Iza színházban járt - A nagy Gatsby (Vígszínház)
hétfő, 09 szeptember 2019 00:08

A nagy Gatsby (Vígszínház)

Értékelés:
(43 szavazat)

A nagy Gatsby, de Gatsby nélkül – avagy a Víg Filmszínház egy újabb darabja  

  „B.O.S.S, #SEX
a sztori, mivel holnap henceghetsz
néha talán ihatnál keveset
a nőid szépek,
mint egy diszkóbaleset
sukárság, rajság, fainság
VIP vagyok, ne is nézd a listát
nem tárcát hordok, talicskát
itt van a kártyám, lazíccsá'
a számlát meg se kérdezem
két koktél negyvenhétezer
a hetem fele csapatás
de sima ügy, mint a herevasalás”
(Karácson Tamás)

Iza: „Pödrött bajszú kurvaélet.” Ezzel a szép mondattal köszön be Jay Gatsby a Vígszínházban. Ez az előadás remek rezüméje. Úgy emlékszem Hofi: „Nem mindegy, hogy otthon a fedő esik a fejedre, vagy egy Ady kötet!” Ez a produkció, de lassan a Vígszínház is a „fedősöké”. Álérzések, álbölcsességek, álművészet. De ott van még a színpadon Hegedűs D. Géza, s az ember azt mondja, áll még az ősz Peterdi háza. Ő még egy revüben is hiteles. 
Éva: Elmúlt már több nagy vígszínházi korszak, most van az útközben. Revün túli, drámán inneni hibrid született, hívjuk tán produkciónak az új terméket. Éreztem percről-percre azonban, hogy megvesz engem ez a dolog: van benne látás, erő, koncepció és 99% fiatal színész, aki úgy odateszi magát, ahogyan csak lehet. Fitzgerald már nincs benne ennyi. Hiányoltam az amerikai mitológia vitán felüli nagy regényének szimbolikáját, a végzet egyik új arcának megmutatását. De nem ez volt a cél. A nagy elődök meg maradnak színvonalas olajfestmények az előtérben.

Iza: Most tényleg pipa vagyok a Sztalker-csoportra. Bitang nagy a felelősségük, most nevelik ki a saját közönségüket, amihez pénzt, paripát, helyet kapnak, szemben például az egy vonással nem gyengébb képességű csapattal, a K2-vel. Neveltjeik nem filantrópok lesznek, mint Gatsby, ha így "nevelődnek". Igaza van Hofinak, nem mindegy, hogy az ember eredeti gondolatokról és dallamokról – mondjuk Adamis-Presser vagy Szörényi-Bródy musical - hiszi azt, hogy felfedez, megért valamit a világból vagy egy szépelgő, csak gondolatcsírákat felmutató zenés partyról. Nagy kvíz volt persze a dallamfoszlányokat felismerni, honnan is „szerezték”, Iluska dalától Madonna Vouge-ján át a Sandokan főcímzenéjéig. Van pár opera-betét - ha Pintér Bélánál nálunk is! -, nem mondom meg kitől és miből, használja a közönségük legalább a telefonja zenefelismerőjét.
Éva: Hatott? Hatott. A jazzkorszak mindent elsöprő vitalitását minden esetre felidézte, az alkotók által a nézők zenei referencia pontjainak vélt művek szándékos egymásba játszatása egész jól sikerült. Ez kérem nem esztétika szigorlat, hanem Nagy Truváj. (Azért Pintérnél szétszakad az ember szíve, itt meg nem, you know.)

