Iza színházban járt - Mi történt Baby Jean-nel? (Hatszín Teátrum)
vasárnap, 22 szeptember 2019 04:58

Mi történt Baby Jean-nel? (Hatszín Teátrum)

Értékelés:
(37 szavazat)

Amerikai Horror Story - Rémségek Cirkusza

(Hatszín Teátrum – Henry Farrell: Mi történt Baby Jane-nel? -2019. szeptember 20-i előadás)

Aki bírta az American Horror Storyt – márpedig én igen – az tobzódik.  Amit Sarah Paulson és Frances Harmand Conroy tud, azt Hernádi Judit és Kiss Mari is. Amit Finn Witrock és Emma Roberts azt Kovács Máté és Hartai Petra párosa szintén. Ha Bercsényi Péter kijön a színpadra, boldog vagyok, lassan abba is belenyugodtam, hogy szoknyában. Az viszont tény, a színházban ketten kacagtunk önfeledten, Zsuzska barátnőm és én. Hát rajtunk kívül nem néznek a népek Fox-sorozatokat? 

Horror, thiller, dráma, ez mind igaz Farell színművére. A kislányként mindenkit elkápráztató Baby Jane Hudson felnő, varázsa megkopik, a show-business túllép rajta. Pechére húga, Blanche felnőttkorára válik Hollywood talán legnagyobb sztár-színésznőjévé, akinek karrierjét egy tisztázatlan baleset kettétöri. Élete hátralevő részét tolószékben, nővére „felügyelete”, inkább ádáz kínzása mellett tölti. Aztán Jane tiszta percei tovaszállnak, álom és valóság eggyé olvad, csak a hatéves sztárocska marad a fejében, akit újra színpadra léptetne. Egy biztos, a maga módján önző dög itt mindkét nővér, főleg egymással, s csak a vakszerencse dönti el, kié lesz a pirruszi győzelem.

Maga a mű, nem a skót darab. Már a ’60-as években vegyes fogadtatása volt a Hudson-nővérek szerepében Hollywood két nagyágyújának, Bette Davisnek és Joan Crawfordnak. Ahogy nézzük őket, erősen úgy látjuk, hogy a két színésznő lassan, de biztosan a maga groteszk karikatúrájává válik a filmszalagon. Bette Davis (Baby Jane) sminkje maga a horror, de a produkció messze nem hitchcocki.

Átkozottul veszélyes (kösz, Teddy Meldrum a fordulatot) amerikai filmsikereket színpadra ültetni. Nem lehet megteremteni azt, amit a vágással, a trükkökkel, a közelikkel a kamera előtt könnyedén. Borzalmas kísérleteknek lehettünk tanúi az elmúlt években. Ha néha bejött valami, az a színészeknek volt köszönhető, mert glóriával túllépetek - ha kellett - a rendezés, a szűkös fizikai és pénzügyi keretek korlátain. Most is ez történt. 

A Hatszín Teátrum csöppnyi színpadán zsinórpadlás, forgószínpad, lézer-show nélkül kellett valami alapötlet, ami mindezt ellensúlyozza. Ez a Kálmán Eszter tervezte rózsaszín Barbie-babaház díszlet, ami kicsit cirkuszos, kicsit varietés. Mintha egy nagy, lépcsőkön megközelíthető doboz lenne, előtte sokszor mozgatott bársonyfüggöny. (Ez iszonyatosan megdolgoztatja a színészeket, játékon túli koncentrációt követel.) Kiss Julcsi jelmezei először nem fogtak meg, de aztán beláttam, hogy a ’40-es, 50-es évek divatját követő darabok jól illeszkednek a szereplők karakteréhez. Jane babarózsaszín horgolt (majdnem) mini ruhája, hozzá hatalmas fehér/kék műanyag nyaklánccal, fehér horgolt csipkekabátkája, és Bercsényi Péter producerének Dick Tracy-s ballonja telitalálatok.

Alföldi Róbert rendezői munkáival úgy vagyok, vagy elkap az első percben, de nagyon  – II. Edward, A salemi boszorkányok, A gondnok, Makbett, Kabaré, Vadászjelenetek Alsó-Bajoroszágból, A félelem megeszi a lelket, and many more – vagy fanyalgok az első perctől. A Mi történt Baby Jane-nel? az abszolút elkapós.

Alföldin kívül majd mindenki azt a megoldást választotta volna, hogy egy kisgyereket léptett fel vagy filmbejátszással operál. Ő nem, ő keresett egy olyan színésznőt, aki a hatodik X-en túl is felvállalja, hogy (nem kabaréban) hatéves kislány lesz a színpadon, mini ruhában és a nevetségesség veszélye nélkül fel is vállalhatja ezt. Megtalálta a darabhoz a tökéletes formát, a groteszket, varietés black comedyt. Szőrmentén használja a thiller és a horror szálat, csak megvillan, hogy volt Jane életében gyermekkori bántalmazás, s felrémlik Norman Bates alakja is. Nála Jane A Rémségek Cirkusza Bette és Tod Tattlere, a kétfejű sziámi pár, de a két fej két idősíkban van. Feszesre húzta az estén a szirup, a melodráma, a thiller és a fekete komédia állandó, körkörös váltakozását, s volt ötlete, hogy egy utolsó poént adjon az előadásnak. Ezzel rádöbbentve az este végén, hogy mit is néztünk valójában, kicsit végig másképpen. És persze minden szerepre, minden játékhoz a tökéletes színészt hozta. Volt figyelme a részletekre. Például egy kép erejéig becsempészi a film noirt, R. Chandler Nagy ábrándját, mintha Bogarttal és Bacallal. Mindezt Blanche rózsaszín „börtönének” ablakába.  

