Iza színházban járt - Szőcs Géza: Raszputyin (Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat)
vasárnap, 06 október 2019 18:34

Szőcs Géza: Raszputyin (Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat)

Értékelés:
(21 szavazat)

Fucking 20th century

(Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat – Szőcs Géza: Raszputyin - 2019. október 5-i előadás)

Sardar Tagirovsky színpadi költő. Komplex látásmódja, reneszánsz színházi fantáziája új utakat keres. Színházában egyik ámulatból esik a másikba a néző, az arra fogékonyak fejében utána brainstorming, hosszan. Mit is láttam, hogyan is volt, mit is jelenthetett? Saját formanyelvvel bíró művész, aki tudatos daccal járja – most éppen rögösnek tűnő - útját. Nem adja magát, művészi hitvallását a közízlésnek, türelemmel és humánummal próbálja újra és újra elmondani ő mit gondol, érez fontosnak, most éppen Európa jövőjéről. Úgy, ahogy azt csak egy orosz lélekkel bíró (kazanyi születésű) ember tudja.  

Az új Tagirovsky-kaland alapja Szőcs Géza - eddig csak orosz és olasz nyelven bemutatott - darabja, a Raszputyin küldetése. Egy egyszerre abszurd és realista színpadi látomás. A történelmi krónikák szerint az őrült vagy látnoki képességekkel felruházott Raszputyin európai béke-turnéra indul.  Megpróbálja megakadályozni az első világháború kitörését, II. Miklós cár magasan jegyzett udvaroncaként felkeresi Európa vezetőit: II. Vilmos császárt, Ferenc József császárt és V. György angol királyt 1914 júliusában. Két hete van, hogy megakadályozza a világégést, hogy képletesen és formálisan ne Gavrilo Principen, egy szerb terroristán múljon mindaz, amit ma a XX. század történelmének tudunk. Az első világháborúban 8,5 millió ember halálát és közel 20 millió sebesültet, a második világháború „hozadékaként” kb. 75 millió halálos áldozatot, köztük 20 millió katona és 40 millió civil, akik éhen haltak vagy betegségben, népirtás következtében haltak meg. A náci faji politikának kb. 17 millió civil áldozata volt: zsidó, roma, fogyatékos, másként gondolkodó, homoszexuális emberek.

Szőcs darabja nem vetekszik Hasek Svejkjével, Brecht háborús színpadi műveivel, de egy látomásos színpadi alkotónak alapot adhat a szárnyalásra, egy utazásra abba a fantázia világba: ”mi lett volna, ha”, „mi lenne ha”. Megmutatni azt a történelmi képtelenséget, hogy „az ember egy porszem, nem látja meg senki, és mégis a porszem tud csak ember lenni”.  

A dráma fiktív történetet mutat meg, de valóságos történelmi szereplőkkel. Tagirovsky jól adagolt – hátsó falra vetített - történelmi triviákkal tesz róla, hogy egy-egy uralkodó képzelt döntése alatt, annak folyományként egy-egy nemzet sorsán át belegondoljunk, hogy milyen lehet más olvadt bőrén elcsúszni (Hirosima), a gázkamrákban gúlákban találva mindig az áldozatokat, mert egymáson áttipornak a menekülés reményében (Auschwitz). Hatásos, hogy csak betűk és számok jelennek meg, kifinomult érzékkel elkerüli azt a csapdát, hogy „szörnyű képeket” mutasson. Így látjuk a ma már történelmi tényeket, hogy Oroszország, Németország, Anglia, az Osztrák-Magyar Monarchia mit veszített azzal, hogy bemasírozott az I. világháborúba. Ahogy látjuk a XX. század háborúinak millió vétlen, névtelen áldozatát, s azt is, hogy II. Miklós és családja, II. Vilmos, Ferenc József és V. György a maga nemében ugyancsak áldozatok. Olyan politikai ,állami vezetők, akik talán dönthettek volna másként, de vagy ostobák vagy gyengék vagy bábok voltak, nem tudtak igazi államférfiak lenni.    

A darab nyitóképében egy mondat tűnik fel a színpad hátsó falán: „Bűn nélkül nincs megbocsátás.” Majd felhangzik Alla Pugacsova ikonikus slágere, a Millió rózsaszál. Közben Raszputyin érkezik a nézőtéren át, hosszú szárú vörös rózsákat osztogatva a hölgyeknek. A rózsa végig az előadás szimbolikája marad, vörös, sárga, fehér változatban, sőt színváltón. (A vörös rózsa a mítosz szerint Krisztus véréből fakadt, a vértanúság, a könyörületesség jelképe. A sárga rózsa a megbocsátás jele, a fehér rózsa a lemondás, a búcsú jelképe.) 

Ezzel a Pugacsova-dallal ágyazódik be a történetbe a Raszputyin-legenda züllött, szoknyavadász szála, az orgiázó, nőket erőszakoló szörnyeteg. Szőcs darabjában feltűnik Lou-lou, egy tizenéves olasz gyereklány, akinek szüzességét prostituáltként adja el Párizsban a szerzetesnek egy Madám, ahol Clemenceau-val tárgyalna, de az nem fogadja. Az ő motívuma Gigliola Cinquetti Non Ho L Eta című dala. És felhangzik a Smoke gets int your eyes, a The Platters slágere. Manfrédi Annamária zenei vezető - vélhetően - a rendezővel remekül választott számokat. Egészen más dimenzióba helyezve egy-egy történést a színpadon. Fel kell jegyezni Budizsa Evelynt, aki a Fiatal vagyok még a szerelemre című olasz számot eredeti nyelven, és Méhes Katit, aki a Füst a szemedben című slágert franciául – mindketten tökéletes kiejtéssel - adták elő. Képességesen arra, hogy 3,5 perces számban megmutassanak egy-egy mini-drámát, egy banális érzésről. Bakk-Dávid László zeneszerző a teljes előadás alatt gondoskodik aláfestő zenéről, ha nem egy-egy éelő zenei betét szól, folyamatosan alapdallam kíséri a produkciót.  

A címszerepet Rappert-Vencz Gábor alakítja. Általa Raszputyin erős, karizmatikus férfi, értjük miért lehetett a tanácsadója „minden oroszok cárjának". A színész fizikai jegyeiben inkább lehetne arkangyal (ezüstösen csillogó tisztes halánték, gyermeki kék szemek, szabályos arcvonások) mint a megtestesült földi gonosz. Különösen, hogy az előadás kezdetén kiakasztja a valóban sátáni tekintetű Raszputyin arcképét egy páholyra, aki így végig farkasszemnet néz a közönséggel. Hiteles a kicsapongó, élveteg férfi megmutatásában és a lelkében vívódó ember színpadra vitelében is. Játéka ereje meggyőző, hisszük, ez a férfi az idővel való nagy versenyfutásában meg fog harcolni a történelemmel és saját végzetével, méghozzá egyszerre. Alakításában elkerüli a pátoszt. Az ő Raszputyinja egy „porszem ember”, aki nem kiválóbb másoknál. A hatást csendes szóval éri el, mert mi a nézőtéren már tudjuk, amit a dialógokban partnerei nem, abszolút igazat mond.

II. Miklós szerepében Gaál Gyula, V. Györgyként Frumen Gergő és Ferenc Józsefként Zákány Mihály jól eltalálja azt az egy-egy gesztust, tipikus testtartást, amivel az általuk játszott államférfit jellemzik. Bár Kupás Anna korhű, díszes jelmezei adhatnának nevetséges patetizmust a karaktereknek, ezt jól ellensúlyozza a szinte díszletnélküliség (szintén Kupás Anna munkája, a háromlépcsős, üres, szürke színpadtér) és színészek részéről a túlzó gesztusok kerülése. Így a kissé még komikusra is maszkírozott államfők (Moldován Blanka sminkes keze nyoma) valósak, piti módon emberik maradnak, de külsejükben ellenpontjaik a darabban sötétkék papi ruhát viselő Raszputyinnak. Orbán Zsolt kettős szerepében, II. Vilmosként és Juszupov hercegként is egyedi karaktert hoz. Az ő játékának fontos eleme a mozgás, behoz egy kis commedia dell’arte hatást, mintha éppen rögtönözne.

Amikor belépünk a nézőtérre, már ott ül egy beteges kinézetű, sörtét ruhás férfi, aki majdnem végig ott settenkedik minden történés hátterében. A harmadik részben tudjuk meg, ő Gavrilo Princip, a „formális ok”, ami, aki rázúdította Európára a világháborút. Néma szerep, hosszú órákon át, mintha pantomim. Poszet Nándor jól abszolválja ezt, egészen addig, amíg Raszputyintól kapott fehér rózsáját akkurátusan vörösre festi, megmutatva, hogy Gavrilo, ez a 24 évesen a börtönben tüdővészben meghalt fiatalember is áldozat, aki lemondott az életéről, egy mártíromság reményében.

