Nyomtatás
vasárnap, 12 január 2020 23:34

Molière: Tartuffe (Katona József Színház)

Értékelés:
(53 szavazat)

Borz a bádogon

(Katona József Színház – Molière: Tartuffe – 2019. december 29-i előadás)

Éva: Hülyeséggel vegyes hiúságunk miatt átvernek, így aztán térden állva köszönhetjük meg a saját vagyonunkat a királynak, aki régi ismije a mi házi bűnözőnk. Ráadásul életünk végéig bármit kérhet tőlünk hazánk feje. Bocsárdi László vidámságra okot nem adó rendezése a mindent hibátlanul eljátszó katonásokkal.
Iza: Virtuóz színészek, rendhagyó díszlet/jelmez, feszültség, és mégse. Olyan az előadás, akár egy high-tech laboratórium. Minden eszköz, alkotórész tökéletes, de steril. Jó nézni az olajozott gépezet működését, ahol minden fogaskerék milliméterre pontosan illeszkedik a másikhoz, a Bécsi Filharmonikusokként muzsikál a társulat. Persze, hogy leesett az állam Keresztes Tamás alakítása láttán, már-már nem is hiszem, hogy ez lehetséges. De egy valami hiányzott: abszolút nem érintett meg, mert nincs benne semmi, ami sután emberi.     

Iza: Nyilvánvalóan komédiát néztem. De akkor az erkölcsi igazság nevében, miért nem csak fricskázzák, száműzik Tartuffe-öt, miért kell véresre verni és végigvonszolni a színpadon, akár az Ötödik pecsétben Kovácsot? Amúgy az volt az érzésem, hogy a Waterworld és az Ötödik elem világába csöppentem, csak éppen a Enterprise űrhajó fedélzetén. Bartha József színpada fémes és üres, egy fotocellás - középen keresztet mintázó hézagú – ajtón járnak ki és be a színészek, a színpad hátsón. Ha jól számoltam - a darab elején és végén behozott székeken kívül -, a színpadon megjelent: egy sétabot, egy táska, egy műanyag vízespalack, egy felmosó-szett, egy zsebkendő és egy korbács. Cs. Kiss Zsuzsanna egyetlen szereplőre, Orgonra adott „normális” ruhát, egy fémes-szürke, selyemsantung öltönyt. Mindenki más „beszédes” ruhát kapott. Igaz, nekem nem sikerült megfejteni sok esetben miről is mesélnek a jelmezek. Dorine akár a Dűnében a fremenek, műanyag/terepszínű sivatagi göncben,  ami visszanyeri az elfogyasztott vízet, hisz a cselédlány végig iszik, övé a vizes pet-palack és a felmosó-szett is, amivel kiöntött nedűt is újragyűjti. A végrehajtó-kar Az Ötödik elem Dívája jelmezben feszít. Cléante anakonda -mintás öltönyben, Elmira python-mintás csizmában. Extravagáns, semmi több. 
Éva: Ne fejtsük meg, de veszett jól mutatnak a teljes pléh-színpadon.(Erről a szép fényes felületről víz, vér, miegyéb hibátlanul letörölhető, aztán mehet újra a csillogás-villogás. Kicsit boncterem-fíling.) Nyilvánvalóan nem nevettető komédiát láttunk. Fekete ez, keserű, tétre menő pillanatokban nem értenek egyet azok, akinek egymást kéne védenie, nettó ostobaság és jellemhibák az okai a család  bukásának, szolgaságba süllyedésének. Ezentúl minden reggel az első gondolatuk a félelem lesz.  

Iza: Bevallom, Pernellnét, alias Fekete Ernőt vártam leginkább. A középkorú férfit, miként oldja meg a nagymamát. Majdnem, mint Dayka Margit Csiky Gergely drámájában. Korban odavaló ruha, látszólag értelmetlen, sértett bigottság, karján ridikül, kezében bot. Végig saját, férfi hangján szól, egy percig nem akarja elhitetni, hogy nő. Karótnyeltsége másodpercre nem lazul. Játéka súlyt ad a kezdésnek, jó percig – érzetében percekig - némán farkasszemet néz a közönséggel, befenyitve őket is. Ezzel együtt nem találtam okát annak, hogy ő játssza ezt a szerepet, hisz a  színházban szép számmal akadna színésznő erre. Remélem, neki örömet okoz.

Éva: Keresztes Tamás Tartuffe-je egy mohó, amorális, flexibilis kisállat. Rágcsáló-ragadozó. Kisragadozó. Én hím bűzös borznak lőttem be, de megnyugvással tapasztaltam egyéb borztáji találgatásokat is. Fekete-fehér fürge lény, félelmetes sprőd fehér séróval, szimatoló figyelemmel, recsegő-csemcsegő élvezettel. Ahogyan a második felvonás elején – amúgy mikroportosan, partedlivel -  gránátalmát eszeget, szürcsöl, rág, harsogtat, az valami animális élmény. Magasított talpú tornacipőjét spicc-cipőként használja, gördül, hullámzik, kúszik, kígyózik; ha kell, megfeszített Krisztus-pózba merevedik, majd azt gyorsan váltva már a piéta utáni ernyedtséget hozza a rajongástól tompára butult Orgon karjai között. Elmirával (Ónódi Eszter) való légyottja a praktikus  hatékonyság és állatias gimnasztika elegye. Semmi magasabb rendű finesz nincs benne, zsigerien zabál, tulajdonol, kéjeleg, csak ezekért hajlandó koncentrálni. Homlokára applikált harmadik szem olyan hiteles, mint egy napi jóslás  a facebookon. Ónódi Eszter Elmirája  a jó nő és az okos asszony jól bejáratott kekkségével áll mini birodalma élén, a primer életösztön ébred fel benne Orgon Tartuffe miatti irányíthatatlansága miatt. Ez az Elmira egyszer szerethette nem épp jellembajnok Orgonját, de az már túl van a zeniten – mindenféle szempontból. Itt és most az összes érzelmi tartalékot, intimitást, csak házastársak között meglévő áramot kellene felébresztenie. Orgon még érzi ezt a köteléket, de már gyenge bármit is tenni. Ónodi nem roppan össze, nem tesz szemrehányást, nagy elánnal csinál hülyét magából térdelve a láthatatlan király előtt – ettől kezdve még nagyobb képmutatásra lesz szükség, hosszú az élet, pláne Orgonnal. Az egyik legerősebb alakítás, szerintem.

