Iza színházban járt - Boross Martin – Neudold Júlia – Szabó-Székely Ármin: Kiváló dolgozók (Örkény Színház)
hétfő, 09 november 2020 00:23

Boross Martin – Neudold Júlia – Szabó-Székely Ármin: Kiváló dolgozók (Örkény Színház)

Értékelés:
(27 szavazat)

Poor and needy   

(Örkény Színház – Boross Martin – Neudold Júlia – Szabó-Székely Ármin: Kiváló dolgozók - 2020. október 24-i előadás)

Iza: Az előadás nem színház, társadalmi küldetés. Az Örkény csapata fontosnak tartja elmondani, hogy 2020-ban Magyarországon a szociális ellátórendszer nem fuldoklik, lényegében kimúlt. Akaratos, megszállott emberek lélegeztetni próbálják még a halottat, de körülöttük is egyre ritkább a levegő. A színház most felvett egy inget, ami nem inge, mert azok, akinek inge lenne, az istenért nem veszik magukra.   
Éva: Találkoznak azok, akik valójában működtetik az országot, akik segítenek itt élni, meg mi, nézők. Erős, személyes, igaz minden, amit hallunk tőlük. Jobban tapsoltam nekik, mint a színészeknek.

Iza: Egy tökéletes világban mindenki egészséges és boldog. De a világ nem tökéletes hely, és sosem volt az. 2020-ban nem lenne PC a sérülten született gyereket kivinni a Taigetoszhoz, így „adva neki egy esélyt”, ahogy a nagyapát sem engedjük el a Büdös-barlangba meghalni. Úgy általában, kivételek mindig vannak. Az ember önnön erejéből néha képtelen a létfenntartására: gyermekszülés, betegség, fogyatékosság, gyermekkor, öregkor, munkanélküliség. A „régi idők”-ben volt erre egy megoldás: a (nagy)család. Csak hát ma már nem ez az alap, ha van is család, az nem mindig működik családként.  
A színház kiválasztott a magyar egészségügyi és szociális ellátórendszerben „működő” segítőket: bábát, szociális munkást, hajléktalan szállón dolgozót, időseket gondozót, hospice nővért, pszichológust, intenzív szakápolót, nevelőotthoni tanárt, telefonos lelki segély szolgálatost, autista fiát otthon ellátó anyát. Embereket, akik napi 12 (páran 24) órában próbálnak elesett, kiszolgáltatott helyzetben lévő embertársaikról, családtagjukról gondoskodni, mert nekik a segítségük nélkül tényleg csak a Taigetosz vagy a Büdös-barlang lehetne opció. Az ő történeteiket „összeengedték” az Örkény Színház színészeinek szituációs játékával vagy személyes monológjával. A darab életszilánkok, személyes életmesék láncolata. Csak az első tíz percben látunk „igazi” színházat. Valahol Afrikában vagyunk, ahol a finom kultúrnépek által lenézett, ágyékkötős emberek, a kungok szaladgálnak. Aki képes az dolgozik (gyűjtöget, vadászik, főz, tűzet őriz), mindenki eszik este, az is, aki egész nap csak úgy volt, mert már/még nem képes másra. A gyereknek mesélnek, az öreget tisztelik, és mindig tudják mi a baj a szomszéd kunyhóban. Ahogy tudnak, gondoskodnak egymásról. Ebben a tíz percben tökéletes helynek tűnik a Föld, a szegény és szükséget szenvedőket megsegíti az Isten, mert együtt süt le rájuk a Nap. A bevezető játékon túl még Florence Nightingale, „a lámpás hölgy” alakjának felidézéséhez írtak színházérzetű darabot az alkotók, még akkor is, ha végig párbeszédeket és monológokat látunk, hallunk, és vannak gesztusok, szöveg, amelyek egymással mintha egységet alkotnának. Sőt van expozíció is, a szereplők bemutatkoznak, megismerjük őket, életüket, szándékaikat. De nem ismerjük meg a végkifejletet. Nincs konfliktus, egymással szembekerülő szereplők, akik valamely bonyodalomra összecsapnak. Hatás az van: kábult döbbenet a 120 perc végén, de a katasztrófa, a feszültségoldás nem következik be.
Éva: Minden segítő szakmát mélyen lenéz a mi káeurópai despotácska államunk, a korszellemet érző sikeres nők két felláció között sikeres pályázatok beadásával foglalkoznak, amit aztán jachtokon köszönnek meg a sikeres férfiaknak. Amikor majd végstádiumúként múlatják az időt egy magyar közkórházban, tán rácsodálkoznak a minimálbérért tizenkétórázó nővérre, aki gondoskodik róluk „szerencséjük” fogytán is, emberségesen; sosem késő.  Tudom, demagógia, de a rossz nincs jól. Ennek az előadásnak az az érdeme, hogy jó ütemben, néha játékosan, néha a szükséges egyszerűséggel elénk teszi a segítők életét, személyiségét, úgy, hogy nem jelenik meg semmi álhumanista negédesség, sem az „ünnepeljük a hétköznapi hősöket”-hazugság. Ja, és megoldás sincs. Előadás után is ugyanannyit keresnek a nevelőotthoni tanárok, a nővérek, a szociális szféra többi szereplője, majd maguk veszik meg a maszkot, továbbra is biciklivel járnak. Nem kell oldani a feszültséget, maradjon is meg, hagyjon nyomot az idegrendszerünkben, bár főműsoridőben látná mindenki ezt az előadást az országban. Lehet, hogy egy kicsit jobb hely lennénk. A jelenetsorok, a helyzetek illusztrálása, a sok kis kép ötletesek, különösen ezért, mert a színész és a segítő összenéz, egymáshoz ér, verifikálják egymást, ez szép.

