Pallai Mara játssza el Irenaként saját apját, szerelmét és vallatóját is. Bábokkal a megmentetteket és legyengült szüleiket, a  szenvedéstől apatikus rokonokat. Cella, szék, detektívtükör, lavór, hamutál a színpadon - minden a rabság kelléke, mégis egy szabad emberről szól a mese. Sem a meggyőződésnek, sem a hősiességnek nincs külső jele, eszköze, szimbóluma. Háy szövege „beköltözős” szöveg, Irena fejében járunk, vele együtt fejtegetjük a megfejthetetlent: miért teszi, amit tesz, mi lesz vele a sötétség idején, amikor az ígérteknek nincs értelme, földi bizonyosság pedig nem létezik. Minden jócselekedet fundamentuma az orvos apa önfeláldozó szeretete, talán ez a titok. Megfejtés a gonoszra sincs: vajon a smasszer parancsot kapott, hogy már kíséret közben üssön, vagy saját élvezetére teszi? És ha tudnánk is a választ, lenne megoldás?

Pallai Marából kettő van, a színész és a bábművész. Az előadás legszebb pontjain találkoznak: a gyerekeket kis kötéllel derekukon hurkolva a díszlet felső kisablakán húzzák fel, az már a gettó falain kívüli világot jelenti. A színész arcán a mosoly és az aggodalom, ahogy játssza Irenát, a bábművészé a tán félálomban mozduló gyerekkéz. Teljes pillanat. 

Hoffer Károly rendezése jó tempóban visz végig egy sűrű történeten és egy lelki síkon játszódó úton, csapódunk a főhőssel reményből magányba, aztán újra a világos felé. Gimesi Dóra dramaturgként varázsolt, a más-más idősíkban játszódó történetrészek világosan kapcsolódnak, a dialógusok és monológok váltása túlmutatni látszik a monodrámán. Presser Gábor zenéje ezúttal, „csak” kísér, effekt, aláfestés egyszerre. Jó este. Jó nehéz.