Már a szerző és a mű címe is mesésen hangzott: Mercè Rodoreda y Gurguí: La plaça del diamant. A katalán írónő Barri de Gràciaba (Barcelona egyik negyedébe) viszi olvasóit, az 1930-as években. A főszereplő, a fiatal, félárva Colometa (Kisgalamb) beleszeret Quimetbe, az asztalosba. Életútját ismerjük meg: születés, szerelem, család, bánat, reménytelenség, végül a halál torkában egy szelíd mosoly a sorstól, majd a teljes magány. Kibabrál vele a történelem. Él királyságban, köztársaságban, diktatúrában, s mintha minden államformáért a saját sorsával fizetne, így a szeméből sohasem tűnik el „a Hétfájdalmú Szűzanya szép szomorúsága”. Izzó szenvedélyű, de csendes regény lehet ez, akár Márquez vagy Llosa művei. Nemcsak élet-és lélekrajz, de korrajz is. Szente Ágnes, Terbócs Imola és Turóczi Anita fordításából (felirataiból) úgy tűnt, Rodoreda hasonlóan ír Ulickajához, Munrohoz a női létről.   

Az előadás egyik szereplője, M. Ángels Largo és a rendező, Xisco Segura munkája a színpadi adaptáció. Szikár, pattogós jelentek sora közben a szereplőkön tipikus, korhű spanyol viseletek. A vetítéses technika a színészek mögé keríti a tengerpartot, Barcelona tereit: a Güell parkot, a Sagrada Famíliát, de a spanyol polgárháborút is. Elképesztő, ahogy milicistának öltözve, zászlót lengetve két színész képes olyan hangulatot kelteni, hogy valóban megretten a néző, tán nem a polgárháború közepén ül, s mindjárt besorozzák a köztársaságiak. (Persze, hogy büszkeséggel töltött el, amikor A milicista halála, minden idők egyik legismertebb háborús fotója, Capa-felvételére zárul a színpadon polgárháború megidézése, számos Capa és Taro fotó mellett.)

Úgy vélem – nem olvasva azt -, a regény befejezésével kezdődött az előadás, amikor Kisgalamb már meglett Natália asszonyként éppen az életét készül eldobni, mert már nem nyújt neki semmit a puszta lét, csak nyűgöt, mert mindenre és mindenkire, összes bánatára élesen emlékszik. Felidézi három szerelmét, a spanyol polgárháború előtti, alatti és utáni éveket, magát a harcot, a milicistákat, a köztársaságiak oldalán harcoló férjét. Mintha magának beszélne. Nem is mesél, inkább hangosan gondolkodik. Majd hirtelen visszaugrunk az időben, a fiatal lány elcsábítását látjuk. Nataliát egy utcai fesztiválon Quimet táncba viszi, s a második pörgés után odaveti neki: karácsonykor már a felesége lesz. Nem tudjuk szól-e ez a kapcsolat igazi szerelemről. A férfi a Köztársaság lelkes híve, életcélja pedig, hogy a házát benépesítse – nem gyerekekkel - madarakkal, virágzó galambüzletre vágyik. De kedvencei nem teszik gazdaggá, helyette szétzúzzák az otthonát. (A galamb katalánul kolóm, a béke, a hűség jelképe, de a betegségek hordozója is, némelykor a hírnök. Róluk kapja Natália becenevét, első férje, Quimet nevezi el Colometanak). 

