Ez most nem a Marton vagy a Gothár-ügy. Nem in medias res szólalt meg valaki, sok évtizednyi hallgatás után, itt van aktuális apropó. Cinkos hallgatásukkal sokan nem akarnak lehetőséget adni arra, hogy egy legenda-színház, a főváros egyik legnagyobb befogadóképességű intézménye tovább agonizáljon. Ditrói, Jób, Varsányi, Ajtay, Kabos, Csortos, a Gombaszögik, Tolnay, Benkő Várkonyi, Horvai, Kapás, Tomanek, Ruttkai, Darvas, Latinovits, Somogyvári, Pálos, Sulyok, Páger, Bulla és még sorolhatnám azokat, akik megteremtették ezt a legendát, akiknek az emlékezete miatt járok, járunk oda, pedig nem is láttuk a színészeket színpadon. De a házi szerzők: Bródy, Heltai, Hunyady, Molnár mai is színpadon.
Nem dolgoztam a Vígszínházban, nem vagyok bennfentes, és nem élvezem az onnan kiszivárgó pletykákat sem. Ellenben én, mi – sokan - vagyunk a legfontosabbak, az egyre kevésbé lelkes nézők.
Hosszú évek óta pontosan látjuk a nézőtérről is - mert még mindig van béreltünk, 12. éve, megszakítás nélkül -, hogy valóban valami baj van.
Azt, hogy nincs korosztályról korosztályra épített (25-85 közötti) társulat, s egyre inkább olyan a színház, akár egy átjáró ház. Itt mintha irtóznának az „öreg” színészektől, ők a jól retusált képeken bio-kellékek, aztán maximum sírásók vagy 25 mondatos epizodisták. Végső selyemzsinór: egy monodráma a Padláson, havonta egyszer. A társulat fiatalítása jól megfontolt érdekek mellett történt, ami nem feltétlen baj. Az már igen, hogy ezáltal, a még útkeresők játszóterévé vált a teátrum. Évadok óta érthetetlen bemutatók, olyan darabok, szerepek, amelyekhez nincs a színházban éppen arra termett színész, nem a társulat, a tagok épülésére történik a darabválasztás. A darabok csak a gyorsan cserélődő, újonnan kiválasztott, egy-két kedves művésznek kedveznek. Nincs folytatólagosság. Annyira fiatalosan trendi és cool akar lenni a színház, hogy az mosolyognivaló. Nézői tapasztalataim, ez alapján alakított véleményem, összevetésem szerint a Vígszínház a mai színházi palettán - összességében - erősen középszerű.
Az utolsó huhogós siker a Marton László rendezte zenés darab, a Pál utcai fiúk volt. Ami lassan olyan, akár a génkezelt kukorica, hatalmasra nő a színház kasszájában, és felemészti művészileg a szereplőit, mert olyan mintha gyári gépsoron nyomnák.
Nézői szemmel nézve nem indult Eszenyi direktori korszaka rosszul 2009-ben, majd a 2010-es évek elején. Volt pár emlékezetes előadás. A Marton László rendezte Ványa bácsi Gálffival és Hegedűs D.-vel, az Eszenyi által színre vitt Augusztus Oklahomában Börcsök Enikővel és A Lovakat lelövik, ugye?. Jöttek vendégrendezők, akik jó előadásokat csináltak: A revizor és a Koldusopera Bodó Viktortól, a Jóembert keresünk Michal Dočekal rendezésében, Az Álomkommandó Szász Jánostól, a Haramiák Kovács D. Dánieltől. Talán ide sorolható Mohácsi János által - sokadszorra - megrendezett Salemi boszorkányok (Istenítélet) is. 2017-ben érkezett egy „jó hullám”, amikor Hegedűs D. Géza és Marton László tanítványai, köztük a táltosnak kikiáltott – vitán felül kiugró tehetségű - ifj. Vidnyánszky Attila és pár osztálytársa, így velük a Stalker-csoport nevű formáció megérkezett a Szent István körútra. A Hamlet, a Háború és béke, A diktátor fémjelezi ittlétüket. Meg egy-két felemásra sikerült kísérlet, mert szabad nekik. De valahogy ők is lassan belesimulni látszanak a rendszerbe.
Amikor 2015. márciusában A testőrt néztem a Pestiben, felmerült bennem a kérdés, vajon a többiek is látják azt, amit én? Hogy Molnár Ferenc Helenje egy rapszodikus, öntörvényű, fékezhetetlen női clown-ná vált a színpadon. Mégis mit csinált Valló Péter rendezés ürügyén?
