Iza színházban járt - Csehov: Három nővér (Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója)
szombat, 29 február 2020 16:19

Csehov: Három nővér (Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója)

Értékelés:
(27 szavazat)

Repüljetek! (etűdök filmkockákra)

(Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója – Csehov: Három nővér – 2020. február 15-i jubileumi előadás)



„Пусть всегда будет солнце/ Lenne bár napfény mindig.
Пусть всегда будет небо/ Lenne bár kék ég mindig,
Пусть всегда будет мама/ Lenne bár anyu mindig,
Пусть всегда буду я/ S bárcsak én is lennék…”

Éva: Hat év már egy házasság. Ennyit élnek együtt a nővérek Versinyinnel. Sardar Tagirovsky végtelenít, és megtalálta a módját, hogy ide-oda lépjünk az időben. Szeretni való rendezés szívmelengető tisztességgel, színházcsinálói bátorsággal, repülő macis karamellákkal, magyarul tanuló Irinával, mindentudó Anfiszával, üres varázskártyákkal, Narniás szekrénnyel, sok kitett fájdalommal. Így mégis könnyebb.
Iza: Flahsback. Nem a szabályos színmű négy felvonásban. A vég a kezdet, az előadás elején búcsúzunk a dandártól, a Prozorov-háztól, majd szemeként fejtjük meg, hogy mit rejtett a ház lakóinak lelke. Az előadás egy múltbéli filmforgatás, tucatnyi „idődarabkát” örökítünk meg közösen, hogy az utókor majd lássa, hogyan is élt, szeretett, szenvedett, vágyakozott három virtigli ex-moszkvai hölgy egy tucatnyi férfi koszorújában, valahol az Isten háta mögött. Őrülten hangzik, de Tagirovsky csehovtalanította Csehovot, ennek az eredménye: egy újraszínezett, de hamisítatlan Csehov-előadás.

Iza: A színház névadója, Soltis Lajos (hajdanán Andrej és Szoljonij), most Prozorov dandártábornokként - fényképről, filmvászonról – végig farkasszemet néz velünk az estén. A színpadkép nem a szokott miliő. Nincs nyírfa, hulló falevél, gőzölgő szamovár, balalajka, zongora, sok-sok vodka, ecetes uborka. Van viszont filmfelvevő, csapó, pisztoly (ami a színpadon mégsem sül el), matrjoska, konferanszié, neonreklám, aprólékosan megkomponált, élő csoportképek. Kuligin úgy vall szerelmet Olgának, ahogy Bob Dylan szól hozzánk a Subterranean Homesick Blues-ban. (Másképp mondva, ahogy az Igazából szerelemben Mark közli érzéseit Juliettel.) Bajkó Blanka UFA-film érzetű, sejtelmesen füstős, mégis lüktető látványvilágot hoz elénk. A színpad felett óriás neonfény: 3nővér felirattal. Nagy stilizált tér a színpadkép, egyszerre vagyunk kint és bent. A színészek nézőtérbe nyúló páston jönnek-mennek, fejünk mellett forog a kamera, Natasa, Andrej, a nővérek néha-néha nézőtéri széken pihennek meg pár percre. A történet beszippant.

Éva: Itt bezzeg nem jut eszébe senkinek a Márkus-Haumann-Körmendi paródia, mert a rendezés bevállalja: néha nevetni valóak a helyzetek. Versinyin (Vasvári Csaba) maga teszi jelentőségteljes szemöldökráncolással minduntalan az epitheton ornans-t -„a moszkvai”- saját nevéhez, Anfisza csókhoz dől be Versinyinnek, burleszkbe illően nyílik a szekrényajtó, harminc teáscsésze rezeg a zsúrkocsin. És mégis minden Prozorov megkapja a nagy kiborulós-beolvasós jelenetet. A csúcsponton ritmusra csattan a csapó és a következő pillanatban egy másik szereplő boldogsága közepén ülünk. A szereplők néha szép pannószerűen ülnek együtt, lelassítva a pörgést. Nagy fesztávú előadás, érzékeny rendezés.