Quimet latin macsó. Az őt alakító Félix Pons mintha Robert Capa és Mel Brooks kisöccse lenne. Alacsony növésű, de izmos, ruganyos, pimasz és domináns hím, a darabban az a férjtípus, aki megmondja otthon a tutit. A színész talán nem vonzó férfi, de egy tesztoszteron bomba, izzik körülötte minden, a színpad is. Ezen adottsága maximális ismeretében van, eszközként használja. Quimetje mindig támadásra kész, széles gesztusokkal, emelt hanggal uralja asszonyát. Ha „férfi bája” kevésnek bizonyul, jön a testi fölény, az erő megcsillantása. Colometa nem ítélkezik emiatt férje felett, pedig a galambfarmját szívből utálja. Mintha akarathiányos lenne, de egyszer csak eljön a „forradalma”, elpusztítja a férfi vállalkozását. A tojásokat addig rázza, amíg a fiókák elhalnak, befuccsol a tenyésztés. Láthatóan az asszony számára Quimet egyszerre menedék és csapda. Nataliá azonban anya, neki is vannak „fiókái”: Antonio és Rita. Quimet elesik a polgárháborúban, Natáliát és gyermekeit az éhhaláltól menti meg a sarki szatócs, Antonio, aki munkát és kenyeret ad a nőnek, szerény, de biztos otthont. Mintha egy másik színészt látnánk, Pons teljesen átlényegül. Szemüveges, esetlen, testi fogyatékossága miatt – potenciáját elveszítette egy polgárháborús sérülés miatt – lelki gazdagságot és erőt szerzett, galamblelkű férfi. Natália mellette ismerheti meg a gyöngédséget és a házastársi partnerséget, a jó asszonyi életet. 

A főhősnőt két színésznő személyesíti meg parallel, Enka Alonso a fiatal, M. Ángels Largo a visszaemlékező, halálra készülő Colometa. Erős színpadi jelenléttel bírnak, beszédes mimikával, szem-és testjátékkal dolgozik mindkét színésznő. Őket is több szerepben láthatjuk. Largo eljátssza a gesztenyeárus szomszédasszonyt, Enriqueta nénit. Kosárral a karján körbejárva a közönséget, portékáját kínálgatva, olyan á’la Tábori Nóra. Alonso egy bárénekesnőt alakít, kokettálva a férfi nézőkkel, majdnem ölükbe ülve. Magas színvonalú a dal interpretálása, a prózai színésznő egy igazi dizőz. Mindkét női szereplő sűrű, drámai perceket teremt a színpadon, és nagyon jól használják a „színpadi csendet” is, hallgatásukkal, tekintetükkel többet mondanak, mint a szöveges részekkel. Pedig szép, dallamos nyelv a katalán, mintha a spanyol és a francia keveréke lenne, tele susogó hangokkal.     

A színháztérben megreked a levegő, amikor Alonso játszotta Nataliá sétál a polgárháborúval sújtott barcelonai tengerparton, bátorságot gyűjtve egy üveg sósav vásárlásához, amire nincs pénze. Magának és gyermekeinek szánja, a tölcsért már beszerezte hozzá. Nem bírják már az éhezést, anyaként inkább megölné a gyermekeit magával együtt, mintsem az éhségtől már egész nap ágyban maradva, a bőrüket majd átszúró bordáikat ölelje. A Largo játszotta idős Natália, akár Márquez Ursula Iguaránja, ahogy mesél a múltról, feltárul a rászabott végzet.

Nem akarok igaztalan lenni, de ennek a három katalán színésznek olyan színpadi jelenléte volt, egy klasszikus színházra alkalmatlan térben is, ami a magyar színpadokhoz, előadásokhoz szokva meglepetés erejű. A hitük kisugárzása abban, hogy mindennél fontosabb, amit csinálnak, elemi erejű volt. Próbáltam ezt a darabot kiosztani fejben itthon. Talán egy Nagy Mari – Nagypál Gábor – Pálos Hanna combo állhatna össze. Bár nem vagyok biztos abban, hogy tudnának-e mit kezdeni még ők is a regény hangulatával. Lehet, ugyanazt, amit a katalánok a Régimódi történettel, egy tisztes játék kerekedne ki belőle.

Mérhetetlen pazarlásnak érzem, hogy maroknyi ember láthatta csak ezt az előadást, viszont a katalánok igazi jószolgálati nagykövete a Cia Mea Culpa Companyia de teatre, hogy hírét hozta népének Budapestre, Caballé, Carerras, Gaudi, Casals, Dali nyomdokában.  
 
*Katalán közmondás, fokról fokra jutunk bárhová.
A képen Pons/Alonso/Largo az előadás után.