Iza színházban járt - Madách Imre: Az ember tragédiája (Art Capital és a Laboratorium Animae Színházi Műhely produkciója)
szerda, 11 szeptember 2019 22:13

Madách Imre: Az ember tragédiája (Art Capital és a Laboratorium Animae Színházi Műhely produkciója)

Értékelés:
(38 szavazat)

Pattogatott kukorica

(Art Capital és a Laboratorium Animae Színházi Műhely produkciója - Madách Imre: Az ember tragédiája - 2019.augusztus 30.-i előadás)
   
Éva: Full szöveg. Pimasz, okos, tudatállapot-módosító előadás, maradandó képekkel, közösség-érzettel. Sardar Tagirovsky megtette, amit kőszínházban eddig nem lehetett: referenciapontot alkotott, végleg kiszedte a naftalinból a darabot. Lucifer-Madách, hat Éva, három Ádám. Harmincöten néztük végig, pedig minden gimnazistának látnia kellene.  Nagyravágyás ez is.
Iza: Ámulva hallgattam Peter Brook és Ariane Mnouchkin sok-sok órás, jó, ha nem három napos színházi előadásairól. Úgy gondoltam, na, ezt már nem, értelmetlen. Aztán mégis beadtam a derekam. Magam lepődtem meg a legjobban, hogy a 9 és fél órás Tragédiát remekül bírtam egészen a Tizenkettedig Szín (Falanszter) végégig. Lekötött, amit láttam, vártam színről színre, mi van még a tarsolyban. Az utolsó három etűdre kicsit leült a játék, délutántól éjfélre „elfáradtak a zenészek”. Színházi kísérlet volt ez, de annak elsőosztályú.

Éva: Szegény Madáchnak mindig kiszedték a szövegéből a filozófiai izéit a kőszínházakban, hogy a bérletes diákok és a fizető nézők ne kapjanak herótot. Hát itt nem ez van, elindulunk az előcsarnokból, afféle tárlatvezetésre a nagyon cool Béres Miklóssal és a rendkívül attraktív Nagyabonyi Emesével. A közönség csupa entellektüel, bölcsész, színházista furcsa bogár. Ritkán érzem azt, hogy a színház fele én vagyok, itt, most nézőként biztos voltam benne. Nemcsak azért, mert a londoni színben forró tea és After eight csoki várt, hanem jó volt érzékelni, hogy számítanak rám utastársként. Én voltam az egész fele.
Iza: Nehezen képzeltem el, hogy miként oldja meg egy színész, hogy megállás nélkül csak mondja-mondja Madách szövegét, fél napon át, nem színházban, múzeumban. Az én fejemben csakis uncsi előadások éltek, sohasem élveztem a Tragédiát, még a sok tucatnyi, általam is előszeretettel citált szállóigéje ellenére sem. Igazából két emlékem volt: egy „ősrégi” tv-felvétel, Mensáros László – Huszti Péter - Moór Mariann, és a Nemzeti Színház nyitánya, Alföldi Róbert –Szarvas József - Papp Vera. Mindent összevetve, nekem a tv-felvétel volt a jobb.

Éva: Béres Miklós Madách-Luciferként - nem hagyva ki a papírból olvasós felolvasószínházi geget - vállalja magára az első szín spiritus rectorának nehéz  szerepét. Cinikus otthonosság, játékmesteri spleen, leesik: biztos nem fogom tudni, mikor mi fog történni, hiába láttam már  húsz féle előadásban a tragédiát. Ez több mint jó. Izgalmas. Tárlatszoba, zongora, székek, hátsó traktusban a Monarchia Vonósnégyes, a zongoránál a színészi képességeit is megcsillantó Bartók György.
Iza: Az első nagy ötlet, hogy Madách Imre fogad és ő visz végig az estén, a közönség előtt írja éppen főművét, Az ember tragédiáját, mintha otthon, Sztregován, írópult előtt. Béres Miklósban van annyi érdekesség, erő, hogy elhitesse, így csinálta ezt Madách. Mintha még külsőben is hasonulna az íróval és egyáltalán nem zavart, hogy néha „átment” Luciferbe, sőt  a végére még Ádám is vált belőle. Véletlenül sem az Úr szerepét vette magára íróként, az szigorúan Hegedűs D. Géza volt felvételről.  Tagirovsky „váltott lovakkal” dolgozott, nem is lehetett volna ez másként. Hat Éva: Fekete Edda, Horváth Julianna, Nagyabonyi Emese, Tóth Szilvia Lilla, Verebes Andrea és  Vincze Erika, Három Ádám: Mészáros Márton, Nagyhegyesi Zoltán, Szacsvai István. Így persze az első emberpár nagyon sokszínűvé vált, minden jelenetben egész más Évával és Ádámmal találkoztunk.