Iza: Az előadás jelszava: No mercy, s nem fér el a színpadon semmi önsajnálat. A szereplők önreflektívek, egyszerre látják magukat kívülről és belülről. Mind tudják, mi lenne a helyes, merre a menekülés a túlélés felé, mégsem arra mennek. A Prozorov-házban három okos, attraktív fiatal nő éli mindennapjait, előttük az élet. Aztán megjön Versinyin, a moszkvai és Natasa, a helyi. Versinyin humort és életet hoz, Natasa meg centiről-centire beveszi a házat, megkaparintja a hatalmat a kertkaputól a padlásig, minden és mindenki felett. Ahogy megyünk vissza az időben, kiderül, hogy ebben a házban minden nyomasztó és kisszerű, sőt a lakók szinte titokban éltek és álmodtak. Mindenki csak „repült” volna, amihez a szárnyak megvoltak, mégsem mozdultak.

Versinyin mundérjában Vasvári Csaba. Brandje az elegancia, ápolt, ezüstös hajkorona, szakáll. Nem spleenes, inkább mókás ütegparancsnok. Hétköznapi ember, nem gyötri az emberi nagyság, s nem általa lesz Moszkva az álmok városa. De most Moszkva nem is vágyálomként, inkább megunhatatlan poénként hangzik a színpadon. A katonaférfi elhagyná feleségét egy fiatalabb, érzéki nőért, de lusta a szerelemre. Kedvesen mulatságosak a színész hangsúlyai, a valós érzéki vágyait mutató félmondatok ismétlése:„visszajöhetek este?/ ma még nem ettem semmit/úgy innék egy teát”. Megtartja a figurát a mosolyognivaló, érdektelen emberi tartományban, megóvva attól, hogy szánalmas hímpáva legyen. Vasvári tolmácsolásában Versinyin „nagy monológjai” is hitelesek, nemcsak a tréfás oldal hat.

 Horváth Viktória Natasája az előadás egyik legjobb alakítása. Natasa a mindent megfojtó vasakarat. Egy közönséges, jelentéktelen kis butuska, aki alamuszin könyörtelen, gonosz hárpiává válik. Támogatja jelmeze, a fekete csipkeruha, piros kesztyűvel, piros béléses fekete kiscsizmával. Akár a Hófehérke Gonosz Mostohája. Amikor Anfiszát (és vele együtt Olgát) kidobja az általa okkupált, így már „saját” házából, a nézőtéren egy hölgy hangosan felszisszent. Játéka, hangsúlya ütött, kiderült, Csehov műve mégsem „drámaiatlan dráma”.   

Éva: Kisvárosban Prozorovnak lenni nehéz, mert finomabb anyagból vagy, csipetnyi neurózissal, észlelhető  eleganciával, befelé éléssel, az aktivitás nélküliség determinációjával. Olgát Nagy Zsuzsi, Mását Ténai Petra e.h., Irinát Boznánszky Anna, Andrejt Bruckner Roland játssza. A nővérek tartásban egyenrangúak, humoruk az egyszerre összenézés szintjétől az „Einsenstein végre vígjátékot forgat”- határig terjed. Nagy Zsuzsi Olgája megidézi az egykori Prozorov-anyukát, játékban tartás, szépség, erő. Ténai Petra nagy érzelmi amplitúdójú Mása, az összes szomorúság önátadó hordozója, Bozánszky Anna Irinájában több kópéság van, mint egy csapat kisiskolásban. Bruckner Roland Andreje a legelső pillanattól az intelligenciával megáldott, ám önreflexivitása miatt legszerencsétlenebb családtag: pont őt viszi el a szörnyeteg Natasa. A négy testvér hasonlósága a „repülésre” – a reálistól való bátor elszakadásra – való képesség, nem hiába emlegeti ezt Anfisza.

Iza: A színpadon megjelenik Protopopov Pesti Arnold játékával. Fehér szmokingban az előadás előtt, és annak szünetében beszédet intéz a „kormányzóság népéhez”, vigyázó pillantása alatt teázunk, megkóstolva Olga ünnepi asztalának maradék almás lepényét is. Végig jelen van, figyeli a „forgatást”, néha felemelkedve karosszékéből, mintha producerként irányt szabna a felvételnek. Ferapont (Károly Bálint) a hivatal százszemű árnyéka, fennen hirdeti, az iratokat hozni-vinni kell, aláírni-aláíratni, a világ sorsa a hivatalban formálódik, ezt negligálni merő ostobaság. Csebutikint Nagy Gábor játssza. Szinte nincs is személyisége, bútordarab, akár a hintaszéke. Sok előadásban láttuk már úgy, hogy a doktor egy álmodó, de elbicsakló Asztrov. Most is félresiklott figura, de igazán lényegtelen emberi sors az övé. Szoljonij (Piller Ádám) ijesztő fiatalember, ő sem olyan krakéler mint általában. Kissé neurotikus, jokeri. Most ő a csúnya fiú, nem Tuzenbach. Frusztrált agresszió, görcsös röhögésekkel. A rendező az előadásban mintha párhuzamot vonna Versinyin és Kuligin (Boda Tibor) között, még a cipőjük is egyforma. Versinyin teáért rimánkodása és Kuligin ismételgetett kijelentései: „Boldog vagyok"/ „Mása nagyszerű asszony"/ „Nőm szeret engem” ugyanolyan jelentéktelenné teszi a két férfit. Sőt, Kuligin legalább szerelmet vall Olgának a maga módján, míg Versinyin még erre sem képes.
 
