ardalionovics (Ganya)/Schneider professzor - Janka Barnabás, Marie/Ivan Petrovics - Nánási Brigitta m.v., Komornyik - Horváth Sándor]

Máthé András felvétele.

 

Megjelent: 1214 alkalommal