Iza színházban járt - Schwajda György: A szent család (Pécsi Harmadik Színház)
szombat, 02 március 2019 14:11

Schwajda György: A szent család (Pécsi Harmadik Színház)

Értékelés:
(90 szavazat)

Az a baj, hogy élek  

(Pécsi Harmadik Színház - Schwajda György: A szent család)   

Vincze János rendező szerint a darab egy „olyan komédia, melynek a mélyén egy ember tragédiája rejlik”. Most éppen egy sokgyerekes anyáé. Ez az előadás vezérgondolata. Hiába nevetnek a komikus jeleneteken a nézők, a reménytelenség érzése az, ami megmarad az előadásról távozóban. Nem monodrámát látunk, mégis majdnem one-woman showt egy kivételes művésztől, újra egy zsebkendőnyi színpadon, ahogy Dajka Margit mondta: „okmánybélyeg méretben is” a tőle telhető legjobb szinten. Vári Éva játékát. 


A gondos dramaturgiai munka a rendezőt dicséri. Az eredetileg két részes drámát egy felvonásra, kilencven percre sűrítette. Kihúzott monológokat, megváltoztatta a szereplők színrelépésének sorrendjét, mellékszerepeket, mi több, jelenetsort hagyott el. Mindezt úgy, hogy az eredeti mű nem sérült, sőt, a kevesebb több lett. Az előadás nyitóképében egy naponta sugárzott gyógyszerreklám szól a rádióból, a főhősnő nem az angyalföldi Béke téren vásárol, hanem egy ma ismert áruházláncnál. Tudjuk, nem az eredeti helyszínen, az 1980-as évek Magyarországán járunk. 

Függöny nincs, így már a kezdésre várva elámul a néző a legkisebb részletekig kidolgozott – Vata Emil és Vincze János tervei alapján készült – színpadképtől. Egy térben, egyszobás szuterénlakásban játszódik a történet, málló vakolat, elvágott, de falon hagyott, rozsdálló gázcsövek között. Stelázsi, kopott jégszekrény, állványos lavór, lógó ajtajú furnéros egyenbútor, rajta rádió, megfogyatkozott porcelán készletek, nippek. Egy ágy, amelynek puszta látványán érezzük, már berogyott a közepe. Minden elhasznált, egy elmúlt (valaha jobb) élet maradék kacatjai. A kellékek – a zsírosbödöntől a táskaírógépen át a lepattant zománcú éjjeliedényig – ismerősek a nagyszülők otthonából. A miliő pont olyan, ahogy az író rendelkezett róla, emberi élethez méltatlan.  Hammer Edit jelmezei illeszkednek a tárgyakhoz, majd minden ruha lestrapált, viseltes, a stílusuk, az anyaguk több évtizedet is átfognak, ezzel szinte kortalanná téve a történetet.      

Schwajda György drámájának (komédiájának) főhőse – életébe belerokkant – munkásanya, aki „szaros gatyák mosásából” nevelt fel négy gyereket. Ennek dacára, öregségére egyedül áll a világban. Mindent elkövet, a céltalan bolti lopástól fogamzásgátló tablettával véghezvitt öngyilkossági kísérletig, hogy felhívja fiai és lánya figyelmét, ő még van. A gyerekek – saját lelkiismeretük megnyugtatására – pénzelik, néha bedobnak egy bontott csirkét, egy üveg hipót, de idejük, figyelmük nincs rá. Elfoglalja őket saját, nyomorúságos életük. A szerző a budapesti Angyalföldre tette a cselekményt, adja magát a proli lét. Az Anya a gyerekeknek teher, mert állandóan követel, törődést, szeretetet. Magányában teste, lelke eldurvult, gonosz szitkozódása nélkül nem ússza meg, aki a közelébe kerül. Környezete sem különb nála, ki iszik, ki sumákol, ki tutyi-mutyi, ki hazug, ki pénzsóvár, mind érdekember. Senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál, a mindennapokba belefásult férfiak és nők. Ahogy Hamlet mondja: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.”

