Iza: Ha azonnal lereagálom az előadást, más gondolataim támadtak volna. Valószínűleg csak az ragad meg, hogy ez is egy „protest-song”, s ezt a nyolc remek színészt miért erre használják, miért nem bújhatnak „igazi szerepekbe”. Aztán kiderült, hogy a veszély „már a spájzban van”, és minden másképpen van. Fájt ráébredni, hogy életem legjobb részét, amikor már tudtam egy és mást, s még akármire képes voltam, közel másfél évtizedet az Orbán-kormányok regnálása alatt éltem, 10 évet a NER világában. Röpke egy hét, s 2020. március 22-ére már egészen másról szól ez a történet.
Hailé Szelasszié indulása 1941-ben szinte felemelő, az angolok támogatásával kiverte az olaszokat, eltörölte a rabszolgaságot, alkotmányt adott Etiópiának. De nem az egészségügyre, az oktatásra, és az infrastruktúrára költött, hanem a hobbijára. Az övé speciel a hadsereg volt, abba pumpált tömérdek pénzt, lényegében megtérülés nélkül, hisz a katonák puccsolták meg a rendszerét. Aztán úgy tíz év elteltével rájött, új alkotmány kell, ami tejhatalmat ad neki. Nem érdekelte a „nép szava”, kitartó volt, és a progresszív és magas adózás bevezetésében egyenesen remek. A vége nem volt szép. Elvették az összeharácsolt vagyonát, lemondatták, és 1975. augusztusi halála után csontjai csak 1992-ben kerültek elő, volt palotája latrinájából.
Ryszard Kapuściński szerepében Kocsis Gergely narrál, és a diktátor hét udvari embere emlékszik a rezsim működésének mindennapjaira. Khell Csörsz díszlete olyan, akár egy elhagyott fészer, tele az évtizedek alatt odapaterolt, kiselejtezett bútorokkal, itt ücsörögnek – Szakács Györgyi példásan szedett-vedett öltönyeiben – az udvari főemberek. Az egész olyan, mintha kidobott kutyák menhelyén lennénk. Nekem bejött a folytatólagosság, hogy Szacsvay abból a fotelből szól, amelyben anno Kulka a Faustban, a rozzant zongora az Ivanovból, a falborítások a Sirályból és a Mauzóleumból, az ajtók a Mi osztályunkból, a kályha tán a Cukor/Kremlből. Múlt, diktátorok, erőszaktevők összeolvadnak egy nagy történelmi folyamban a jelennel, jövővel. A hinta masszívan áll, csak a hintázók személye változik.
Szacsvay László karaktere – a szereplők egyikének sem tudjuk meg a nevét – nyitja és zárja az előadást. Az volt a tiszte, hogy a császár japán pincsije, Lulu elcsöppentett piszkát takarítsa, 10 éven át. Bán János az ex-kincstárnok, aki még mindig refluxos és stresszes attól, hogy állónap sóvár kezek zabrálták a kincstárt, amire ő vigyázott. Elek Ferenctől tudjuk meg, a korrupcióért nem volt bukta mindaddig, amíg az illető lojális volt. Dér Zsolttól meg azt, ha valaki nem lopott, a többiek, akik nagyon is szerettek a közösből kivenni, „rábeszélték”. Vizi Dávid elmeséli, a diktatúrákban a pénz nem az élet élvezetére kell, hanem arra, hogy el tudjál szeparálódni mindentől és mindenkitől, így a tényektől, a valós élettől, ezzel vigasztalódva, hogy egy nyavalyás senki vagy amúgy. Dankó István hitetlenkedő mosollyal osztja meg empirikus megfigyelését, hogy a hatalom miként torzítja a gyakorlója testét és lelkét. Bezerédi Zoltán az apák legszerencsétlenebbike, fia gondolkodik, aztán lázad, holott kussolhatna, ahogy ő, vakon és süketen bezárkózva.
Nyolc csendes-bús színész, sötét, baljós környezetben, fegyelmezett, feszes játékmóddal. Szinte szenvtelen az előadásmód, néha-néha kerekedik felül csak némi elfojtott düh, döbbenet a hangsúlyokból. Nincsenek párbeszédek csak monológok, párhuzamos időben. Így is hat, sőt, így hat igazán. Egyszer csak Elek Ferenc – kormányszóvivőként – a színpad közepén. Nyeglén, művi módon, vidáman és magabiztosan. Csak egy mondata van minden újságírói kérdésre: „ahol haladás van, ott nincs éhínség.” Csak sikerpropaganda a kormányzás. Amikor ideérünk a visszaemlékezésekben meredeken kezd zuhanni a császár ázsiója. Minél jobban titkolódzik a palota, annál több kerül felszínre, sok ember kezd el gondolkodni, nemcsak az értelmesebbek és a fiatalok. Hirtelen robbanás, persze mindez Etiópiában, 1974-ben.
