Nyomtatás
szombat, 11 január 2020 12:19

Jean-Paul Sartre: A legyek (Örkény Színház)

Értékelés:
(45 szavazat)

 

A szabadság ára

(Örkény Színház – Jean-Paul Sartre: A legyek – 2019. december 21-i előadás)

Éva: Az istenek tudják, hogy az ember szabad, az ember meg nem. Dehogy mondják meg. Aki mégis tudja, cselekszik és megfizeti az árát. A szabadság jutalma a cselekvés, az ára az oldhatatlan magány. Hegymegi Máté a szabadságról rendezett egy okos, pontos, a szívet nehézzé tevő előadást.
Iza: Sartre a ’40-es években a párizsiakra adaptálta az Atreida-ház tanmeséjét, mert engedték, hogy a nácik bevegyék a városukat. Vajon Hegymegi Máté kinek és mi végre szánja a görög tanulságot? Értsük meg, hogy a szabadságot ki kell harcolni? De milyen áron, ha túl messzire mennénk, mit kezd patyolatlelkünk a bűntudattal? Erős, sőt véres képekből álló előadás az Örkény Stúdió – mondanám színpadán -, de inkább natúr talapzatán.

Iza: Idejét nem tudom mikor láttam ekkora erőfeszítést hat színésztől, hogy – önmaga fizikai „megnyomorítása” árán is – tolmácsoljon, átadjon egy gondolatot. Még a szokásosnál is kényelmetlenebbül érintett, ahogy Fekete Anna díszletében a színészek - láthatóan néha küzdve - feltornázták magukat a díszletelemek tetejére, csimpaszkodtak, lógtak, dobbantottak. A színpadon három nagyobb – egy-egy oldalán nyitott - és három kisebb, tömör fekete faláda. A nagyokban a színészek 20-25 percet fekszenek a puszta földön, mire szóhoz jutnak, értsd: kimászhatnak alóla, akár kettesben is bepréselődve oda. Ha nekem rossz volt nézni, mit éreznek ők? Nagyon meggyőző lehet Hegymegi Máté. Kicsi a tér, nem lehet monumentális, csak „ügyes” a díszlet, alig cselekmény, sok, itt-ott nehézkes szöveg. Utóbb visszagondolva elismerem, a hat elem folyamatos mozgatása, variálása szolgálta a befogadást, lehet az volt a cél: érezzem csak magam nyomorultul.     
Éva: A domináns, fekete-fehér szikárság hol nyomasztó, hol félelmetes, hol - a mozgásoknál feltétlenül- tágítja a minimum-teret. Tarr Bernadett zenéje a neszektől a morajon át, a dallamfoszlánytól a hideglelősre parafrazeált zenei idézetig szolgálja az előadást tónusban, intenzitásban. Murányi Márta és Szathmáry Judit a jelenetváltásnál jóval többet adnak magas színvonalú, operai igényű énekbetétekkel. A loop használata kísértetiesen teltté teszi a hangzást.