Az előadást, a jeleneteket végigkíséri az arkangyalok kara: Bándi Johanna, Kovács Éva, Budizsa Evelyn, Bogár Barbara, Gál Ágnes, Laczkó Tekla, László Zita, Méhes Kati és Rappert-Vencz Stella. Bár hosszú botjaikkal, keleties hatású ruháikban inkább kabuki-karnak tűnnek, ahogy végig énekelik, mozogják a drámát.

Sajnálatos vagy örvendetes tény, de Tagirovsky színházával van egy kis baj. Inkább kettő. Először is időigényes. (Az előadás jelenleg még négy órás. Elkelne benne némi dramaturgiai húzás és a harmadik rész feszesebbé tétele. Még jobbá tenné! De ez majd alakul magától, én a második előadást láttam.) Ma, amikor a négy felvonásos darabokat is egy részben játsszák a színházak (kivétel Mohácsi-csapat, akik maguk is szeretik feszegetni a nézői tűréshatárt), a nézők egy része lassan nem tud együtt menni ezzel az időtartammal. Csak az élvezi, aki nyitott minden újra és szeret „fejben utazni”. Akit az érdekel, hogy egy leírt verssor (itt Tatjana levele első sora: Я пищу к вам), egy általa látott kép, egy regény mit indít meg benne. Aki szán rá időt, hogy hasson rá a színház. A második kis baj, hogy az tudja élvezni munkáit leginkább, aki a rendezőhöz hasonlóan lelkes fogyasztója a zene, az irodalom és a festészet csodáinak. Hála Istennek, irdatlan sok a metafora, a finom utalás, ami egymás után nyitja a kapukat a látottak befogadásához. Nem népszínházat csinál. 

A rendező ezzel az előadásával is sokadszorra bizonyítja, remekül választ főszereplőt, csak olyan színészt, aki erős színpadi jelenléttel bír, s abszolút képes közvetíteni aktuális művészi üzenetét. Mindig szorosan fogja ad hoc társulatát is, aki nála színpadra lép - ha csak a szélen ül, hátul áll -, ugyanolyan fontos akár a főszereplő, minden lélegzetvétele okkal és céllal van. Egy emberként, azonos ritmusú szívdobbanással kell szolgálni mindenkinek a produkciót, a rendező mindig valós csapatot épít. Nála színészek nem csak együtt állnak éppen az estén a színpadon.

Elképesztő mód ügyel a részletekre, zenére, fényre, sminkre, maszkra, jelmezre. Ezáltal gyönyörű, hosszan bevésődő színpadi képei vannak. Csak ismételni tudom magam, majdnem költészet nála a látvány, a zene együttes szépsége. A Raszputyinban a szerencsésebb nézők részt vevői a főúri találkáknak, nemcsak szemük, fülük, ízlelésük is dolgozik. II. Vilmossal együtt vodkáznak, ecetest uborkát harapva rá, V. Györggyel ötórai teáznak kekszet majszolva, és amikor az Osztrák-Magyar Monarchia a Kék Duna keringőre megy a lecsóba, stílusosan pezsgőznek. (Az arkangyalok némelyike kínálja körbe a nézőteret.)  Nála a színház egyfajta rituálé, lehetőséget ad a nézőnek, hogy bekapcsolódjon az „ünnepbe”, ha akar.  

Van még egy ritka képessége, kifogástalan az ízlése. Pontosan tudja, hol van a csoda vége, meddig mehet anélkül, hogy cirkuszivá, közhelyessé váljon, amit mutat. Ettől lesz minden éteri nála, még a konfetti eső ellenére is. Magasabbra tudja emelni produkciójával az irodalmi alapanyagot, profi mód elkerülve annak buktatóit, abszolút "középen" marad. Pacifista, 2019-ben. 

Most megmutatta a rút ("fucking") XX. századot, egy XXI. századi John Lennonként. Nem lepett volna meg, ha felhangzik az Imagine. Érzékeny művészember, érzékeli, harc folyik a túlélésért, ha másként is mint 100 éve. De ugyanúgy minden változik, forrong, s nagyon kéne az emberiségnek egy megtért, ide most sikerrel járó „szent ember”, aki képes lenne valóra váltani Lennon szavait, amíg nem késő Európának: „Nincsenek határok, képzeld erősen./Nincs miért ölni, halni, nincsenek széthúzó vallások./ Békében él minden ember.”

(A Harag György Társulat felvétele)

Megjelent: 1192 alkalommal