Iza színházban járt - MITEM 2019 - Anton Pavlovics Csehov: IVANOV (Szerb Nemzeti Színház, Belgrád, Szerbia)
szombat, 04 május 2019 11:19

MITEM 2019 - Anton Pavlovics Csehov: IVANOV (Szerb Nemzeti Színház, Belgrád, Szerbia)

Értékelés:
(26 szavazat)

Nyikolaj Alekszejevics utolsó tánca

Ivanov: Csakhogy én nem vagyok
ilyen nagyszerű ember…

(MITEM 2019 – Szerb Nemzeti Színház – Csehov: Ivanov - 2019. április 16.-i előadás)

Éva: Ivanov feleségének lenni olyan, mint egy halottal táncolni – megvan a Tom Petty/Kim Basinger klip? – ha emeled a kezét, emeli. Ha mozdítod, mozdul. Nem kellesz, de azért megcsal, lezsidóz. Anton Pavlovicsot imádom, a szerbek meg jók voltak. Ilyen Ivanovval! Elképesztő jó pasi és maga a nihil.
Iza: Ivanov egy vírus, ami megfertőz maga körül mindent és mindenkit. Csak szorong és szorong, mert nyomasztja az adósság, férjként/emberként megélt kudarca. Utálattal nézi felesége haldoklását, s könnyen rést üt általános cinizmusán egy fiatal lány rajongása. De ezért magát is utálja. Éppen középkorú, de pontosan tudja, nem életközepi válsága van, valójában már túl van az életén, nem érdemel újraosztást. Léte egy blöff, s mert szerencsejátékos is, bemondja: passz.  

Iza: Csehovnál már majdnem vagy már negyvenesnek lenni maga a végzet. A fényes jövő már elszállt, csődállapot van. Az élet fogság, az elme és a lélek elhasználódott. Szenvedély, hit rég nincs. A harmincasként még leendő hősök közül van, aki vodkába fullad, más belerokkan a női nem játékaiba, a harmadik a kártyába, a negyedik meg golyóval a fejében végzi. Ivanov a „golyós”, aki lehetne az orosz Hamlet, de nem lesz, csak egy furcsa ember, akit elnyelt az önvád és a depresszió.
Éva: „Én pedig nem érzek sem szerelmet, sem szánalmat, csak valami nagy sivárságot, fáradtságot…” Hát ez az, az aktív ember, akit kilúgoz az élet hatalmassága, elárulja, akit szeret, aki szereti, az megtorpan, lehull. Most akkor mi is a vis maior? Nem tudom, de ez az elhullás a szerbeknél szép, pontos, vicces-keserű és igazi. Ja, és az örök szerelem az öt év, you know.

Iza: Tatjana Mandić Rigonat – mert egy női rendező mesél az ivanovizmusról – hőse egy hirtelen megroppant ember, nem lassan sokall be kisszerű környezetétől. Szenvedni ugyan szenved, de elvan élete pocsolyájában, hosszan, szelíd mosollyal a szája szegletében, enyhe – de megbocsátó - megvetéssel maga iránt. A nyitóképben – amikor is egy múzeum belsőben vagyunk, szép vörösbrokát, aranytartós kordonnal elválasztva a kiállított furcsaságoktól, az emberektől  – Ivanov egy billiárdasztalon pihenget. Körötte-felette áll a teljes úri kompánia, mintha egy jazz-club színpadán. Branko Hojnik díszlettervező akár Dosztojevszkij A játékosához is  állíthatott volna díszletet, nagy hangsúly jut az előadásban a szerencsejátékoknak. Igaz, csak Ivanov esetében tét a lét, a többiek beérik kártyával, billiárdgolyókkal, a rubel csörgésével. Szót érdemel Bojana Nikitović szép és beszédes jelmeztára, Babakina egyszerre pávamadár és kakadu ruhája, ami ragyogóan életre kel az azt viselő  színésznő „belemozgásával”. De ilyen Nazarovna – valami kerítőnő – alapból barna és narancs színekkel felturbozott dzsörzékosztümje is, Anna Petrovna majd mind, az elmúlást sugalló jelmeze, akár esküvői, akár hálóruha. 
Éva: Van valami  időutazó nonchalance ebben a szerb lazaságban: érzéki, pontos, elegáns, érzékletes. Ha múzeum, akkor múzeum.  Ki ne szeretne bambuszernyő lenni papirusszal vagy  brokáttapéta pink-azúr liliomokkal? Na ugye. És az összes erő, szándék, gravitáció középpontja Ivanov. Mindenki tőle vár valamit.  Hiába és milyen szépen hiába.

