Ibsen 1896-os drámája nem egy agyonjátszott színdarab. A főhős, John Gabriel Borkman éveket töltött börtönben, bankelnökként való hűtlen kezelésért, sikkasztásért, s újabb nyolc éve önkéntes rabja saját (ex)házának. A tetőt a feje felett (ex)szerelmének köszönheti. Ahogy felesége, Gunhild jellemzi, beteg, bezárt farkasa az emeleti laknak. Asszony a földszint fagyos szelleme. Ez a házasság nem az érzelmekre építkezett. Borkman Gunhild ikertestvérét, Ellát szerette, de a bankelnöki címért beáldozta a szívét. Ella annak a férfinak is kellett volna, aki kinevezését elősegítette. A csőd után Ella magához vette és felnevelte Borkman fiát, Erhartot, a házaspárnak pedig továbbra is finanszírozta életvitelét. De Ella halálos betegen betoppan, hogy benyújtsa a számlát magányos, örömtelen életéért, a „jóságáért”. Erhartot akarja, hogy utolsó hónapjaiban vigasztalja, majd viselje nevét. De a fiút akarja biológiai anyja is, rajta át képzeli becsülete visszaszerzését. Borkman meg még mindig hiszi, küldetése van, újra birodalmat építhet. Kisebb-nagyobb téveszmékkel mindhárman a múltban, saját álomvilágukban élnek, nem érzékelvén, hogy a másiknak is van egy álma.
Csak a legifjabb, az egyetemista Erhardt racionális. Esze ágába nincs áldozatot hozni senkiért. Húszéves, egy élete van és az az övé, amit fiatal hévvel élvezni is akar. Most éppen egy elvált, sokat látott és élt szépasszonnyal, Fanny Wiltonnal. Az asszony idősebb, okosabb nála, veszélyesen vonzó számára. Utazni viszi Erhadtot, s józanul mérlegelve, már saját „utódját” is utaztatja magukkal, az ifjú Frida Foldalt. Az nem derül ki, hogy Frida mikor is lép majd színre, ha Erhardt un a nőre, vagy az őrá.
Ibsen darabjának első fordítója maga Jászai Mari volt. Persze, hogy magának, Ella szerepét játszotta a drámában. Most Kunos László fordítását használja a színház, de megment valamit Jászai emlékezetéből. Az ő fordítása szerint, Ibsen így írja le a Borkman-ház földszintjét: „Régi divatú gazdag, de megviselt bútorzat. […] A jobb oldalfalon ajtó külső bejárattal. Előbbre egy nagy vaskályha, mely fűtve van. Balra, egy kicsit hátrább egy kisebb ajtó. Balra elől ablak, nehéz függönyökkel. Az ablak és ajtó között egy díván lószőr-huzattal […] A kályha mellett egy magas hátú karszék. Borkmanné a díványon ül.[…] A vállán gyapjú shawl.” Horváth Jenny díszlete visszaadja ennek érzetét, annyi különbséggel, hogy a tapéta inkább olyan „nórás”, babaházas. Benedek Mari jelmezei a XX. század első feléből valók, bár jobban meggondolva ma sem lógnának ki nevetségesen egy polgári lakás szalonjából. Gunhild lilában van, ami az uralkodás, Ella zöldben, ami a remény, Fanny meg aranyban van, ami a tudás és egészséges önértékelés színe. Benedek Mari jelmezei pontos karaktert adnak a szereplőknek.
Ibsen nagyszerű szerepeket írt, amelyek színpadi súllyal bíró művészek után kiáltanak, „nagyvadak” kellenek az életre keltésükhöz. Ha hinni lehet a Színházi Adattárnak, utoljára 1965-ben Páger Antal - Sulyok Mária - Bulla Elma alkotta Gabriel-Gunhild-Ella hármasát. Most nincs három egyformán „nehéz” művész a színpadon, ez az előadás gyengesége.
Hegedűs D. Géza játssza John Gabriel Borkmant. Tökéletes választás, perfekt alakítás. De ő már majdnem mindenben tökéletes. Figyelt és tanult Várkonyi és Horvai mellett, mára a Vígszínház „élő hagyománya”. Amit tud: tiszta, értelemmel átszőtt színpadi beszéd, karakterépítés, akár csak egy rebbenő pillantással elmesélni egész emberi sorsot. Ahogy azt is tudja, hogyan kell a színpadról megfogni a közönséget, kibeszélni a nézőtérnek, még véletlenül sem úgy, hogy az kikacsintásnak tűnjön. Borkmant egy önző, hiú, a nagyság után betegesen vágyó öregemberként ismerjük meg. Ő Mr. Ego. Hegedűs D. Géza színpadi megjelenése akár az öreg Liszt Ferenc, egy come backre összpontosító zenéssztár. Igazi hévvel mutatja meg az ifjú, hajdan talán szerelmes Borkmant is, így nem tudjuk utálni. Nem a megvénült csalót látjuk benne. A színész akkor nyeri meg a nézőt Borkman figurájának, amikor csillogó szemmel meséli bukása történetét. Fantasztaként hiszi még mindig, hogy nyolc napon múlott a siker, ha ez az idő megadatott volna neki, ma már a világ ura lenne, nem az emelet foglya. Elhiteti, hogy Borkmannak lehet még esélye, mert benne van még az erő, ahogy azt is, valahol dobog még érző szív a keserűség páncélja alatt. Ettől szép a végre „kitörése” is nyolc év után emeleti börtönéből. A színész által mozgósított hatalmas emócióik láttán fájdalommal éli meg a néző Borkman hirtelen halálát, mintha csak maga szalasztotta volna el a nyerés, egy kicsiny boldogság lehetőségét, ami karnyújtásra volt.