A darab Az anya szerepét játszó színésznőé, most Vári Éváé.  Vincze János elhagyott mindent a szövegből, ami a munkásosztálybéli múltra utal, az eredeti textúrából száműzte a trágár, durva megnyilvánulásokat. A Vári Éva által teremtett anyafigura látszólagos keménységének felszíne alatt törékeny, finom jelenség. Csípősen kommunikál a külvilággal, intrikál, ha szükségét érzi, szimulál. Kétség nem fér hozzá, ha erejénél, elméjénél van, ügyesen manipulálja teljes környezetét. Elmúlt élete terhétől nem vált zsigeri gonosszá, de égeti a múlt, ezért az igazságot, vélt igazságát kényszeresen kimondja. Sok lélekbe sok tüskét nyomva ezzel. A családjában felhalmozott hazugságoknak, az évtizedek óta cipelt fájdalmainak felszínre kell törniük. Ki kell mondania, hogy öregségére méltatlanul másokra szorul, hogy a gyerekek apjuk halálos ágyától távolmaradtak, hogy fiait elfordították tőle menyei, hogy gyerekeinek kényszerű teher, holott az életét áldozta rájuk. Folyton perel, ingerült, sumákol, nem egy karakteres jelenség. De ezzel kompenzál, ezzel éli túl, hogy akiknek szeretniük kéne őt, magára hagyták. Fizikai ereje elszállóban, úgy látjuk testi nyavalyáit, hogy sajnáljuk miattuk. Vári játéka nem direkt, csak egy-egy jelzésértékű gesztussal mutatja az öregkor törvényszerű térvesztését a fizikai léttel szemben: a hallás- és látásromlást, a keringés zavarait, a szédülést, a szívdobogást, az artrózist. Az asszony legnagyobb baja azonban nem testi, hanem lelki. A fizikai kínnal még megbirkózna, de magánya égeti. Panaszait hallgatva már-már szánakozást, együttérzést ébreszt. Ezt az asszonyt istápolni kéne, mert már nem tudja, hétfő van-e vagy kedd, élesztőt hozatott-e a szomszéddal vagy mákot, ötszáz forintot adott-e rá vagy ezret. Még szép, hogy belemar minden felé nyújtott kézbe, amikor elveszett, bizonytalan, kissé demens. Jobb napokat látott, büszke ember, rosszul viseli fizikai önállósága kényszerű feladását. Látjuk állandóan visszatérő felismerését léte reménytelenségéről. Vele együtt értjük meg, bármi vár rá, azzal egyedül kell szembenéznie. Vári Éva megformálásában az asszony olyan, akár egy nyílt vízen sodródó jégtábla. Nem számít a külvilág, belül már megfagyott.

Vári nem engedi, hogy a közönség szánakozzon az öregasszonyon, annak leépülésén, az elmúláson. Hála iróniával átszőtt színpadi jelenlétének, a szokásos – hajszálpontos – ellenpontozó játékának, nem lehet Az anyán, csak vele együtt nevetni, a mások kárára.  Alakítása révén elhisszük, hogy ennek az embernek ki kell adnia – mindenki más, még a szerettei megsebzése árán is – a fájdalmát, különben belepusztulna.  

Nem monodrámát látunk, mégis majdnem one-woman showt egy kivételes művésztől, újra egy zsebkendőnyi színpadon, ahogy Dajka Margit mondta: „okmánybélyeg méretben is” a tőle telhető legjobb szinten.

A dramaturgiai változtatásokkal, egy-egy jelenésre csökkentve az eredeti két-két színrelépésüket, az epizódszerepektől a rendező megvonta annak lehetőségét, hogy Az anya igazi „ellenfelei” legyenek. Nekik nincs lehetőségük személyes sorsuk megmutatására, súlytalanabbak, alig van igazságuk, csak lamentálnak.  Németh János játssza a kádert a családban, a belügyest, A nagyfiamat. Talán az egyetlen gyereket, akit szeret az asszony, igazán. Közös jelenetükben az anyjával szemkontakt nélkül, majdnem háttal kommunikál. Nem is mondatokban, csak szavakban. Rövid, szikár párbeszéd, ami A nagyfiam kiszakadó üvöltésével zárul: visszautasítja az anyját. Pár perces jelenet, de Németh János fojtott játékában van drámai erő. A középső fiú, A kisfiam szerepében Bánky Gábor nyers alakot formál, erkölcsi skrupulusok nélkül neveti ki szülőanyját. Tamás Éva A kislányom szerepében szürke, önös ember, talán egy anya sem tudná szeretni őt. Még a gyermekáldásért folytatott elszánt küzdelme sem teszi szimpatikussá. Götz Attila Öcsije (a legkisebb fiú) a leggyengébb láncszem a gyerekek között. Világoskék inge, egy árnyalattal sötétebb, nyakában megkötött pulóvere, kőmosott farmere tökéletesen jellemzi a karakterét, puhány, szinte piperkőc, befolyásolható lényét. Bacskó Tünde az intrikáló szomszédasszony, Szászné szerepében vitális – nem bántó – harsánysággal jellemzi a karaktert. Az anya „nem vagyok én a Jászai Mari” felkiáltással szuterén-showt ad a lakásán megjelenő rendőrnek. László Csaba a nyomozó szerepében alájátszik Várinak, parádés színpadi közönsége. Tatai Gergő a darab végén toppan be, taxival hazaviszi az utcán ténfergő, zavart öregasszonyt. A még majdnem tinédzserek gőgjével szemetezi le az összeszaladt gyerekeket, akiktől még a taxi pénz sem kell neki.