Iza: Főleg akkor szorul el a torok, amikor saját, megtapasztalt élethelyzetünkkel szembesülünk: fogyatékos ismerős, utolsó stádiumos rákos szerettünk, demens vagy „csak” ágyban fekvő szülő, nagyszülő. Felrémlik az interneten való kutatás a segítség után, a tucatnyi telefon tucatnyi helyre, az aggodalom, hogy ki jön, hogy mire megyek be. Mert az elesettekről való gondoskodás nem mindenkinek való, ahogy nem lesz mindenki űrpilóta vagy gyöngyhalász.
Nekem pillanatok maradtak meg. A Fóti Gyermekváros ex-nevelőjének a tehetetlenségtől fojtott dühe, ahogy elmeséli a napi rutint: a 18 éves (még)gyerek kap egy tortát, x forintot, és lökik ki a kapun. Patkós Márton 18 éves, zavart mosolya, ahogy semmiben és semmivel kikerül a gyerekotthonból. Novkov Máté nézőtér felé kiáltott mondatai, amelyekből kihallatszik az összes apa nélkül felnőtt ember dühe, örök hiánya. A hajléktalan szállón dolgozó hölgy cigánydala. A demenseket gondozó ápolónő könnyek nélküli sírása önmagáért, az ápoltjaiért. A már 70-es hospice nővér „banyatankja”, amiben egy napja kellékeit vonszolja maga után, mert azokat nem bírja már felemelni. Takács Nóra Diána szenvtelen mondatai, hogy a negyedik X felé araszolva még mindig várja a „főszerepet”, de mégis hová menjen az ország egyik első színházából?
Éva: Számomra Takács Nóra Diana Florence Nightingale-je, Znamenák István öregotthoni lakója, Józsa Bettina gondozónője, Kókai Tünde diszpécserközpontosa emlékezetes. Az előadás folyamatosan bevon, nem lehet kimaradni, igen, arról szól, hogy egyszer mi leszünk kiszolgáltatottak, és akkor mi lesz. Vagy az szorul ránk, akit nem tudunk nem gondozni, mert a szívünk törne szét, az életünk lenne élhetetlen. A belőlünk élő állam semmit vagy a semminél cinikusan kicsivel többet ad ilyenkor, és ha elveszel mégis, hát nem számítasz. Azért segíts, hogy segítsenek neked is, keresd az útját, nincs kicsi segítség, szolidaritás van, semmi más.