Iza: Aki jegyet vált Sartre darabjára, az eredeti sztorit biztos ismeri, amit nagyjából követ az író. Szereplői mind gyilkosok. Bár Agamemnon itt már áldozat, de előtte jócskán (háborús)bűnössé vált. Asszonya, Klitaimnesztra és új párja, Aigiszthosz „levágják” őt a trónért. Agamemnon és Klitaimnesztra fia, Oresztész bujkál, majd visszatér Argoszba, mesterével. Maga ugyan nem akarna gyilkolni, de a városban anyjuk mellett szenvedő húga, Elektra ráveszi, hogy bosszulja meg apjuk halálát, anyjuk árulását, szabadítsa meg a várost a bűnös párocskától. Itt jön a fordulat, mire Oresztész cselekszik, Elektrában mintha alább hagyna a vérszomj, s felerősödne a következmény: a bűntudat. A darabban végig „látjuk”, halljuk Argosz városában repkedő legyeket (az emberek bűntudatának kivetítődését), innen a cím is. Az érzés a város működésének tartópillére, amíg bűnösnek hiszi magát a nép, addig kezelhető. A királyi-pár pedig megtesz mindent a nyomorultság, a lelki leigázottság fenntartásáért. Feketében jár, ahogy a polgárok is (lásd Lőcse várost Mikszáthnál), és évente fényes halál-ünnepet tart, befenyítésként.
Éva: A bűntudatkeltés az irányítás jól azonosítható eszköze kicsiben-nagyban. Ez alól csak a gondolkodó és szabad ember lehet mentes. A szabadság jutalma a cselekvés, ára az oldhatatlan magány. Nehéz trip ez az előadás, a hatás és a következmény különbségét meg jól veszi a közönség – elsősorban a hallatlan alázatos, pontos, fegyelmezett színészi játék miatt –, de a szabadság árának felismerése nagy terhet rak mindenki szívére.

Iza: Az előadás kötőanyaga Nagy Zsolt játszotta Jupiter. Főistenként a rend, az egyensúly ura, aki bármerre billenthetné a történetet, a szereplők sorsát. Mire van és meddig is terjed az egyén szabadsága? Sartre szerint mindenki, mindig választhat, de a döntéséért harcolnia kell. Oresztész is választhatna, de hiába tépi neki a száját a főisten, rosszul dönt, nem harcol, más utat választ. A színész formátumát tekintve kis szerep ez, amit fegyelmezetten teljesít. Még akkor is, ha Kálmán Eszter jelmeztervező latex gumimaszkot húz a fejére, hogy a darab elején akár Hádész állhasson egy színpadi emelvényen, a nézőtér fölé magasodva, vészjósló, sötét árnyként előre beharangozva a történéseket.

Éva: A Pedagógus (Fodor Tamás) kíséri Oresztészt (Jéger Zsombor) a városba, jobb meggyőződése, összes tapasztalata, esze, szíve ellenére. Fodor az egyetlen galambszürkébe öltöztetett figura, az egyetlen, akinek külseje nem irritáció-provokáció. Tud úgy játszani, hogy Pedagógusának figyelmeztetése nem tiltás, aggodalma nem példabeszéd, szidása szeretet, filozófiája életet segítő metódus. A tudatosan vállalt egyedüllét és szabadság, a folyamatos tanulás, utazás alakja úgy, hogy eljátssza a zsigeri rémületet és ösztönös menekülési vágyat az elnyomás láttán. Kicsi és nagy, szimbólum és hétköznapi figura egyszerre. Jéger Zsombor Oresztésze nem mitológiai hős, csak fiú, de már a gondolkodás és cselekvés együttes képességének tudatos alkalmazója. Elektrával (Zsigmond Emőke) való találkozása, a hozzá való minden értelmen túli kötöttsége, a hasonlóság félelmetessége és a rátalálás szimmetriája mindkettőjüket megváltoztató alapvető emóció. Mindkettőjük életében a tett – a gyilkosság – az a cselekvés, amely egytulajdonságúvá teszi őket. Különös perspektívát kapunk: a szabad és nem szabad közötti különbség két egymásra ítélt embert eltávolít és örökre elszakít egymástól. Zsigmond Emőke és Jéger Zsombor „jól állnak egymásnak”, gesztusban, váltásban, akcióban milliméternyi pontosak, tekintetük egymásba kapcsolódik, a kínzóan kicsi – és bármilyen kicsi tér – ellenére és éppen azért „egymásban laknak”. A gyilkosság után, a fantasztikus Erünniszek egyikük lelkét örökre viszik, az őrület biztonságába, a másik visszalép az immáron tökéletes magányba. Nincs már, nem lesz már kire-mire várni. Zsigmond Emőke fizikai színházi tapasztalata, profizmusa és Jéger Zsombor elképesztő koncentrálása és színészi kondíciója miatt ez még az Örkény előadásai között is kiemelkedő és a repertoárhoz képest szintet lépő produkció.