Éva: Színről-színre közelebb kerülünk hozzájuk, hol Ádámok, hol Évák, és az összes többiek. Változik a berendezés szinte színenként, átrendezés főként szünetekben van. Bagatell tárgyak kellékként furcsa, néha bizarr többlet-értéket adnak egy-egy pillanathoz. Mire eljutunk újra a pálmafás vidékre a paradicsomon kívül, mely átérezhetően egyben közös ponttá is válik, mindnyájan biztosak vagyunk, hogy az összes létező emberi érték, elmélet, üdv és erő végigzongorázása után sem érdemes a legyőzhetetlen emberi gyengeség okán küzdeni, aztán mégis kórusban, szemérmes mosollyal, civil hangon mondjuk a mű utolsó sorát.
Iza: Megnéztem volna, amikor a rendező és csapata dolgozott az előadás szövegkönyvén, színreviteli ötletelés címszó alatt. A végeredmény „közös többszörös”, olyan belülről faladó hév van a szereplőkben, hogy érti a néző, amit mutat, az „saját gyerek”. Tény, nem sikerült az összes színben azonos hőfokon megtalálni az „eladhatóságot”, nem egyenletes a jelenetsorok színvonala. Ezt persze nagyban befolyásolta a „hozott anyag” hullámzása is. Tagirovsky munkáiban mindig nagy hangsúly van a zenén és a szimbólumokon. Ebben az előadásban is felhangzott az Ave Maria, Bellini Casta Divaja, a Marseillaise, de még a ’70-es évek Pattogatott kukoricája is. Ez hol üdítő volt, hol meghökkentő. A Menny, a Paradicsom, a Pálmafás szín még költői. Hófehér ruhában, hófehér székeken, fehérre mázolt arccal, kesztyűben ültek az angyalok, és az éppen megszülető első emberpár, Ádám és Éva. Itt még kicsit éteri, megilletődött, ihletett volt az előadás hangulata, Madách az abszolút karvezető a tébláboló népek között. Lassú, kimért mozdulatok, halkan ismételt, kórusban mondott sorok, sok-sok rácsodálkozó tekintet, mint a kisgyermekek, akik éppen öntudatra ébrednek. Múzeumi vörös bársonyzsinór kordon választotta el a nézőteret a játéktértől, mintha valóban egy őskori tárlaton lennénk, csak nem a dinoszauruszok vándorlását, hanem az ember megszületését látnánk. Ráadásként nem Darwin magyarázatát a fajok eredetéről, hanem a teremtőset, „és mondá az Úr…..”.  
Éva: Majd pont műfaji megkötés kell egy ilyen előadásba: volt videoinstalláció, invenciózus kellékhasználat, meghökkentő szerepcsere, menyasszony-vőlegény csillanás,  arcátlan grafikus tilalom almeevés tekintetében, zongorista jelenés, partvisos lassított felvétel.

