Iza: Végy négy színészt, akiknek - első blikkre - nehéz lenne közös, mindnyájuknak kielégítő szerepet osztani egy színdarabban. Kicsit rázd össze őket, aztán lóduljon meg a fantáziád. Csak azért merem leírni, mert maga a színház tette ki a trailert, miszerint Macbeth történetét egy vándorkiállítás keretében látjuk, ahol a teremőrök, karbantartók a magyar – atom–és törésbiztos vitrinben őrzött - Szent Korona bemutatása közben improvizálnak egyet, Skóciában. Mintha puszta véletlen lenne, hogy azt játsszák, ebül szerzett hatalom ebül vész el. A rendező, Gáspár Ildikó – Ari-Nagy Barbara dramaturggal - három különböző fordítás felhasználásával gyúrta össze a szövegkönyvet, érdekes kombó az így létrejött Macbeth-szöveg. Annyiban korhűen shakespeare-i az előadás, hogy egy szereplő több karaktert formál az est folyamán.
Éva: Hát nem mindegy, hogy melyik korona? De. Gáspár Ildikó színháza olyan, ahol tisliznék hetente, szépen. Mert fehérek közt egy európai. Eszelős a dramaturgia, általa behussan a kis térbe a szabadság. Van ebben minden, és minden a helyén. Még akkor is, ha ez a hely nem jutna az eszünkbe. Furcsa lesz a hangulat: az elszabadított játékosság fesztelenséget hoz, nem tétnélküliséget, a drámai csomópontok felvillanása után pedig mindig van egy abrakadabra, amitől újra a „mindent lehet” hangulatba kerülünk.
Iza: Borsi-Balogh Máté e.h. ránézésre kiköpött skót. Nagyon fehér bőrű, világos hajú, kékszemű, megtermett, mintha tényleg viking felmenőkkel bírna. Határozottan van színpadi puvoárja. (Ami vagy van alapból, vagy sose lesz.) Nem klasszikus Macbeth-figura ő, ahogy az előadás sem az. Vagy ki tudja. Játéka arra a lélektani folyamatra épül, amikor hirtelen ötlettől vezérelve elvesszük, amit megkívánunk, még ha az a másé is. Rájövünk – már szinte közben -, nagy baklövés ez. Bánjuk is, de ha beledöglünk sem ismerjük el. Ez pedig lassan, de biztosan felemészt. Macbethnek a vészbanyák jövendölése, s nem is valós hatalomvágya a katalizátora. Egye jobban belelovalja magát a jövő híreibe, pedig sejti legbelül, vakvágányra hajt. Mint egy narkós egy csíkot, úgy áhítja az újabb jóslatot, hiszen bejött az első is, hogy Cawdor thánja lesz. Hosszan ellenáll így a bűntudatnak, védekezik az elme őrülete ellen, de birnami erdő figyelése közben a kialvatlanságtól már transzban van. Borsi-Balogh intenzív játéka ki is váltja a nézői empátiát. Azt nem érheti el, hogy szemet hunyjunk gyilkossága felett, de azt igen, hogy megértsük, megtévedt ember ő, akinek lassan megváltás a halál. Testét, hitét, hevét beleadja a figura megalkotásába, Macbethjében megvan a szinte vadállati ösztönösség, sőt, ha kell, az izzó őrület, de a felismert veresége csendes pillanataiban is hiteles. Szép pályakezdés „nagy színpadon”, ami most éppen csak 30 m2.
Éva: Takács Nóra Diána a dió, ami megtöri magát (by Szív Ernő). Bejön izzadó tenyerű, készséges tárlatvezetőként, aztán egy kekk kiszólás és átvált a képzeletbeli szín. Egy lámpakattintás és megjelennek a vészlények. Lady Macbeth-hez elég egy félfordulat, egy tekintet. Takács Nóra Diána nagyon tud minimálban váltani, figurát és figurán belül is. Végre hosszabb szerep, végre ív, folyamatos jelenlét. Többet kellene játszania, nagyobbakat. Lady-je evidenciaként akarja a legnagyobb hatalmat, transzcendens izé nélkül, első impulzusra. Mélyebben lakik benne a hatalomvágy, mint Macbeth-ben, neki kell irányítania a férfit. Ahogy Macbeth helyett megy a király megölése után visszavinni a tőröket és összevérezni az őröket, abban egyszerre benne van a hétköznapi domináns nő „majd én elintézem”-je, és a célra tartás képességével rendelkező jövendő királyné akarata. Marad is ebben a regiszterben az estélyen is, ahol olyan erős, hogy szinte nyer Banquo kísértetével szemben.