Iza: Ivanov (Nikola Risztanovszki) nem a világmegmentésére (értsd: erdő, föld, emberek, állatok, Oroszország) tett naiv törekvéseiben csalódott, csakis magában. Rájön milyen semmilyen is ő.  Risztanovszki játéka nem hagy kétséget afelöl, hogy Ivanov lehetett volna Hamlet. Szomorú, kisszerűségében is tartásos. Erős színészi játék, egy alapvetően jó kiállású férfitól. Vonzón idegesítő, ahogy gyűrött, zakó alól kilógó fehér ingben, borostásan, borzas hajjal jön-megy a színpadon. A spleen állapota belőle fogalmazódott meg. Az előadásban két szereplő ér fel hozzá. Szása, Lebegyevék lánya, az ifjú csábító (Hana Selimović). Ő tényleg a "tevékeny szerelem", tele élettel, ráadásul modern mód csinoska, így hiteles, ahogy vágyja és hajszolja élete nagy érzését. Az is, amikor felmerül benne a kétely, de Ivanov enervátsága mégis annyira vonzó számára, hogy túllendül félelmein, talán már abszolút kiábrándultságán is. És a barát, Szása apja, Lebegyev (Branko Vidaković), a megtört, de meg nem alkuvó papucsférj. Vidaković  jó érzékkel játszik a komédia és a tragédia között, megmutatva, hogy a látszatnak élő szörnyasszonya mellett is maradt benne nemes érzés, szolidaritás, szeretet és felelősség lánya iránt. Nagyon pontos, kidolgozott egy-két további karakter. Groteszkek és epizód színrelépésük ellenére is van az alakításokban egyéni szín. Mindenképpen ilyen Borkin, jószágigazgató (Nikola Vujović), olyan Kusturicás figura, metakommunikációval érzékelteti: Babakina? Ugyan, a búza és a rozs eladása között megvolt. Ilyen Avdotja Nazarovna, a bizonytalan foglalkozású öregasszony (Branka Petrić) figurája, átmenetet képezve Dolly Levy és a Woody Allen filmekben ostorozott zsidó anyafigura között.
Éva: Anna Petrovna, Ivanov felesége: Nada Šargin. Szép, él és haldoklik. Szeret, de a férje rá se bökkent, már halottnak látja. (Ott lebeg a háttérben végig, hogy Anna Petrovna finomabb anyagból van, mint az összes többi szereplő.) Tudja ezt Lvov, az orvos (Nenad Stojmenović) és szeret, egyben undorodik a férjtől, harcol a nőért, a férj ellen. Jó kis hármas. Aztán a fiúk megbeszélik  ezt és Ivanov a minden szempontból indokolt megvetésre  indokolt nevetéssel válaszol. Két igazság találkozik, kicsit későn, de itt kezd működni a darab. Csehovnál egyébként sem kapkodunk. Jó érezni, hogy az összes férfiharc csak egóharc, ok és ürügy kifejteni az egymással ellentétes, de ugyanúgy sehová sem vivő életfilozófiát. Amikor Ivanov felesége meghal, hibátlan esküvői ruhába öltözve színpadról nézi mozdulatlanul végig a végjátékot.  Sabelszkijként Marko Bacsević fogta meg legjobban az esszenciálisan önző férfilelket: üldögélnek az urak, sajnálják a halott, szép nőt, megvetik és kinevetik a szerelmes Babakinát, aggódnak egy jóízűt a menyasszonyon, de egy pillanatig sem érezni, hogy volna valami nő iránti személyes felelősség-fogalom abban a búsuló fejükben. Aztán tolnak egy tirádát a becsületről és az elvesztegetett életről.
 
Iza: Lehet, az előadás intenzitása amúgy fokozatosan emelkedik, de nekem mégis úgy tűnt, hogy egy viszonylag hosszú és lassú kezdet után egyszer csak besűrűsödik, pont akkor, amikor már lemondtam, róla, hogy jó is lehet. (Amúgy Mohacsi-style, nem nézőbarát, közel három óra szünet nélkül.) Akkor pörög fel, amikor Ivanov és Lebegyev kicsit „pénzeznek”, pontosabban az apa lánya boldogságáért, saját lázadása oltárán, a barátságért leejt az asztalra némi pénzmagot Ivanovnak. Ha akarja, vegye fel. Szép jelenet, ahogy akkor és ott az Ivanovot játszó színész lemondó mosollyal ítéletet hoz élete felett. Intenzív az Ivanov és Szása közötti szerelmi jelenet, majdhogynem érzéki. Ivanov és Sára között azonban nincs meg az a mögöttes érzés, ami a színműben amúgy igen, hogy bármi van, bármi történik, ők „elszakíthatatlanok”, ez a férfi igazi átka. Ez vélhetően rendezői koncepció. Az előadás a részletekből, képekből épül fel, és a vitathatatlan részletértékek egyszercsak egész jó kis előadássá játsszák össze magukat. Végül a katarzis, nem csak érzékeltetve egy kóbor lövés hangjával, mutatva. Ivanov kiszáll, főbelövi magát. Ott, ahol nyitott, a billiárdasztalon fekve, mindenki szeme láttára, sokkolóan. 
Éva: De ez csak egy hátrahanyatlás, a már soha használatba nem veendő esküvői virágok közt. Esküvőn halni.Egy szépen pusztuló Ivanov. Igazán szép.

 

Megjelent: 871 alkalommal