Iza színházban járt - A mizantróp (Katona József Színház)
vasárnap, 21 augusztus 2016 12:13

A mizantróp (Katona József Színház)

Értékelés:
(2 szavazat)

Haraggal és önként – „hogy csak önmagad légy”

A Katona József Színház 2011. januárjában Zsámbéki Gábor rendezésében mutatta be Moliére A mizantróp című színművét. Szimbolikusnak tetszik, hogy a színház fennállása alatt egyszer történt csak meg, hogy egy darabot két rendezésben is színre vittek. Az 1988-as, méltán elhíresült előadást Cserhalmi Györggyel a főszerepben Székely Gábor leköszönő igazgató rendezte, akinek ez volt Katonában az utolsó rendezése.  Zsámbéki Gábor a 2011-es bemutatót követően adta át a színház vezetését Máté Gábornak, aki mindkét Mizantrópban szerepelt. Ez a rendezés egy Zsámbéki-maxima és összegzés. Érdemes megkeresni a választ, hogy miért megy majd négy éve szinte teltházzal.

A moliére-i komédiák az uralkodó iránti lojalitástól vezéreltetve azt sugallják, hogy az emberi hibák és a társadalomban levő problémák megoldhatóak, a világ erkölcsi rendje helyreállítható a mindig helyes ítéletű és jó király kegyeképp. Jó király, jó állam, minden jó, a vége is.  Zsámbéki nem komédiát rendez, főhőse, Alceste (Fekete Ernő) nem mulatságos és nem is melankolikus, vagy önemésztő „egytulajdonságú” embergyűlölő. Fekete Ernő okos, illúziótlan és haragos értelmiségit játszik. Már az előadás magas hőfokú kezdőképében minden fontosat megtudunk tőle: a világ rohad, a képmutatás nélkül öt percig nem lehet életben maradni, e társadalomban nehezen bírható megalkuvással jár a létezés. Fekete Ernő Alceste-je éleslátása okán mizantróp, érzelmi viszonyulása a társadalomhoz morális alapú, ezért őrzi meg végig a rokonszenvünket: nem is kívánunk neki olyan helyzetet, ahol megalkudhat és ezáltal „jobbra fordul minden”. A Moliére-nél szokásos rex ex machina megoldástól is borsódzna a hátunk. Fekete Ernő Alceste-je döntésképes és következetes, maga választja a társadalomból való kivonulást, hogy önmaga lehessen, emberi méltóságát, személyiségének integritását megőrizze. Szerelmét, magát elválaszthatatlanul, a meghozott döntéssel együtt ajánlja fel Céliméne-nek (Ónódi Eszter).  

Ónódi Eszter Céliméne-je nem mindennapi, ragyogó nő, a társaság királynője. Bravúrosan egyensúlyozik kötélen: szerelmes és észnél van. Védi Alceste-t és elküldi a fenébe. Megcsalja őt a legbefolyásosabb társasági személlyel, Alceste személyes ellenségével, majd annak ellenére, hogy ezt mindketten (mindhárman!) tudják, feleségül menne Alceste-hez. A magányt azonban nem bírja: eleme, életének kerete a társas lét, nem tud társadalmon kívül élni, bármilyen és bármit is tett vele ez a társadalom.  Bravúros a szimmetria a két színész játékában: Fekete Alceste-je a hűtlenségről való bizonyság után válik a tudatosított veszteség miatt lebénultan bánatossá, Ónódi Céliméne-je láthatóan akkor szenvedi el a legnagyobb vereséget, amikor a társaság megszégyeníti és kitaszítja magából. Karaktergyilkosság a crème de la crème-ben.  Alceste és Céliméne is kikerül a társadalomból, Alceste végig tudatosan készül rá (túlélő-felszerelést pakol kiskocsira az egész előadás alatt), Céliméne azt hiszi, elkerülheti azt.

Szinte a harmadik főszereplő Oronte, a színlap szerint Céliméne szerelmese (Máté Gábor). Máté Oronte-ja nem kertel, társaságbeli súlya, és csak sejtetett földi hatalma okán együttműködésre hívja fel Alceste-t. A szonett-affér ürügy csupán, nem a költészet, vagy a tehetség a két férfi párbajának oka: Oronte személyében visszavonhatatlanul betüremkedett Alceste magánszférájába a külvilág, már nem tartható fenn a társadalmon belüli kívülállása.  Az elutasítás gyorsítja fel az exodust igazán, az ellenség energiája átrendezi a társasági- és csoportviszonyokat is.

A színpadkép árulkodó: feketék a falak, díszlet alig van, csupán a szövegbeli akciókhoz kerül egy-egy ágy, vagy szék. (Díszlet: Bagossy Levente.) Összességében a mélységes otthontalanság süt a színpadról. A jelmezek nem archaizálnak, a maszatolt szürke és bézs alapszíneken túl a fekete dominál és csak egy-egy jelzésszerűen élénk szín van jelen. Céliméne a kezdő jelenetben jelmezét uraló piros szoknyában és aranysárga-narancsszín sállal lép be, utóbbit látjuk aranylani a záró képben is. (Jelmez: Szakács Györgyi)

A társaság és a háznép: Philinte Kocsis Gergely alakításában végig a ráció hangján szól, ésszerű, hátrahúzódásra alkalmas távolságot tartva barátjától: ez nem az a kapcsolat, amely visszatarthatná bármitől is Alcestet-t. Éliante-t, Céliméne unokahúgát Mészáros Blanka e.h. adja barna ruhában és pusztán őzikeszerű ártatlansággal. A fiatal színésznő adós még az „állhatatos, őszinte és tiszta jellemű nő” eljátszásával. Arsinoét, Céliméne barátnőjét Fullajtár Andrea játssza maszkulinra és könyörtelen-éhesre: ha nem kaphatja meg Alcestet-t, kikészíti Céliméne-t, mert az nála jobb nő. A társaság tagjai (Acaste: Takátsy Péter, Clitandre: Elek Ferenc, Ariste: Vajdai Vilmos, Ariste nője: Kiss Eszter) egy vonósnégyes összehangoltságával és egyénileg is emlékezetesen játszanak. Flipote-ot, Alceste védencét Tóth Anita alakítja madárka-eszű, tiszta szívű, hűséges lénynek. A becsületbíróság tisztjeként Ujlaki Dénes személyében a hatalom kevés szóval, de annál nyomatékosabban köszön be. Érezhetjük, hogy milyen erős lehet, ha egy kis rangú gyakorlója is ilyen jelentőséggel bír.

Alceste többször Bach G-dúr csellószonátája hangjaihoz menekül a darabban. Szomorú hangulatú, egyszólamú játékra lehetőséget nyújtó zene.  A hangnem nem sugároz megbékélést, bölcs bánatot és elfogadást. A záróképben egy kunyhó négy fala között kuporogó, emlékképeivel magára maradt Alceste-nek erre nincs is oka. Nem lehet elfogadni azt, ahová jutottunk.