Iza: A darab elsőszámú véres párosa Klitaimnesztera és Aigiszthosz. A kezdetekkor úgy tűnik, az asszony a mozgatórugó, az új király passzív, inkább csak csendben beült a gyilkos feleség mellett megüresedett trónszékbe. Für Anikó királynéja a játék első felében mintha maga lenne Lukrécia Borgia. Kálmán Eszter köldökig kivágott fekete selyem kaftánba, tűsarkúba öltözteti, szorosan összefogott kis konttyal, akár egy dominát. Úgy tűnik az asszony boldog első férje elveszejtésétől, hisz erőszakos ember volt az ura. Aztán fokozatosan láttatja Für a felszín alatti motivációkat. Felsejlik, hogy Klitaimnesztera maga az élő önmarcangolás, egy meghasonlott személyiség, láthatatlan belső harcokkal, gyötri bűntudata. Ettől olyan kutya kemény. Ha lazítana, szétesne. Aztán fény derül arra is, bizony csőbőrből vödörbe. Ha csak Agamemnon mögött állhatott, Aigiszthosznál is ez a helyzet, maga mellé emelte, de ő maga, megint egy férfi árnyékába került, újra a második vonalba. Für eljátssza, a királynő felismerését, hogy ezért kár volt kutyaként bánni Elektrával, elűzni Oresztészt. Árnyalt, mély alakot formál Klitaimneszteraból, aki nő, királynő, anya, de együtt a három szerep nem ment. Neki is választani kellett, s ő is rosszul döntött. Zanemnák István egy pipogyaságában is rémes Aigiszthoszt hoz. Csinált az egész pali, egy szemforgató farizeus, aki lustán elfogadta a kínálkozó alkalmat és grátisz/teher formájában a nőt, részéről ez egy csereüzlet volt. Nem tudom a színész milyen belső energiákat mozgósított, de olyat még nem látta, hogy valaki „felpuffadjon” egy szerep kedvéért, ő véghezvitte. Aigiszthosza egy sarokba szorított pók, aki mozdulatlansággal védekezik a „legyek” ellen, nem enged utat a bűntudatának, igazán nem is ellenáll, csak éppen tisztességből, amikor Oresztész bosszúja beteljesül. Tudja, kiharcolta ezt magának, nagyon is.  

Éva: Végülis az érzelmek – szerelem, szeretet, bosszú – átformálják a világot. Mindig ezek szerint cselekszünk. Amit teszünk, örökre megváltoztat minket, és megváltoztatjuk a bennünk levővel a külvilágot is. És ez így megy tovább, örökre. Súlyos gondolat egy végtelen úttal, mint állandóval és az emberi cselekvéssel, mint manifesztálódott érzelemmel „dolgozni”. Nekem erről szólt ez a hálaistennek nehéz előadás.
Iza: Mindenki magányos, ez a vélt szabadság ára, amiért ha kell, ölünk is. Oresztész látszólag Argosz népéért, annak szabadságáért öl, de a tömeg köszöni, nem kér ebből. Klitaimnesztera és Aigiszthosz kikerül a képből, ezzel Agamemnon elégtételt nyer, fia megbosszulja. Elektra rádöbben, a szabadságnak vannak korlátai: ne ölj, ősi parancsolat. Gyötri a bűntudat, igazi vesztese a történéseknek, könnyebb lenne a halál. Bátyja megcselekedte, amit megkövetelt a haza, és felszabadul. Mi az Atreida-ház saga-jának értelmezése? A tettnek mindig következménye van, amit vállalni kell. Csak az cselekedjen, aki tudja, emelt fővel szembe is mer nézni az eredménnyel. Elég erős ehhez, akár Oresztész, s nem bánja az örök magányt.    
 
(Horváth Judit felvétele)


Megjelent: 1622 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza