Iza: A németeknél a Vágy nevet viselő villamos most nem a fülledt amerikai Délen (New Orleans-i munkásnegyedben) csörömpöl, hanem abszolút modern, sívár környezetben. Olaf Altmann díszlettervező egy ferdén és veszélyesen meredeken lejtő nyílásba helyezte a játékot, hatalmas, fekvő téglalap-alakú, a nézőtér felé nyitott hasadékba, mintha barlanglakásba. Olyan volt Stanley és Stella otthona, ahogy a falansztert képzeljük. A bentlakók néha kibotorkáltak a hasadék szélére, s egy öngyilkos jelölt bátorságával lógatták lábukat a semmibe. Hiszen ott élt, létezett amúgy is mind, a semmiben. Nehle Balkhausen jelmezei mai, utca ruhák voltak, a 45 fokos lejtőn pedig tűsarkúban sétáltatta színészhölgyeket, izmosodjon az a vádli. Bert Wrede zeneszerző alapzajként zümmögő, modern, fémes zenét komponált a darabhoz, ami végigkísérte az előadást. Nem kétséges, valahol  a mában, nem feltétlenül az USA-ban nyomorodtak a színházi kétórában az amerikai hősök.
Éva: Németül hallani Tennesse Williamst valóban olyan, mint smirglivel törülközni.  A színpad kínpad. Thalheimer nem ad nyugvópontot, csak élt, sarkot, veszélyes mélységet a szemnek, fenyegető viszony ígéretét a nézői pszichének, zeneként durva zajt, fényként villódzó színeket, vaksötétet és éles fehér reflektort. Nyoma sincs semmilyen társadalmi realizmusnak, sem Brando/Leigh megejtő szépségének.

Éva:Itt minden szereplő csúnya, közönséges Blanche kivételével, ő valaha szép volt, most már erőfeszítésébe kerül kis időre is normálisnak és rendezettnek látszania. Kikötőt keres, emberi búvóhelyet, intimitást, nyugalmat. Itt ez nonszensz, marcangoló pusztítás ér el még egy papírlampion is a villanykörtén. Felőrli az energiaveszteség, sok, amit ebbe fektet, nem kezelhető neuraszténiát, depressziót fed a vékony öntudat-réteg, hanem sűrű elmebajt, zártat, kiúttalant. Zéró adaptáció, zéró befogadás. Cordelia Wege (Blanche) feszül az első pillanattól, sokáig bírja, Blanche-ának a normalitás iránti nem túl konkrét vágya nem viszi sehova, csillan kicsit Mitch-csel (Peter Moltzen) való remény, aztán elenyész a durva színes fényben-zajban.
Iza: Thalheimer Blanche-Stella-Stanley triójára egy kémiailag és funkcionálisan is erős színészhármast tudott színpadra állítani, ez vitte az estét. És igaz, csak Blanche-ban volt némi különleges fáradt (déli) szépség, úri feeling, a másik két kulcsfigura jelentéktelen, csúnya, sőt kissé ordenáré volt színpadi megjelenésében. Cordelia Wege már első színrelépésekor tökéletesen hozta a „Blanche-mítoszt”. Világos jelmeze, ideges rebbenései, húga környezetének magasról való lenézése azonnal megteremtette a konfliktust. Nincs benne alakításában Vivien Leigh finom érzékenysége, neuraszténiája, Wege lelkileg „vaskosabb”, modernebb, s bár valóban Blanche-korú a színésznő, mégis, mintha fiatal lenne a szerephez testben és lélekben egyaránt. De magam is feltétlen szép, ívet mutató alakítást láttam.

Éva: Sina Martens Stellája olyan konkrét, mint egy főnévi igenév, saját érdeke, ereje lett, piszkos, erős, új, keménységben felnő Andreas Döhler Stanley-éhez, ezért is veszít Blanche. Döhler Stanley-je logikusan kegyetlen, kétdimenziós, nincs is fogalma arra, ami Blanche-ben megvan, csak érzi, le kell törni, meg kell zúzni. Ha Blanche férfi lenne, megölné, mivel Blanche nő, megerőszakolja, kizavarja a nőt a számára már lakhatatlan külvilágba. Ahogy kínozza a nőt az ajándék buszjeggyel, az olyan mint a kivégzés előtti vesszőfutás. Blanche megjelenése arra jó volt, hogy a fogalmatlan Stanley  a végjáték utolsó pillanataiban a „minden rendben van”-t hajtogassa, tudatosulás nélkül lökve magát a megérzett, de fel nem fogott kétségbeesésbe. Karakteresen alpári, szerencsétlen itt az egyetlen szolidaritásra hasonlító érzelmet magából megteremtő Eunice is (Kathrin Wehlisch). Csúszik, kapaszkodik mindenki a színek, élek, zajok mentén, hullik is majd bizonnyal. Mikor Blanche szétfesti, dekonstruálja őrületében az arcát, összeér a kívül és a belül. Már megérkezett: szétesett. Erős előadás, emlékezetes este.

Iza: Thalheimer előadása megrázó, nem annyira külsőségeiben, inkább lélekben durva. Érzetében ez egyenes folytatása a tavalyi MITEM-es produkciójának, A kaukázusi krétakörnek. Most is hús-vér, igazi, szépség és mítosznélküli átlagembereket látunk. Nincs fennkölt, lélekemelő színházhatás. Már-már dokumentarista. Nem feltétlen ízlésemnek való, de vitathatatlanul eredeti, rendhagyó, nézői érzésre-értelemre ható este. Imponáló, ahogy más helyre, így más dimenzióba helyezi az 1947-ben íródott drámát. Miután kedves nekem Williams, kedvessé vált a rendező és alkotása is, mert átmenti a valójában a kilencszázötvenes években revelációt jelentő szerzőt a mába. Előadása véletlenül sem poros, ahogy sok mai Williams adaptáció. A rendező lelkében és fejében éltető, érzékeny táptalajt fogtak a szerző - sápadtan hervadó rózsához hasonlatos -    kissé furcsa, neuraszténiától fűtött gondolatai, sorai.