Iza: Lehet, eleve lehetetlen vállalkozás ez, mert 2019-ben huszonéves emberek, ha tehetségesek sem tudják felidézni a múltat, az ifjúságot, a meg-megújuló szerelmet, mert még minden előttük van, most fogják átélni vagy éppen élik. Ennek persze vastagon ellentmond, hogy F. Scott Fitzgerald 29 évesen írta a regényt. De ahogy okos és bölcs barátom magyarázta nekem: „az elveszett nemzedék korában volt miből kiégni”. Kovács Adriám – Vecsei H. Miklós – ifj. Vidnyánszky Attila szerző trió az „Apu, vedd meg nekem a várost/automataváltós kocsival szelném a dombokat” nemzedékéhez tartozik, maximum fantáziál a kiégésről, aminek az eredménye ez a hatásvadász revü lett, ahogy nevezik: zenés party. Hála Istennek gőzük nincs a világháború pokláról, az 1929-es gazdasági világválságról. (Persze nekem sem.) Enyhén szólva mulatságos az aktualizálás, ahogy a plázázásban, social media oldalakon szörfölésben, valóság-show bámulásában, bulizásban megfáradt fiatalok hisztiznek, hogy megölte a lelküket az anyagias világ: Jaj-jaj, a pénz nem boldogít, mert olyan mélyek vagyunk.  
Éva: Az életkor egy dolog, ez meg a jelen és a jövő csapata is, abban azonban nem vagyok biztos, hogy mindegyikükről lesz kép az előcsarnokban 50 év múlva. Meg fognak ők is öregedni, tanszékvezetők lesznek, de addig látni szeretnék tőlük zenés partyn kívül is mást, mert tudnak.

Iza: Aki tuti értette a regényt, az Pater Sparrow. Díszlete visszaadja Fitzgerald szimbólumait, képeit az „amerikai álomról és az ébredésről”. Long Islandet a húszas évek elején, New York csóró vége autósműhelyét. Az előadás legszebb, igazán fitzgeraldos jelenete az ő díszletének köszönhető. Gatsby világának széthullása megrázó, katartikus, drámai, akár a regényben. Gyönyörűen csempészte be visszatérő motívumként, változatosan dr. T. J. Eckleburg szem-szimbólumát. Pusztai Judit jelmezei az 1920-as évek felszínesen csillogó világának ábrázolásában autentikusak. Nem igazán értettem persze a sok-sok fekete angyalszárnyát és a susogós nylon tréninget dögivel. Ezek rendesen hazavágták a „kosztümorgia” érzetét, ami határozottan cél volt. A színpadi kép maradt az 1920-as évek Amerikájában, csak a szöveg tűnt úgy, hogy a mai fiatalok bajairól szólna valahol ez a feldolgozás. 
Éva: „A flitter és angyalszárnyak használata a kétezres évek első harmadának nagyszínházi produkcióiban, különös tekintettel a filmes adaptációkra.” Szakdoli cím. Biztos megírja majd valaki. A díszlet maga a nagyszabás, végre ilyet is látok, elismerésem. A „lebontom az álomvilágot és kiültetem a színészeket próbaruhában, lesminkelve” - sokszor alkalmazott eszköz, kicsit unalmas is már, így voltam annak idején azzal is, mikor állandóan felkapcsolták a fényt a nézőtéren (Na, jó, Serban Három nővérénél nagyon bírtam, de az hallatlanul érzékeny volt).

Iza: Ahogy a regényben, hosszan csak a pletykákat halottuk a romlott legendáról, Gatsbyről. Aki olvasta a könyvet, az tudja: „Ha a személyiség sikeres gesztusok töretlen sorozatából áll, akkor lenyűgöző személyiség volt. Hasonlóan azokhoz a bonyolult műszerekhez, melyek tízezer mérföldről is jelzik a földrengéseket, valami rendkívüli érzékenységgel reagált az élet apró rezdüléseire. S ez nem afféle lagymatag fogékonyság volt, amelyet fellengzősen 'alkotói lelkialkatnak' szokás nevezni. Ellenkezőleg: tehetségét olyan romantikus hajlam és töretlen remény alkotta, amivel még soha, senki másnál nem találkoztam, s aligha fogok találkozni.”  A színpadra meg bejön Wunderlich József, pipisárga öltönyben, arcán kissé retardált mosollyal, mint az Óz Szalmaembere. És végig így marad. Karizma, elbűvölő kisugárzás az nem jön át. Ez a figura egy szárnyaszegett kisfiú. Amikor azt mondja "én vagyok Gatsby", az embernek nevetni támad kedve, mert se nem nagyvilági gengszter, se nem romantikus hős, de nagyformátumú alaknak sem látható. Wunderlich ennél sokkal jobb szokott lenni, vélhetően rendezői koncepció, hogy 2019-ben Gatsby már csak karikatúra. Azt viszont a színész terhére rovom, ha énekszámában az a refrén „hol állsz”, azt éppen halásznak énekli, holott bizonyította már, muzikális. Hangzásában az összes kórus-szám zagyvaságnak tűnik egyelőre, csak két szó érhető halálpontosan: Gatsby, Daisy. Mintha a plakát-háború metodikájára dolgoznának. Kis agymosás a nézőkben, ennyi az üzenet, nem több. 
Éva: Wunderlich áldozatfigurákra való alkalmassága csillant itt meg kérem, ha jól megnézzük közelebbről. Kár, hogy ebben a rendezői koncepció nem volt segítségére. Sokat adott volna, ha Daisyről kiderül, hogy a „valóságban” nem „bolond és gyönyörű”, hanem szép és buta, emellett önző, hazug és gyáva nő. Ez így nem a regény, csak a nevek azonosak. Elveszik a tét, a kimondás, megjelenítés hiányzik. Gatsby tragédiája az, hogy a lelkét arra teszi fel, hogy egy álmot szerezzen meg, pedig nem csak az idő múlik, az ember is változik. Daisy Tom párja, nem Gatsbyé. Működött volna a pár, Waskovics Andrea és Wunderlich között van kémia. Képzeljük el a darabot full prózában. Nevetős szmájli.