Iza: Az Egyiptomi szín végre mozgalmas, a színészek a székekből és saját testükből piramist építettek előttünk, hogy Ádám fáraóként felülhessen ezen ingatag humán piramis csúcsára. Itt vált először világossá, hogy az előadás leginkább Madách szövegének közös értelmezésére fekteti a hangsúlyt, nemcsak ül a néző és néz mint a moziban. A színészek, mintha ott ismerték volna fel az író sorainak mondanivalóját, általuk a néző fejében is lámpa gyúlt, amikor elhangzott egy olyan mondat, amit a közbeszéd ma is nap mint nap használ: „milljók egy miatt”. Olyan volt, mintha  együtt olvasnánk, s valami kollektív szellem épülne közöttünk. Az Athéni színben kibontakozott az előadás egyik hangsúlyos üzenete is: „Van a léleknek egy erős szava/ A nagyravágy...”. Majd elérkeztünk Konstantinnápolyba, ezzel jött a fordulat, feketébe öltözött mindenki a nyílt színen. Búcsút mondtunk a pátosznak, az éterinek, onnantól kezdve elég kézzelfoghatóvá és naturalisztikussá vált minden. Jöttek a meghökkentő gegek és egész más dimenzióba kerültek Madách szavai, a Prágai, a Londoni és a Párizsi szín. 
Éva: Tobzódnak a képek, alakítás-villanások a kicsitől a nagyig. Horváth Julianna Udvaronca Prágában, Évája a Paradicsomban, Polgárlánya Londonban, Béres Miklós Luciferként majd végig (és váltása Ádámmá  a tizenegyedik színben), Nagyabonyi Emese Hippiája, Tudósa, Márkinője, Pórnője személyes kedvencem, felfedezésem. Mészáros Márton Keplere, Vincze Erika Izórája – erős, színes, érvényes, zsigerből-ösztönből befogadható alakítások, körülöttük nagy csapatmunka. A konstantinápolyi női kórus a színvégen, a falanszteri néma várakozás az evésre, a prágai szín kezdő bulizása fantasztikus, Fekete Edda élesen leuraló Borbálája, Mészáros Márton pipogya Keplere az előadás szintén kiemelkedő párosa. Szacsvai István töprengéstől gyötört Dantonja, Tóth Szilvia Lilla római színbeli konok szomorúságú Júliája, Verebes Andrea stílusbravúr egyiptomi Évája – utóbbi a   szöveg felett végig  lebegtetett - uralt irónia  miatt – is emlékezetes.   Mindenki tett nagyot, kicsit, egészet.

Iza: Ha választanom kéne, azt hiszem a Londoni szín jött be leginkább Horváth Julianna eszes, kissé számító Évája, és az Egyiptomi színben Nagyhegyesi Zoltán Fáraó-Ádámja, no meg a Párizsi színben Szacsvai István merész és őszinte játéka miatt. Ami megrázott, a Falanszter-jelenet, ahogy Madách előre látta, hova jut az emberiség. A Tudós műhelyében hét WC-kagyló, rajta már-már majomszerű géppé vált hét ember, aki dolgát végezve vadul nyomogatja még ekkor is az okostelefonját. Megszűnik számára minden és mindenki, csüng a világhálón, s a tízcentis kis képernyő számára az egész világ. Még Platón és Michelangelo is. Majd a WC-kagyló teteje etetőasztallá válik, s a kísérleti majmok megfáradva a selfiezésben és messengerezésben vadul keresik az esti porciót, amit megkapván telozás közben rágásnélkül falnak be. (Ez a „teremőr” által előttünk megmikrózott patogatott kukorica volt, mint a disznóknak.) Gyógyszerkísérlet ez, csak nem nyulakon, majmokon, hanem az őket váltó, visszakorcsosult embereken. A látvány által beindított gondolatsor sokkba torkollik. Különösen a zárókép profán volta miatt, az emberiség sok-sok évezredes fejlődése egy nyamvadt, törékeny hímes tojás a nagy végtelenben: „A kor folyam….úszója nem vezére az egyén”. Egy rossz mozdulat, a tudós kezéből kicsúszik és vége, pocsékba megy az egész. És itt nyugodtan elmondhatjuk: „Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!”
Éva: Ne szépítsük, a magyar drámairodalom szent tehenéből olyan unalmas muszfeladatokat láttunk már, hogy még a büfé sem mentette meg az estét. Ez más, ebben van szenvedély. Olyan mint a TÁP Utas és holdvilága, a Stúdió K Peer Gyntje – tudjuk, hogy az ilyen előadásokért érdemes színházba menni.
 

(Saját felvétel az előadásról.)

Megjelent: 1003 alkalommal