Nem gondolhattam még két hete, hogy a színház valósággá válik, és nem a Csillagok háborúját nézem, amikor azt hallom Palpatine-törvény.
Zsámbéki még egyszer letette a kézjegytét.
Éva: A díszlet is emlékekből, találgathatok, hogy mi honnan van. Ha akarom, ha nem, többletjelentést kap már a fragmentáltság. Az egésznek bunkerhangulata van, közben a káprázatos kis részek összeadódnak: a színpadon a vörös-arany-zöld-arany-vörös foltritmus, a megokolatlanul egymás mellé kerülő tárgyak, a kályhából, mint homokórából csordogáló hamu, a ferde síkoknak támaszkodó színészek, a háborús sérült zongora. Visszatérő remegések és zörejek is jelzik a káoszt „kint”, Bárhová nézek, festmény-élményt adnak a színek, formák, tárgyak, mint a Ha elmúlik öt év-ben.
A színészek: a kismesterek, a középnemzedék, a fiatalok egyformán rácsatlakoznak a szenvtelen huzalozású monológ-folyamra, melyből kiemelkednek az élet adta abszurdok: a trónpárna-felelősi karrier, az országszinten nem létező kommunikáció, a kiszámíthatatlan és mosolygó császár, aki séta közben egy bukszus mellett dönt ezrek életéről-haláláról, a nyugat kereskedelmi kapcsolata a jól tudott bűnök ellenére, az emberi méltóság minimuma eltűnésének természetessége.
Kocsis Gergely Kapuściński szerepében Hermész mindenhol jelen levő kispapja, az újságíró. Utilitarista-racionális megközelítés, tárgyilagos összefoglalás, a logikai egységek adagolásának képessége, asszertív kérdezési technika, levakarhatatlanság, ész, blazírtság mögé rejtett humánum.
Bán János teste, tartása maga egy effekt. Ez a sokat trenírozott, kifejezésgazdag, Don Quijote-i ösztövérségű test most egy néhány mozdulattal: megfeszülő nyakkal, lehanyatló karokkal, tanácstalanul aprót mozduló-forduló lábfejekkel, mutat meg egy pergamenszáraz embert, akit kilyuggatott az apokaliptikus félelem, értetlenség, létének céltalansága. Bán húszféleképpen tud csüggedten ülni egy széken, mikromozgások tömkelegét pontosan adagolva.
Bezerédi Zoltán okos, cinikus végrehajtó embere egy ország pusztulását recsegi bele árnyalatnyi kedéllyel a légtérbe, de amikor fia forradalmárkodásáról beszél, hangja hitetlenkedve elvékonyodik, nem érti, miért választja valaki a biztonságosnak vélt alattvaló-lét helyett a veszélyt.
Szacsvay László a színpad közepén ülve mozdulatlanul indít, aztán elmondja, hogy egy élet eltölthető egy császári kutya szolgálatában, értelmetlenül, relatív biztonságban. Panoptikum, végítélet, összegzésmentes várakozás valamire a zűrzavarban.
Dankó, Elek, Dér, Vizi hozzák-tolják a sokféle, országnyi krónikást és figurát, eközben a jelentőségteljes pillanatoknál a leszakadt csillár égői világítani kezdenek, majd elalszanak, a vakolat szitál, a támfalak mozognak, mindenki elcsendesül, a tárgyakra a történet fordulópontjai hatnak, a beszélők meg-megnémulnak a tárgyak keltette feszültségtől. A helyváltoztatás, csoportalkotás a reménytelenség sokfajta stációját demonstrálja, mindenki eljut a tanácstalanság legfelsőbb szintjére, egymás mellé állva a színpad hátsó részén a vert sereg, a felesleges emberek, egy szétesett diktatúra tanúi, mozgatói.
A tanulság annyi, hogy egy elnyomott, szerencsétlen állam lakói sokáig képtelenek lesznek mit kezdeni magukkal a diktátor elűzése után, generációnyi idő kell, hogy újra meginduljon az élet, soha nem tűnik el az erőszak nyoma a lélekből. Sebzettek maradunk.
(Fotó: Szilágyi Lenke)