Hernádi Judit infantilis, de őszinte vigyorral 6 éves kislányként kijön a függöny elé, körbenéz és megvan az este hangulata, miközben elénekli/dúdolja, a My heart belongs to daddyt. Nem hiszem, hogy ma rajta kívül van színésznő, aki ezt a felütést utánacsinálja, úgy, hogy nem röhögünk, hanem azonnal megfagy ereinkben a vér, mert érezzük, hogy a happy face mögött talán ott bújkál Freddy Kruger női alteregója. És érdekes mód, ránézve már az első pillanatban beugrik Blanche DuBois alakja is. Gyerekként tud viselkedni, mozogni, táncolni, intonálni, létezni, s egyszer sem „üt mellé a szegnek”. Teljes odaadással mutatja meg Jane karakterében a patológiás egót, és minden változásánál tűpontosan marad a komikus játékelemek ellenére is a drámai tartományban. De úgy, hogy nem nevetséges, amikor Alföldi zárásként behozza a Vágy villamosa utolsó jelenetét, Blancheként viszik a tébolydába azzal a kísérőmondattal: „Mindig bíztam az idegen emberek jóindulatában”. (Nem függ, bízik!) Ez teszi fel a koronát arra, amit végig érzünk, hogy nem azt látjuk, amit látunk valójában. Emberi tragédia ez, egy körülmények, érdekek által tönkretett élet. Majdnem a gyilkost, Baby Jane-t sajnáljuk, nem az áldozatokat.

Nekem Hernádi ezzel a kicsit furcsa szereppel lépett be egy nagy hármasba, kvartetté bővítve azt. Kiss Manyi - Psota Irén - Vári Éva clown-szekciója egyenrangú partnerévé vált. Olyan színésznővé, akinek kell az olyan szerep, ami talán lelkileg nem nagyon az övé, de mégis ösztönösen betalál vele. Ki tudja miért, tökéletes. Úgy tud nevettetni, hogy az azért fájjon is, minden mosolya mögött legyen egy árnyék. Ami a legfontosabb, a játéka nem (csak) magának szól. Végig a közönségnek, a közönséggel van, de nem kikacsingatva, hanem összejátszva.

Egy ilyen alakításhoz támasztékok kellenek, nemcsak a rendező, játszótársak.

Blanche Hudson-ként Kiss Mari csendes, passzív szerepet, áldozatot játszik. Nagyjelenete, amikor csapdába esve kerekesszékében (inkább az alatt) kétségbeesetten akarja elérni utolsó kapcsolatát a világgal: a vezetékes telefont. Pechére Jane jókor érkezik. Aztán feltárul a valós énje, ami sokkal mérgezőbb nővérénél, ő az igazi gonosz kettejük közül, amiért beteljesül a végzete.  

Kovács Máté a lányok pénzéhes, érzéketlen, bántalmazó apjaként és Edwin Flagg zongoristaként - akit Jane karrierje újraindításához fogadna fel - is hiteles figurát hoz. Flaggként jól eltalálta a klasszikus zongoraszakon végzett éhezőművész típusát, aki azonnal felfogja, hogy egy f@s, amire kérik, de annyira kell a pénz, hogy mégis képes lenne bevállalni. Hartai Petra Blanche Hudson bejárónőjeként nem egy áldozattípus, még ha akként is végzi. Kellemes meglepetés volt, ahogy gügyög az ápoltjának, s adja neki az écákat emberként megsajnálva őt, mert Tolnay Klárit láttam a Katyiból. Színeiben, játékában, hanghordozásában. (Persze könnyen lehet, nem is ismeri a filmet, véletlen ez.) Kicsi, de pontos és fontos alkotóelemei mindketten az egésznek.

Bercsényi Péter mindent eljátszik. Nő/férfi, fiatal/öreg, az életcsászára/áldozat, egyre megy, mindig megtalálja azt az egy alapvonást, amire felfűzi a figurát. Három szerepet formál. A Hudson-nővérek szomszédjaként abszolút hiteles a kíváncsi, leselkedő öregasszony szerepében, itt testjátéka dominál, ahogy ajtón belülre szeretné játszani magát, de kudarcot vall. Az állástalan zongorista, Edwin anyjának szerepében kis bravúrjátékot mutat. Hanghordozásával fejezi ki, hogy az ártalmatlannak látszó Flagg-mama igazi zsarnokként tornyosul a fia fölé, finoman előkészíti a Norman Bates-szálat. Nem köt, horgol, azt viszont virtuóz módon. Képes rá, hogy minkét nőnek majdnem azonos jelmezben, más karaktert adjon. Azért a nyúlfarknyi amorózó pillanatát, ő a majdnem Bogart, tovább néztem volna.  

Ez volt az évad első premierje számomra. És hála Alföldi Róbertnek és művésztársainak, pazarul indult az évad. Azt adta, amire a hosszú nyári szünet után már nagyon vártam, izgalmasat, rendhagyót, meghökkentőt. Nem megszokást, valóban rácsodálkozást, valami kis bizarrul jóleső felfedezést. Legnagyobb döbbenetemre, sok-sok spontán és hangos „felröhögést”, amiatt, amit a látottak mögé láttam. Egy új kategóriával ismertetett meg a „fonáklátó színházzal”. Király volt nézni.   

(Szokodi Bea fotója.)

Megjelent: 1141 alkalommal