Iza: A színház „titkos fegyverei” turbó üzemmódban támogatják az előadást: Kákonyi Árpád zenei vezető ”látásmódja” Tarr Bernadett zenéjével, és stabil alkotótársa, Máthé Zsolt versszövegeivel. (Ha az előadás végén van mégis kicsi színházi katarzis féle, az Máthé Zsolt finálé verse miatt lehet.)  Kiváló a hang-, média- és a fényeffektek összhangja. Ez biztosítja, hogy a színpadon történtek nem válnak monotonná. A szereplők miközben sorolják a saját és környezetük életszörnyűségeit Nagy Fruzsina színes-bohókás jelmezeit viselik, kamerasínen siklanak körbe-körbe, miközben arcukat premier planban látjuk a hátsó kivetítőn, a mondatokat alátámasztó statisztikákkal együtt. Ahogy a rendezői jobbon feltűnnek, és a balon eltűnnek, történetüket hallgatni olyan érzés, mintha a Vidámpark régi Szellemvasútján lennénk, minden vájatban egy újabb rémség.     
Éva: A kamerahasználat eddig minden színházban, minden előadásban zavart, itt először nem. Úgy tűnt, a kamerába nézés, beszélés oldja a feszültséget egy kicsit a civil szereplőknél, eltávolít, kondicionál, összeráz. A színpadom flottul megy minden, a díszítők, a műszak a helyzet magaslatán, takkra kell mennie mindennek, sok a váltás.

Iza: Egy szakma válságát látjuk a színpadon. Ami egyben az évtizedeken, rezsimeken átnyúló szociális kormányzati munka válsága, társadalmunk válsága, sőt, a civilizált emberiség válsága. A természeti népeknél ez fel sem merülhet. Aki nem életképes nem nő fel, akit csak etetni kell, azt ellátják, de ha eltörik a combcsontja, nem biztos, hogy az be is forr. Sem pátosz, sem melodráma nincs abban, ami a színpadra került. Csak váltakozó ritmusú empátia, elhivatottság, düh, jobb híján szarkazmus. A Kiváló dolgozók érdekes produkció, de nem színház, baseballütő, ami az arcod felé lendül. Két órán át nézzük a reményvesztett hadakozást, és eszünkbe jut Szun-ce: „Nehéz terepen: ne állj meg, folytasd az utat; bekerített terepen: dolgozz ki stratégiát; halálos terepen: harcolj! A színpadi civilek, a szociális munkások harcolnak, mert halálos terepen vannak, mindennap. Szörnyülködünk kifelé, és hálát adunk az égnek, hogy – éppen - nincs autista gyerekünk, demens szülőnk, rákos társunk. De azzal a tudattal megyünk ki, hogy még lehet, s ha lesz, csak egy marad: harcolni, mert ezt a csatát senki nem vívja meg helyettünk. Katarzis helyett mélységes letargia, és hiába megyünk ki a már sötétbe, nem látunk csillagot.   
Éva: Amit Történelemnek hívnak/azt nem kell földicsérni/így, ahogy van, a bennünk/lakó bűnöző csinálta/a jóság történettelen - írta Auden. A történettelen jóságot történetté alakította ez az előadás, semmi nem lett könnyebb, de legalább összenéztünk mi hárman, a segítők, a színháziak és nézők. Igen, ez egy. Közös történetünk lett.

A „civilek”: Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbicz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit, Kanizsay Zita.
A színészek: Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva,  Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté,  Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István.  

(Fotó: Horváth Judit)

Megjelent: 308 alkalommal