A Vígszínház esetében jó öt éve már az is jó, ha a szünetben nem távozunk angolosan. Fáj látni, ahogy a színház dervis táncot jár, önmaga körül forogva. Nem mondom, hogy néha nem érint meg ifj. Vidnyánszky heve és akrobatikája, ami színészi kifejező erejének egyik szimbóluma, hogy nem jó látni Hegedűs D. Géza a Kőműves Kelemen óta mekkora utat járt be, nagyszínésszé érett. Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Waskovics Andrea is megajándékoz néha egy szép alakítással. De a „hűha érzés”, ez aztán kihagyhatatlan volt, az már régen nincs.
Az év elején Eszenyi pályázott a harmadik igazgatói ciklusára. A bírálat közepén, március 3-án megjelent a Revizor online kritikai oldalán egy összefoglaló értekezés a három beérkezett igazgatói pályázathoz. (Rudolf Péter és Csányi János is aspirált a székre.) Az írás első mondata az volt, hogy „ez a cikk nem a Vígszínház elmúlt tíz évének a szakmai-kritikai értékelése, nem esztétikai mérlegre tevés”, mégis mintha felkérés lett volna keringőre. Hatására, egy hétre rá lavinaként indult el a színház volt művészei, más színházi alkotói, munkatársai „panaszáradata”. Hasonlóan a korábbi évek három, nagy sajtóvisszhangot kapott esetéhez, egészen hihetetlen történetek kerültek napvilágra. Nézőként csak kapkodtam a fejem, fel sem tudom fogni, hogy egy évtizedig ilyen körülmények között, még is hogyan mehetett fel a függöny esténként?
Mára lassan százan fogalmazták meg névvel, személyi és művészi hitelükkel, tényeket sorolva ugyanazt, ez így újabb öt évig nem mehet. Igaz, voltak páran, a panaszosokhoz képest tán egy tucatnyian sem, akik kijelentették, nekik ugyan semmi bajuk, élnek, akár hal a vízben.
Eszenyi Enikő hallgatott egészen március 10-ig, amikor kiderült, hogy az arra felkért szakmai bizottság továbbra is neki szavaz bizalmat, Rudolf és Csányi ellenében. Az igazgatónő másnap azonnal megszólalt az ATV-ben, a Vígszínház belső, piros szőnyeges lépcsőjén kucorogva nyilatkozott, nem az irodájában. Nézőként úgy éreztem mellébeszélt és hiteltelen volt. Talán még életében nem nyújtott ilyen gyenge színészi produkciót. Nem, nem kérte ki magának a „vádakat”, és nem volt megszeppent. Láthatóan sértődött volt, s egy szó nem sok, annyit nem hallott meg a vezetői, emberi habitusáról megfogalmazott kritikákból. Szerinte idilli a teátrumában folyó munka, szinte családias állapotok között, egy kis hiba van csak, hogy erőskezű vezető, de ez csakis a Vígszínházért van, ami az élete. A színházak kazlán a Vígszínház egy bokréta, tele nézőtérrel, hol itt a hiba?
Nagy csalódás volt ez számomra.
A sajtó ráugrott a témára, meginterjúvolták direktortársait, és a válaszadók részéről is született számomra meglepetés-nyilatkozat, olyan holló hollónak nem vájja ki típusú.
Aztán jött az újabb Eszenyi-nyilatkozat, amelyben megkérdőjelezte volt kollégái szavahihetőségét, emberi hitelét, a korona pedig az volt: „én is tudnék ilyen történeteket mesélni.”
Eszenyi Enikő teljes direktori ciklusát kombinált-béreletes, fizető nézőként végignéztem, ismerem. Az outputról empirikus tapasztalataim vannak. Nem tudom, kinek van igaza, és nem is tisztem eldönteni, legfeljebb idén nem újítok bérletet. De azt elvártam volna Eszenyi Enikő első megszólalásakor, hogy azt mondja, önmagába néz, és ha kell, levonja a konzekvenciát. Ha akaratán kívül követett el hibákat, megbántott embereket, megköveti őket. Viselkedése, a kialakult helyzetben tanúsított magatartása ettől olyan messze áll, akár Helénje a Molnár Ferenc által papírra vetett figurától.
(Fotó Gergely Beatrix/A testőr Helénje.)