Iza: Máté Gábor Orgonjában kedvem leltem, annak ellenére, hogy sok új játékot nem vitt a  szerepbe. Táncikoló járását, tanácstalan ábrázatát, „forró a talaj a lábam alatt” sunnyogó, megúszásra játszó arckifejezését láttam már – mostanság - A nők iskolájában, a Sirályban. Mégis, olyan kedvvel adta a szemellenzős, hiszek, mert hinni akarok hülye és unott férjet, hogy az szórakoztató. Magától értetődő, túlzó gesztusaiban is hiteles, igaznak látszó. Először láttam őt bővérű komédiásnak, olyan „haumannpéteresnek”. Orgon pandantja itt még a cinikusnak is kiábrándult sógor, Cléante. Kocsis Gergely karakterénél talán maga Machiavelli sem látta jobban a nagy összefüggéseket. A figura jelentősebb a szokottnál, Talányos, hogy a családtól elegánsan kívülállóként pózoló Cléante kit és miért fonna halálos ölelésébe anakonda mintás öltönyében. Jó esetben a darab egyik pillére Dorine. Nekem ez most hiányzott. Bánfalvy Eszter pályáján ez a szerep biztos jelentős, mert Bocsárdi rendezte. Esetében zavart Kali Ágnes fordítása, szövege, nem gondolom, hogy Dorine alapszava: a hülye. Persze perfekt hozta a karaktert, mélyzengésű hangjának, atletikus alkatának jól áll a szerep, csak nincs meg a szokásos, az a belülről fakadó csillogása, ami nála alapjárat.
Éva: Kocsis Gergely   mintha átsétálna Zsámbéki 2011-es Mizantrópjából, ott Philinte a rezonőr, itt Cléante. A különbség, hogy ott sem a figurák mögé nem láttunk ennyi veszélyt,  lehetséges önpusztítást, képmutatást, sem a környezetbe nem láttunk bele ennyi mocskot és kilátástalanságot. Ja, elmúlt nyolc év.

Iza: Az Orgon ház ifjai: Damis és Mariann. Nyeglék, két emos vagy metál trashes fiatal. Ahogy Cléante figurája jelentősebbé vált, úgy Damis (Vízi Dávid) szerepe „elfogyott” ebben a feldolgozásban. Mostohaanyjával nemhogy kis kémiája, de talán találkozása sincs a színpadon. A színész feltűnik, hőzöng kicsit, aztán vége is jelenlétének. Mészáros Blanka Mariannja és Tasnádi Bence Valérja, fanyar, friss, kicsit ostoba, majdnem kiszakítva a történetből, játék a játékban. Őket igazán helyzetbe hozta a rendező, amivel tudtak is élni, sprőd ifjúságukban is volt valami költői. Tasnádi, a férfi  a nyafogósabb, s gepárdmitás félbundájában a feminimebb is. Neki sikerült legjobban a jellemábrázolás, kis játékokkal – hanghordozás, mozgás, pénzszámolás – alaposan körbeírta, nemcsak megmutatta Valér figuráját.
Éva: Borbély Alexandra Rendőrhadnagy, Lojális úr és bármikor játszhatna Az ötödik elemben. Meg nem rezzenő mézmosoly, hibátlan hatalmi beágyazottság, hézagmentes fenyegetés vibrál körülötte. Szelfivel dokumentálja a családi térdelést.

Iza: Bocsárdi rendezéseiben élvezem, hogy minden váratlan, meghökkentő, ami a saját társulatában remekül működik, mert majd mindenki elrajzolt kissé. Ez a társulat azonban Katonásan katonás. Összetartó, kerek, átgondolt előadás ez. Mégis azt dúdolgathattam volna a végén, amit Diane a Chorusline-ban: "Nothing, I'm feeling nothing." Sem többet, sem kevesebbet nem adott az eddig látott Tartuffe előadásoknál. Nem így Keresztes Tamásnak, aki megkapta megint azt a szerepet, amivel elszöszmötölhetett, s majd úgy beszélnek róla 20 év múlva, ahogy még ma is Kállai Ferenc Jourdain úrjáról.  
Éva: Tartuffe-szezon van, még a Nemzetiben is. Ott a Radnótiban a Moliere – the passion, és most itt is. Rezeg rendesen az idegrendszerünkben a képmutatás-árulás-hatalom szentháromság. Most szép a túlélés. „új karbonkorszak kezdete/figyeljük/hogy lesz ligetből lignit/– talán gyémánt:/ idővel s kellő nyomás alatt” (Petri György: 1969)

(Mészáros Csaba fotója.)

Megjelent: 2326 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza