Iza színházban járt - Scully Belle Reve-ben – Karantén - Színház - Napló 8.
szerda, 17 június 2020 14:24

Scully Belle Reve-ben – Karantén - Színház - Napló 8.

Értékelés:
(42 szavazat)


A Streetcar Named Desire  - London National Theatre Live (Tennessee Williams: A vágy villamosa – a londoni Young Vicből, felvételről)

Biztos, hogy nem ez a 2014-es előadás a legjobb Vágy villamosa, amit valaha láttam, bár vitathatatlan, Benedict Andrews rendező talált saját színpadi értelmezést Williamshez. Megteremtette az „édes Délt” a mában, csővázas bútorok, öklömnyi tetoválások és egy kínai bolhapiac komplett árukészlete közepén. A női főszerepben Gillian Anderson, aki már nem Scully ügynök az X-akták-ból, jócskán átlépett a sorozat-legenda skatulyán. Az ő játékát érdemes feljegyezni.

Ütős kezdés, ahogy Anderson Blanche DuBois-ként megérkezik Elysian Field-be. Akár Hitchcock Marnie-ja, Louis Vuitton utazótáskát húz, és a Vouge címlapfotózásáról is érkezhetett volna. Arany tűsarkúban, mélyen dekoltált, testre simuló aranybézs alkalmi ruhában, filmsztáros belépővel. Ez a Blanche – felütésében - nem egy törött femme fatale. Anderson színrelépésében semmi nincs Leigh vagy Lange ideges vibrálásából. Rémültnek rémült, de inkább attól, hogy itt tuti nem kap majd egy rendes vodkát jéggel tiszta pohárban, és iszonyúan kicsi ez a lakás, ebben még a húga sem fér el a férjével, az ő koffere biztos nem.

Andrews színpada hangos, kemény zenékkel, amelyek brutalitássá teszik a történetet és a színészi játékot is. Azt nem állítanám, hogy felismertem minden blues, alternatív rock és metál számot, de PJ Harvey To Bring To My Love-ja és Chris Isaak Wicked Game-je biztos szólt. Talán emiatt is, de az előadás hangulata néha-néha, akár egy „komoly” Woody Allen mozi. Piszok hosszú, vagy 200 perc. 
 
Gillian Anderson játékából a kezdetekkor nem érződik, hogy Blanche „bukott nő”, akinek se családja, se vagyona, se egzisztenciája, csak olcsó szexualitása. Lassan válik bizonyossá, hogy a délutánokat nem egy előkelő déli hölgy koktélozza át szolidan, hanem egy alkoholista, sznob, megöregedni képtelen emberi roncs. Anderson Blanche-a nem is annyira a férfiak szexuális csodálatától függ, inkább az önértékelés hiányától szenved, nagyon sok mindent megtenne, hogy elkerülje a szegénységet és levesse Belle Reve-i rossz hírét. Brutálisan erős a végső összeomláshoz vezető jelenet, ahogy Stanley bevégzi a nőt bekerítését, és leteríti a vadat, megerőszakolja az asszonyt. Nem maradhat más, csak egy tradicionális New Orleans-i „vidám” temetési séta, egy kedves úr karján a teljes sötétségbe. Gillian Anderson elegánsan lép túl Scullyn, és az összes kemény sorozat-zsaru szerepén, mert van egy pár. Meglepően sokszínű a játéka, erős a színpadi jelenléte, és remek a humora. Kemény, karcos, a sorozatokban sokszor egyszínű hangját hátrahagyja, éneklő, fojtottan lágy hanghordozást vesz fel, valóban Belle Reve szépévé válik. Jó a játéka dinamikája, ahogy flörtöl hol több, hol kevesebb hittel, ahogy fogy az erre fordítható energiája. Blanche-hoz erős, és nagybetűs színésznő kell, a karakterben lévő lelki kettősség, felcsillanó elegancia, töröttség, az életkudarcok megmutatásához. Andrews talált magának egyet.

Sok produkcióban talán erőteljesebb a Blanche és Stanley közötti szexuális feszültség. Itt Ben Foster Stanley Kowalskija inkább jó ellenpont. Félénk ugyan, de izmain ugrálnak a tetkók, és erős, inkább primitív a maszkulinitása. Foster jól váltogatja az előadás során a két vonást, és karaktere ottmarad, ahova Blanche pozícionálja körömreszelés közben: „emberszabású majom, aki az evolúciós láncon fennakadt”. Nem tudja feledtetni a Stanley-k Stanley-jét, egy bizonyos Marlon Brandot, de személye legalább olyan jó választás a szerepre, akár Anderson. Nem epigon, és megküzdeni vagy leszámolni sem akar a Brando mítoszával.  

Ha bárhol játsszák még filmszínházban a NT Live sorozatában a felvételt, nagy kár kihagyni.

Megjelent: 1312 alkalommal