Börcsök feltétlenül méltó utóda Bulla Elmának a Víg színpadán, benne is megvan az a kedves, megnyerő melegség, ami elődjében. Megértjük, hogy elhagyott szeretőként pokol volt az élete. Húsz éve él már Borkman iránti szenvedélye börtönében. Emiatt neveli fel annak fiát, menti meg saját vagyonával házát. Abban a hitben élt, hogy ikertestvére, Gunhild elszerette az imádott férfit, majd gyermeket adott neki. Gyászolta szerelmét, meg nem élt anyaságát. Aztán most, amikor már haldoklik, kiderül, hogy mártíromsága a semmi miatt volt. Borkman a bankelnöki székért dobta el őt, nem egy másik nőért. De Ella nem gonosz, harcol ugyan Erhardtért, de lemondani is képes a fiúról, hogy az boldog legyen. Csaló szerelmének sem tud hátat fordítani, társa lesz a nagy kitörésben, aggódó anyaként kíséri a halálba. Ő van Borkmannal, amikor a férfi szívrohamot kap. A hóviharban vándorolva újra éli a múltjukat. Érezzük nemcsak múltjuk van, „jövőjük” is, hisz Ella nemsokára követi a férfit.
A Gunhildet alakító Hegyi Barbarától nem sokat tudunk meg a figuráról, valójában ő nem a hármas tagja. Egy dekoratív, keserű, hideg nőt látunk csak, aki ugyan sorolja, miért is gyűlöli a férfit, de nem értjük mivel is érdemelné ő a jobbat. Ide egy igazi „dráma királynő” kéne. A másik két, mélyen átélt alakítás ellenében Gunhild nem oldható meg karakteres hanggal, felszínes illusztrációval. Ez nem az ő szerepe, olyan, mintha Glinda, a Jó Boszorkány akarna a csúf Nyugati Boszorkány lenni.
Balázsovits Edit jó karaktert hoz Fanny Wilton szerepében. Egy izomból dolgozó macskanőt, aki eszes, frivol, kicsit nyafka, kifejezetten pimasz és semmitől nem fél, hiszen állandó nyerésben van még az élettel szemben. Ahogy Vecsei H. Miklós is Erhardtként. Szép gesztusokkal mutatja meg az Ella irányába szerető, hálás fiút, az anyja felé csak kötelességtudó gyereket. Ahogy hiteles az is, amikor a képükbe vágja, hogy az ő életét aztán nem fogják tönkretenni, ahogy a sajátjukat. Lukács Sándor remek epizódalakítást nyújt Borkman elárult, becsapott, mégis hűséges barátjaként. Ő Frida Foldal apja. Könyvelő, aki írói álmokat dédelget, s egy szerelem nélküli, de kölcsönös megbecsülésre épülő házasságban nevel öt gyermeket. Mindenét elvesztette Borkman által, s most egyetlen, igazán imádott gyermekét is viszi Borkman fia. Elegáns és apró részletekig kidolgozott Lukács játéka, minden gesztusának, hangsúlyának értelme van. Talányos is a szerepfelfogása, mert nem tudjuk eldönteni, hogy Wilhelm Foldal vajon nagyon okos vagy nagyon ostoba, hogy így áll az élet dolgaihoz, a szerencsétlenségekben is a szerencsét, a talán nem is létező jót látja.
Valló Péter rendezése nem egy hatalmas, lefojtott dráma, hanem az emberi kisszerűség megmutatása. Ebben azt előadásban mindenki kegyetlen a másikkal szemben, lehet, inkább csak önző mindenki mással saját magáért. Borkman átlép mindenkin, mert küldetéstudata van pénzügy zsenialitását illetően. Ella majdnem átlépne mindenkin, mert úgy érzi, a halál közelsége erre feljogosítja. Gunhild felöl elpusztulhatna az egész világ, ha jóhírneve megmaradhatna. Erhardt és Fanny élvezetet akar, mindegy ezért kit használ fel és kinek okoz fájdalmat.
Az ember igen érzéketlen, sőt, kegyetlen a másik emberrel, ha saját öröme, boldogulása a tét. Még akkor is, ha ezáltal önmagát is boldogtalanná teszi, akár egy életre. Mintha erre lenne kódolva az emberiség, s nem az örömre, a lehetséges boldogságra.
(A Vígszínház előadásának plakátfotója, nem tudni kié a felvétel.)