Éva: Ivák Bence Tuzenbachja – itt tényleg szép fiú - a Prozorov-ház mágikus terének egyik értője: szép, telt alakítás. Halálraszántság és életöröm, folytonos érvelés a boldog élet lehetségessége mellett. Ivák Bence csetlés- és botlásmentesen, ritmusváltással el tudja játszani azt a boldog ügyetlenséget, amit csak a szerelem ad, és különösebb effektek nélkül is megdöbbentő a búcsúzása.

Szacsvai István Fedotyikja és Tóth Ákos Rode-ja az előadás metronómjai, ők a „filmesek”, a stáb, figyelmeztetők és eligazítók, a fix pontok a nézők számára is. Nagy pontossággal, ha kell, figurát skiccelve, ha kell, érzelmi partnert adva akár egy gesztus mellé is elszegődnek, komplettálva egy átsuhanó jelenet kis részét is.

 Iza: Tagirovskynál most is van kis „szertartásszínház": gyertya (varázs)por, csillámok. Egy-egy jelentben a mozdulatlanul álló/ülő szereplők csoportképeiben különös alakként tűnik fel Anfisza (Nagyabonyi Emese). Ő köti össze a Prozorov-ház lelkeinek sorsfonalát. Hajlott öregasszony, aki látszólag teszi a kötelességét, de valójában mintha mindent ő irányítana, tartana fenn, a ház, az élet részecskéi általa állnak össze. Nem véletlen, hogy a névnapi bálon nem a lányokat, Anfiszát pörgeti és csókolja meg Versinyin. Nem láthatatlan és nem jóságos, olyan akár egy nagy madárpók, akinek a hálójában vergődik az összes lakó. Makacs szívósággal kicsoszogja, hogy saját szobája és ágya legyen, Olga beleesik és bennragad a csapdájában, gondoskodni kénytelen róla. Ő a történet egyetlen nyertese. Hosszú, koncentrált színpadi jelenlét Nagyabonyié, aki még éppen Irinát formálhatná meg a színpadon.

Az előadás, a rendezés egyik erőssége annak zenei világa, a gondolatiságát alátámasztó zenei téma. Most egy gyerekdal: Пусть всегда будет солнце/ Lenne bár napfény mindig. (Élő zenekíséret van, Gregorich Bálint betétszámait Gregorich Zsófia és Gregorich Domonkos adja elő, kíséri.) Szép, ahogy a rendező a szereposztással,  a szereplők közötti viszonyrendszer nagyon plasztikus kidolgozásával megmutatja a Prozorov-ház megtört harmóniáját. A színészek akár a halak úsznak egy nagy, magányos óceánban, szinte önmagukkal beszélgetve. Nincsenek nagy drámák, valós konfliktusok, csak egy nagy rablóhal és sok-sok zsákmányhal. A színpadi képek beszédesek, magával ragadóak. Csak hát, aki nem Három nővér-guru - értsd: Aschertől Serbanig oda-vissza -, az nehezen követi a látottakat, elveszhet a jelentek megváltoztatott, ad-hoc sorrendjében, a jelenet-ismétlésekben.  

Egy adott korszakban élő, alkotó színházi embereknek és a közönségüknek is megvan a saját „Csehov-képe”, mit gondolnak Csehov hőseiről, múló életükről, ezen át saját sorsukról. Olga-Mása-Irina hármasát láttam már patetikusan, líraian, reménytelenül, mindig tele önsajnálattal. Most talán a létezés mégis reményét láttam a színpadon, Csehovot, a majdnem vígjátékírót. Nem feltétlenül kell az életbe még élőként belehalni, a sorsnak meghajolni. Ha elbuksz, majd felállsz, a lényeg, hogy élsz.

Éva: Jó, hogy a repülés boldogsága értékként jelenik meg. A Csehov-univerzum végül is bejárható.

Megjelent: 578 alkalommal