Iza: A narrátor, Nick Carraway Ertl Zsombor e.h., hiteles és könnyed a játéka, valóban egy derék fiú, az amerikai Közép-Nyugatról. Tom Buchanan szerepében Ember Márk kissé felszínes eszközöket használ, inkább csak illusztrál. A női szakasz cserélhető, s a jelmezeiknek köszönhetően szinte egyformák. Daisy Buchanan Waskovics Andrea, Jordan Baker Szilágyi Csenge, Myrtle Wilson Márkis Luca e.h., egymást válthatnák az estéken a szerepekben, ugyanúgy, ugyanazt mutatják. Idegesítő, hisztis, elkényeztetett kis libákat. Ha egy igazi Gatsby állna a színpadon, Daisyt észre sem venné. Mert ez a Daisy nagyon messze van attól, hogy csatázzon az önérzete és vágyai között, s nem megtörik e küzdelemben, hanem sunyi csalóként feladja önmagát, pénzért. És hát megint a baj, zenés darab, énekelni kell, vagy eljátszani, hogy rohadt jól énekelek. Itt is van még hova fejlődni.
Éva: Hegedűs D. Géza Meyer Wolfsheim-je hozza a regénybeli alak összes titokzatosságát, alvilágiságát, „itt az ördög grasszál”-fílinget, szinte állandó jelenléte miatt azonban túllép a figurán, kitágítja azt valami kárhozat megtestesítőjévé. Az meg milyen jó, hogy nagy színész. Egy legalább van a színpadon. Ettől Vígszínház a Vígszínház. Madam Warhol-lal (Balázsovits Edit) váltott kisdialógját tanítani kéne. Figyelmet érdemel Gyöngyösi Zoltán George Wilson szerepében. Ő az álom másik felét mutatja meg, ő a külváros arca, a nyomorult benzinkutas. Szép játék.

Iza: Egy ponton a produkció igen ügyes, a csodálatos sportautók és az autóverseny megmutatásában. Nem spoilerezem el, valóban jó geg. Szüleim fiatalkori nagy élménye volt a Vígszínházban a Popfesztivál, a Harmincéves vagyok, de 20 év elteltével még nekem is mondott valamit a „Menni kéne”, a „Hány cédulát írtál”, a „Hazudj valami szépet”. Ennek a produkciónak a nagy száma: a „Tik-tak, cikk-cakk”, már most sem, semmit, nemhogy 20-50 év múlva. A nagy Gatsby a Vígben vitathatatlanul jó képességű emberek által (fél)profin és ötletesen, lendülettel összerakott munka. Azt nem állítanám, hogy tisztességes regényadaptáció, inkább lila utánérzés, és nem merészkedik mélyre Fitzgeraldban. Annak a drága közönségnek semmi se fájjon, csak örüljön és sikongasson, milyen faszák az alkotók, akiknek nagyon kell a Grund-érzés.
Éva: Örül és sikongat is, fizet is érte, ne fájjon. Ez itt már/most nem A három nővér 1972-ből. Tudja, kolléganő, múlik az idő. Mint Fitzgerald méltán híres regényében, A nagy Gatsby-ben is…Menjen mindenki olvasni.

(Fotó: Toldy Gábor)

Megjelent: 928 alkalommal