Összecsendül két doboz sör

(Örkény Színház – Winterreise - zenés monológ Franz Schubert dalciklusa és Wilhelm Müller versei alapján - 2022.február 24.)

Milyen az már, amikor a nézőtérről Pogány Judit huhog a meghajló színésznek? Borsi-Balogh Máté tudja erre a választ, hisz megélte ezen az estén. És szerintem azt is tudja, hogy a tetszésnyilvánítás nem „kollegiális szerelmen”, hanem a teljesítményen alapult. És nemcsak neki, hanem Kákonyi Árpádnak, Tarnóczi Jakabnak, Murányi Mártának, Devich Botondnak és Baranyai Illésnek is szólt. Ő állt a színpadon, ő örülhetett neki. Számomra az Örkény Színházban ez volt az évad első olyan bemutatója, amire azt mondhatom: That’s all folks!, ezt szeretném itt látni. Találkozott tartalom és forma. Füstgép, diszkógömb, stroboszkóp, légtornászok, forrónadrágos táncoslányok nélkül is bénító hatású az előadás, ami egyben motivált is.
  

Pucér színész   

(Katona József Színház – Mary Shelley Frankenstein című regény alapján: Teremtmények - 2022. február 11-i előadás)

Nagy ígéretei voltak a produkciónak: „….az emberiséget meghatározó alapvető kérdések merülnek fel alkotásról, tudományról, felelősségről. Életről és halálról.”. Ebből nem sokat sikerült színpadra vinni. Ugyan respektálom az előadás létrehozására szánt láthatóan kemény munkát, de jövő hétre már elfelejtem, hogy láttam. És eljött az ideje annak, hogy elidőzzek kicsit azon, hogy a „színészbőr” lehet-e jelmez? Akarom-e látni nézőként a meztelenre vetkőző vagy vetkőztetett embert, s elfogadom-e, hogy a színészből egy-egy estén „hús” lesz a szerepe kedvéért. Furcsa, hogy épp egy olyan színpadi figura mentén, amelynél abszolút szükségszerű volt a pőreség. Halott emberek darabjaiból összevarrt lény: a Teremtmény mégsem léphet le frakkban a boncasztalról, és meg kellett mutatni a figura kiszolgáltatott és ösztön voltát.  

Disznó a parketten  

(Narratíva – DEMERUNG (Csehov Meggyeskertje) – 2022. január 8-i előadás)

Az előadásnak van lendülete, világos textúrája, pontosan körülhatárolt mondanivalója. Lehet vele menni, napokig töprengeni rajta, szóval hat. Mégsem az én előadásom, mert azt vonja ki Csehovból, amit a legjobban szeretek: az „elomló hangulatot”, a dialógusok közti szép hosszú csendeket. A magam részéről nem tudtam megbékélni a ténnyel, hogy Várja úgy tíz évvel idősebb Ljubánál, ellenben megmozgatta a fantáziám a lány  szenvtelen, csendes, szomorú-szép keserűsége, ahogy az is, ahogy  Firsz Luciferként vezényli a történéseket. Nem beszélve arról, először éreztem Csehov és Ady világát párhuzamban színpadra vinni. Nem volt ellenemre.  

Központi pályaudvar(ok)

(Erkel Színház – Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – 2021. december 15-i előadás)

Nem Offenbach, és nem a történet volt a hívó szó, hanem a rendező, Székely Kriszta személye, és Kálmán Péter basszus-bariton, akinek négyes szerep jutott az operabemutatóban. Meghálálták a beléjük vetett nézői bizalmam. Intelligensen összerakott, átgondolt, kifejezetten elegáns előadást láttam, amely kicsit szürreális volt, ám ütős. És ezt a summázatot a Salzburgi Festspiele bemutatóin edződött nézőként mondom. Amúgy meg jó lesz az opera kedvelőknek Jónás Réka Piroska nevét is megjegyezni.    

Lipics Zsolt számomra történelmet írt. Még nem volt alkalmam egy hús-vér direktor kommentárja mellett végignézni egy színházi bemutató-félét. Azonban június második péntek délutánján a Pécsi Nemzeti Színház meseszerű homlokzatával szemben beszélgettünk, mialatt a színház mellvédjén zajlott a nyár első hónapjára meghirdetett Erkélykoncertek-sorozat nyitóelőadása. Gulyás Dénes operaigazgató koordinálása mellett Strauss-, Kálmán-, Zerkovitz-dalokkal szórakoztatta a társulat énekkara és az opera néhány szólistája a Színháztéren hömpölygő közönséget. Színes, zajos, élő és lüktető volt a környék, igazi mediterrán nyár, vidám, gondtalannak látszó emberek, akik úgy köszöngettek a lokálpatrióta színigazgatónak, akár a szomszéd patikusnak. Érdeklődtem is rögtön, hogy igazi tüke-e, de nem, nincsenek három nemzedékre visszanyúló pécsi gyökerei.