Vincze János dramaturgiai munkájának érdeme az is, hogy Pécs másik kiváló színésznője, Füsti Molnár Éva által megformált, kocsmázó Mariska néni figura mégis kiemelkedhet. A rendező kihasználta Vári és Füsti Molnár évtizedes színházi partnerségét, mindkettejük fanyar karakterét, amihez közel áll a groteszk. Test-és arcjátékuk révén párbeszédeik szinte abszurdnak tűnnek, ahogy egymásnak adogatják a teljesen köznapi mondatokat. [„Tegnap hétfő volt…/ Hétfő?/ Hétfő./ És ma milyen nap van szerinted?/ Kedd./ Kedd?/ Kedd…. és tegnap hétfő.] Játék a játékban. Füsti Molnár pontosan ábrázolja Mariska néni figuráját, aki sohasem látszik részegnek, de a történetből tudjuk, italos. Egy nagyszívű asszony, aki átérzi embertársa magányát, hisz maga is hasonló cipőben jár. Ő az egyetlen, aki valóban szereti Az anyát. Füsti Molnár játékából kiérezni, Az anyának nem ez a lepukkant lyuk az igazi közege, jobb napokat látott. Mariskának alázatos testtartása, a visszajáró pénz koreografált lenyelése ellenére is van tartása. Telitalálat a két színésznő összecsiszolt játéka. Az előadás legmulatságosabb jelenete mellett a legfájóbb is az övék. Mindenszentekkor gyertyát gyújtanak. Az anya többekért, Mariska néninek nincs kiért, és mégis ő jár jobban. Ez a pár perc túlmutat az előadáson, kiszakad a cselekményből, külön történetet mesél, ahogy Vári és Füsti Molnár cinkosan-búsan ül három csorba mécses felett. Az értelmetlenül elmúló élet döbbenetes erejű megmutatása, némajátékkal.  

Vári Éva arca igazi tanulmány ebben a jelentben, ahogy Az anya leszámol életével, összes gyerekével, szembenéz a magányos jövőjével és dönt, szavak nélkül „elmondva” mindezt. Egy utolsó, kétségbeesett kísérlettel eldobná az életét. Több ez gesztusnál, de kevesebb bizonyosságnál. Tudja, nem fizet érte életével, de reméli, hogy feleszmélnek a gyerekei, végre egyszer mégis megsimogatják. Csalódnia kell. Keménységének páncélja két ízben reped meg. Először, amikor imádott nagyfia végre benéz hozzá és végleg átlép rajta, majd amikor igazi társáról, a lakásban éjszaka motozó egérről beszél. Egy négygyerekes asszonynak egy rágcsáló oldja mindennapi magányát. De a gyerekei még ezt is elvennék tőle. Összeszaladnak a kórházi kezelés hírére, kiröhögni őt, hogy „fuccs a kistestvérnek”. Aztán „egérfogósat” rendeznek, Az anyával mit sem törődve, őrült vagdalkozással – fedővel, seprűvel – az egértársat akarják legyilkolni. Az asszony rádióval a kezében ül az ágyán, amelyből Honthy Hanna szól. De hiába várja a dal szerint, hogy „csókot adjanak az ősz fejére, ráncos, reszkető kezére”, a gyerekek semmit nem éreznek abból, hogy „a szíve értük reszket”. Nincs happy end. Az anya most, összes gyereke körében a legmagányosabb, akiknek tehetetlen dühük fontosabb.

Vincze János ugyan komor emberi tragédiát vitt színre, az előadás azonban nem melodramatikus. A világ, a család, mint védőegység kiábrándító 2018/19-ben, az ember végül is csak magára számíthat. Az egyetlen reménysugár az előadásban: az egér valahogy megússza. 

Ez a bemutató új állomása Vári Éva és Vincze János alkotói együttműködésnek. Összes eddigi munkájuk felsejlik benne. Az első közös előadás, a Boldogtalanok Húbernéjának válasza az élet keserve ellen, az öngyilkossági kísérletben; a Tóték Mariskájának aggódása A nagyfiú iránti anyai szeretetben; a Kvartett Felesége, amikor Az anya lánya után nézve az ajtóban, hátával játssza el, hogy mindennek vége; a Macskajáték Orbánnéja, egy vizes-fáslis turbánszerű borogatásban. Ahogy az eddigi munkáik mind, az ötödik közös előadás is míves, szofisztikált, szinte herkulesi.  A szent családról tudtak újat, mait, mi több, pőrén személyeset mutatni-mondani.

(Fotó: Toldy Miklós)

Az írás a Criticai Lapok 2018/15-ös számában jelent meg.

Megjelent: 3617 alkalommal