The Big Five    

(Belvárosi Színház/OPI – Ronald Harwood: A nagy négyes (búcsúelőadás) - 2017. május 6.)

A Big Five eredetileg egy vadászkifejezés, az öt legnehezebben elejthető, legnagyobb presztízsű afrikai vadat takarja. A Belvárosi Színházban hat éven keresztül lépett fel egy mintha Big Four formáció. Az elmúlt húsz év színházi eseményeit bogarászva úgy tűnik, alkalmi truppként, nem társulati lét keretében nem igen állt színpadon négy - kívülről nézve - ennyire különböző személyiségű, eltérő szakmai előélettel bíró művész, aki ilyen hosszú és harmonikus együttműködésre volt képes. Ráadásként egy eléggé közepes társalgási színműben. A sikert egyértelműen a négy színész egymás iránti, színpad iránti és a közönség iránti alázata vívta ki. És egy színészrendező, Gálffi László. Így van meg a Big Five. 

A legjobb előadók valamivel többet visznek a szerepükbe
annál, amit a szerző papírra vett.
Ez teszi a színházat élővé, s ezért tartható fenn a színház.
(Stephen Sondheim)

„Márkus Emília a dög, a lótetű”   

(Örkény Színház/OPI – Lázár Kati Jászai Mari estje – Kripli Mari - 2017. május 5.-i előadás)

„Az igazgató úr kémrendszerével egymás ellen uszította az egész testületet./…/ Így aztán a színház művészi színvonala oly siralmas mélyre süllyed alá, hogy amint látjuk, a pénztár megtöltésére alantas bulvár-drámákhoz kapkod, melyek a tömeg idegeinek izgatására, nem pedig a lelkek művelésére vannak szánva.” Jászai Mari szavai ezek, 1900-ban! Oops, röpke 120 év és semmi sem változott a színház világában? De a színésznő nemcsak a színházat ismerte, az életet is, ráadásként megélt mindent, amire vágyott. Talán még Madonna és Lady Gaga is tanulhatna tőle. Gondolkodása, életvitele századdal előzte meg korát.

„Jászai Mari a szenvedés, a bús sors, a fájdalmas végzet
királynői magaviseletére oktatja a nőket.”
(Krúdy Gyula)

„Ember tervez, Isten perverz?”   

(Örkény Színház – Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény - 2017. május 1.-i előadás)

Az Örkény Színházban sem sikerülhet minden. Elég érthetetlennek tűnt a nézőtérről, hogy kilenc színészt, köztük a színházban vendégeskedő Csákányi Esztert vajh miért is kellett kitenni ennek az Ödön von Horváth „próbálkozásnak”. Arról nem is beszélve, hogy a hajdani Shure Színpad szinte alkalmatlan színháznak, tényleg csak kísérletezni lehet itt, a nézőkkel és a művészekkel egyaránt.  

Halj már éhen művészet!   

(MITEM-2017 – Meno Fortas Színház, Vilnius - Franz Kafka: Az éhezőművész - 2017. április 30.-i előadás)

„Soha nem utánoztam Kafkát, de
ma már tudom, hogy néhány írása,
tárgylátása, szemlélete megvilágosítottak
bennem homályos területeket…”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

Irigylem Márait, bennem nemhogy semmit nem „világosított meg” Kafka, de az irodalomórákon tök hülyének éreztem magam, mert sem Gregor Samsa, sem A per nem volt képes felragyogtatni elmém. Érteni ugyan értettem, de mégsem varázsolt el. Ami azt illeti, Eimuntas Necrosius, a darab rendezője sem lobbantotta fel bennem azt az absztrahálási képességet, hogy Kafka teljes valójában befogadható legyen számomra. Megint kissé ostobának éreztem magam, ahogy néztem a MITEM záró-attrakcióját. Ciki, de azt vártam, mikor is hal már éhen az éhezőművész, avagy maga a művészet.

Lermontov, a tatárok, meg a thébai Szphinx   

(MITEM-2017 – Almetyjevszki Tatár Állami Drámai Színház – Lermontov: Asik Kerib - 2017. április 26.-i előadás)

Végre, valami igazi „szórakoztató színház” is a MITEM-en, majdnem. Amikor nem azon kellett töprengeni, hogy a felszíni tartalom mögött mi is a valós tartalom. Azt mutatták, mondták, amit láttunk. Vagy mégsem?  A tatár színház is megviccelt. Már éppen teljesen elandalodtam a távol-keleti mesében, amikor egyszer csak jött a híres thébai Szphinx, meg az ő találós kérdése, in medias res. Azóta sem jöttem rá, hogyan és miért. 

Nemzeti Lovas Színház

(Nemzeti Színház – Euripidész: Hippolütosz - 2017. április 10.-i előadás)

Karsai György tanár úr megtanított beavató színházi estéin, hogy a görög drámákat mai szemmel kell olvasni, így felfedezni a bennük rejlő, örökkévaló tanulságokat. Ezt Zsótér Sándor is tudja. Nem aktualizálta a történetet, mégis mai gondolatokat közvetített a k.e. 428-ban íródott darab színrevitelével. Euripidész persze az emberi lélek, vagy inkább az emberi gonoszság nagy ismerője volt: „Valóban tudom, mily gonosz, mit tenni szándékozom, de erősebb bármely megbánásnál a haragom.”

A tarantói Mama Leona pár napja  

(Thália Színház – Carlo Goldoni: A főnök meg én meg a főnök (Két úr szolgája) - 2017. április 29.-i előadás)

Készültem a bemutatóra, elolvastam a színház ajánlóját: „A Ponyvaregénybe oltott commedia dell’arte, a Keresztapával keresztezett mágikus realizmus – Goldoni klasszikus vígjátéka, a Két úr szolgája mai olasz környezetben, őrült és kacagtató színpadi mesében.” Fejemben teljes káosz. A mágikus realizmus a Száz év magány, hogy kereszteződik ez a Corleone-család storyjával? A Ponyvaregény film neo-noir, black comedy, a commedia dell’arte meg a XVI. század vásári rögtönzése. Mégis, mi a fene lesz ez? Magam is elcsodálkoztam, de a Thália Színház szezonbéli legjobb előadását láttam.

Eofrosinia, a mikrofarad és a marxista irodalom 

(MITEM-2017 – Július Együttes MHAT 9. Stúdió – Andrej Platonov: Fro - 2017. április 30.-i előadás)

Füllent az a színháznéző, aki azt állítja, hogy Platonov nevéről neki nem Csehov ugrott be először, s a címről tudta mit jelenthet. Pedig Andrej Platonov orosz író műve, a Fro, ami az Eofrosinia női név rövidítése a MITEM egyik legeredetibb előadása volt. Viktor Rizsakov volt tanítványai, Július Együttes néven jöttek újra Moszkvából, megmutatva, hogy a mai orosz húszéves színházcsinálóknak mit jelent az orosz hangosfilm, a sztálinista bürokrácia kiépülése, az orosz irodalom egy, a nagyközönség előtt talán ismeretlen darabja. Akárcsak múlt évben a Korszerűtlen koncert című előadásukban, megint tengernyi energia és szépség a színrevitelben. Ráadásul elképesztő mennyit fejlődtek  a színészek kifejezésmódban, játéktechnikában, mennyire profik és mennyire tudják mit és hogyan akarnak megmutatni a színpadon.

„A sötétzárka sem tesz annyira magányossá, mint a hazugság”

(MITEM-2017 - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház - Bartis Attila: Nyugalom - 2017. április 28.-i előadás)

Talán ezt az előadást vártam legjobban az ez évi MITEM-en, mert a Színházi Kritikusok Céhe a 2015/2016-os színházi évad legjobb előadásának ítélte. Megnéztem. Vajon mit nem láttam én, amit ők igen? Úgy jártam el, ahogy dr. Frégel javasolja az eredeti regényben a főhősnek, Weér Andornak: “…írjon….szublimáljon egyet. Attól megnyugszik.” 

Az Ancien Régime rinocéroszháton megy a Pokolba

(MITEM-2017 – Radu Stanca Nemzeti Színház – Goethe: Faust - 2017. április 27.-i előadás)

Silviu Purcărete rendező és Helmut Strümer látványtervező olyan szemorgiát rittyentett a Fautsból, amit nem könnyen felejt el a mezei néző. Főleg az, aki művészszínházakhoz szokott és általában két lepelről kell elhinnie, hogy megindult a birnami erdő. Gusztus kérdése, hogy a színházlátogató az érzékeit, vagy az agyát szereti-e jobban használni a teátrumban, vagy netán mindkettőt egyszerre. Az biztos, ha rendező lennék, és éppen akadna két olyan színészem, mint Bács Miklós és Ofelia Popii, nem biztos, hogy a Monte Carlo-i Cirkuszfesztiválban gondolkodnék Goethe klasszikus műve kapcsán. Persze fanyalgás ide, vagy oda, az előadás azért hetekre való gondolkodnivalót adott.