Az utolsó „színészúr” (69!)

Vajon, ha nem magyar színész, világhírű volna? Biztos. Daniel Day-Lewis, Ralph Fiennes, John Malkovich, Kenneth Branagh csapattársa lenne. A rejtőzködő, szemérmes, szakmájának élő művész, aki mindent lát, mindent ért, mindent tud, de inkább begubózva, s nem a világ előtt szélesre tárt ajtóval éli civil életét. Ő kivételesen magyar színészként is lehetett volna világhírű, azon kevesek egyike, aki 1983-ban - a nemzetközi Wagner-film II. Lajosának megformálásával - tényleg elindult a nagyvilágba.

A Szent családban láttam először, Szászné szerepében. Nem éppen jópofa, vicces karakter. Önjogán látszódott Vári Éva mellett, aki miatt a Pécsi Harmadik Színház a Schwajda-művet műsorra tűzte, és akiért Vincze János rendező-dramaturg szinte egyszemélyes „show”-vá változtatta a darabot. Bacskó Tünde színpadi jelenléte „földszagú” volt. A játéka kemény és zsigeri. A világjárvány hozadéka, hogy a színházak online térben elérhetővé tették régi előadásaik felvételeit. A Pécsi Harmadik három Spiró-darabbal állt elő, a Szappanoperával, a Prahhal és a Príma környékkel. Látva ezeket az volt az érzésem, jól ismeri az élet árnyékos oldalát, sőt még annak is sok sötét mélyét, talán minden figurát belülről hoz.   

Reload Telepódium   

(Katona József Színház – Line Knutzon: Mesteremberek – 2021. december 20-i előadás)

Az álomotthonhoz vezető út göröngyös. Előbb elszívja a bankszámládról a pénzt, aztán a már felhúzott falak, majd az új csillár is eltűnik, végül azok is, akik felhúzták a falakat, felakasztották a méregdrága kristálycsillárt. Te meg a romok közepén, és rájössz, hogy középkorúnak lenni szívás, bérből élni még nagyobb szívás. Egyáltalán, életed legnagyobb balgasága álmodozni a tökéletes életről, ha rendes-csendes átlagember vagy. Októberben volt a bemutató, de ez egy igazi szilveszteri bolondság, és jó látni, hogy Máté Gábor – szigorúan meghúzva a határokat - legalább a társulata egyik felének hagyta, hogy önfeledten bolondozzon a színpadon, kiengedve az elmúlt másfél év sok-sok frusztrációját.   

Kilincstől az Othello-ig   

(Vígszínház – Jacques Prévert - Kovács Adrián - Vecsei H. Miklós - ifj. Vidnyánszky Attila: Szerelmek városa – 2022. február 24-i előadás)

Nem biztos, hogy érteni kell, ami a színpadon folyik, én mégis szeretem, ha nem kukán ülök. A 2015-ös Athéni Timontól a 2018-as A félkegyelműig egész jól tudtam menni ifj. Vidnyánszky Attilával, a rendezővel. Aztán jött A nagy Gatsby, most a Szerelmek városa, és ugyan látom, hallom, talán érzem is, ami a színpadon folyik, de semmi gondolatiság nem jön át számomra, csak egy hatalmas villózó, lüktető tarkaság, ami egy jól kifundált blöffnek tűnik. Ahhoz, hogy komolyan vehessem a produkciót, kellene a tartószerkezetet adó dramaturgia, egy üzenetet hordozó gondolat. Látom a hatalmas akaratot a „művészetcsinálásra”, a képességesség megmutatására, de a jó színház alapja, hogy az alkotók eldöntsék: csak filmes illúziót keltő látványt akarok vagy van némi mondanivalóm is. Jelenleg a néző csak a Play Hollywood fantázianevű kísérlet tanúja lehet, akkor is, ha komolyan veszi, amit lát, és hagymaként próbálja felfejteni annak feltételezett rétegeit.  
    

Raklap-saga   

(Örkény Színház – Bertolt Brecht: A szecsuani jóember - 2021. november 28-i előadás)

Érdemes-e bemutatót tartani, ha nem világos mit üzen vele - akkor és ott - közönségének a színház? Ezt a kérdést most nem túl hangosan tette fel magának a rendező, Mácsai Pál, inkább azt éreztem: „munkát adok két tucat színésznek, statisztának.” Lassú folyású az előadás, bár a legapróbb rezzenése is érthető, okkal történik minden színpadon, és látunk szép színészi játékot is. (És nem vetkőzött le senki!) De nincs meg benne a „wow”, ami az Örkénnyel szemben számomra alapkövetelmény. Ami remek volt, Dóra Béla is megkapta a maga „15 percét”, és nem alapfokon élt a lehetőséggel.