Éva: Fodor Tamás koboldszerű, árnyalatnyian csetlő-botló karbantartója, és talajmenti eredetiséggel bölcselkedő kapusa párok. Megtelik a tér humorral, könnyedséggel. Ahogy Fodor játssza őket, olyan, mintha valaki félfordulatból szórna egy marék csillámport a levegőbe, és amíg tátott szájjal nézzük a csillogást, huss, már el is tűnik. Banquoja első sorban eszes fickó, ahogy megy el Macbeth esze, úgy élesedik az ő gyanakvása. Az estélyen kegyetlen-kedélyes látomás, hol mikrofon előtt kínozza a királyt, hol az üvegportálba bújva grimaszol, majd kiront az Asbóth utcába. Vészbanyaként élvezet tőle hallani a legrégebbi fordítás verssorait.
Iza: Kedves színésznőm megállapítása, hogy negyvenéves koruk felett a szerzők elengedik a színésznők kezét, hogy „menj, csinálj, amit akarsz”. Ez feltétlen igaz. Pogány Judit azonban szerencsés, 18 évesen és 70+ként egyaránt tudott, tud kisfiút játszani (ahogy mondja „nagyon okos kisfiút”), na meg „öregasszonyokat” is. Abban is szerencsés, hogy egy olyan társulat tagja, ahol gondolkodnak benne, nem engedik el a kezét. Az előadásban ő Duncan király, Macduff, Lady Macduff, Fleance, Macduff – jövendő király – fia, a „nagyon okos kisfiú”, néha az ifjú Lennox, vészlény és teremőr is. Jópofa játékokkal. Hol köt, hol megszólal egy rádió a szatyrában, érdekes mód Nagy Imre újratemetéséről szól egy hang belőle. Egyszerűen jó látni őt, bármely darabban, bármely alakban. Bár belegondolva, mintha 3 éve ez a jelmez lenne rajta, mindegy, hogy Ariel, a Hamlet sírásója, versmondó az Anyám tyúkjában, Főbíró a IV. Henrikben vagy Orbánné a Macskajátékban. Pogány Judit színháza lélegző identitása, múlt-jelen-jövő, egyszemélyes színházi intézmény. Amíg ő itt színpadon van, addig az Örkény is a színházvilág középpontjában.
Iza: Mácsai Pál egy színházi beszélgetés során arról sztorizott, hogy pár éve a Szent István körúton autókázott, fejében a Bűn és bűnhődés tervével. Meglátta eközben a Víg hatalmas beharangozó plakátját, a projekt ugrott. Az évad elején született egy remek Macbeth, ez most nem riasztotta el az Örkény csapatát. Azt az előadást látva, ez a produkció inkább tűnik beavató színháznak, sok izgalmas ötlettel. Azt sokáig szégyellni fogom, hogy Pogány Judittól elfogadtam egy sípot, ami „birnami erdőt” csinált belőlem és fújtam a kialvatlanságtól és bűntudattól már félőrült Borsi-Balogh/Macbethje ellen. Életemben először meghívott voltam Macbethék véres vacsorájára, ahol a Csárdáskirálynőből énekelt a vendégseregnek a királyi pár. Azt már persze régen megállapítottuk, ami nincs benne Kálmán Imre operettjében, az nincs, nem érvényes. Ahogy annak idején passzolt Alföldi (kék) Sirályában Arkagyinához, úgy megy Kálmán zenéje és Gábor Andor lírája Lady Macbethez is. (A zeneválasztás, hangszerelés Kákonyi Árpádé, le sem tagadható.) Szóval, aki nem remél halálos komoly királydrámát, az nem esik kétségbe az este végére. Ez egy sajátságos, erősen absztrakt időben és térben játszódó előadás. Szó se róla, kell hozzá jó adag nézői képzelet, hisz Giliga Ilka játéktere egy koronát óvó üveg-vas tartóra és karbantartói eszközökre korlátozódik. Szerencse, hogy mindkét férfi szereplő, sőt Pogány Judit is Macduffként jól használja az akkus csavarhúzót.
(Horváth Judit fotója az olvasópróbáról.)
