Mumpicok a Katonában  

(Katona József Színház – Tarnóczi Jakab: Radical relax – 2024. október 11-i előadás) 

Éva: Tarnóczi Jakab nem az én generációm, de még lehet az én rendezőm. A Radical relaxban előadáson belül műfajt vált, és megint tudatosan eltünteti a láthatatlan negyedik falat. Jól szórakoztam az első félórára eső többrendbeli nézői tanácstalanságomon, hisz az előadás szerkesztése átírja az ötvenéves színházi idegrendszeri sablonomat, töri a rítust, hálistennek. Vajdai alakítása járulékosan lerombolja a lélekkufár-ipart, miatta nem tudok már komolyan venni gurut, szellemi vezetőt, trénert, döntésközpontú életviteli mentort, angyallátót, virágterapeutát. Bányai Kelemen Barna Hollywood glamour korszakának is díszére válnék, és úgy lepördít egy Családi körbe illő vérrealista nagymonológot, hogy visszatapsolnám. Rezes Juditban Máthé Erzsi-s erő van, ahogy táncol, az olyan erős, szabad és önazonos, mint Molnár Piroska kaposvári Cecíliájának „Kvittek vagyunk”-ja. 

Iza: A ’60-as években hippik lázadtak hátat fordítva a fogyasztói társadalomnak, és mára nemcsak a gyerekeik, lassan az unokáik is felnőttek. Ők talán beilleszkednének, mégsem találják helyüket a 21. század második évtizedében. Ha kilátástalan volt a rendszerváltás után szegény és/vagy értelmiségi családban gyereknek lenni, mára még inkább az. Pedig „kell egy hely….hol néha másról álmodunk.” Tarnóczi Jakab pedig kitalálta, hogy a tinédzsereknek és a fiatal felnőtteknek ez a hely legyen a színház. Nem azt mondja a színészeknek, hogy ne nézzenek ki a nézőtérre, mert ott egy fal van, hanem felviszi a nézőket a színpadra. Vannak persze, akiket sosem fog megmozdítani, de a fiatalabbak – számos kevésbé fiatallal – örömmel benne vannak a buliban.   

Hazamenni egy előadásba     

(Katona József Színház – Jánossy Lajos: Itt élet – 2024. október 10-i előadás) 

Éva: Az Itt élet az én generációm előadása, minden mondata a helyén, elkerüli a melodrámát, a nosztalgiát, a negédet, kritika és odatartozás egyszerre, sok együttérzéssel önmagunk iránt.  Türelmes előadás ez, mindenkinek eljön egy nagyon erős monológja, megéri kivárni. Ez az előadás húsz év létstratégiai pannója, kukucskálás, keserűség, és örvendező berohangálása egy visszahozhatatlan kornak. Szerettem nagyon néző lenni, többszörnézős előadás.

Iza: Úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az érett Kádár-korban nőttem fel, a végnapjain váltam felnőtté. Ha ez az Orbán-rezsimre esik, egészen más ember vált volna belőlem. Az előadás a ’80 után születetteknek ugyanúgy történelem, ahogy 1848 vagy a Mohácsi-vész, ellenben az X-generáció második hullámának: újra gyerekkor. Nem nosztalgia, hanem annak a keserű-boldog megélése, hogy mennyivel több jóravaló emberrel találkozhattunk a közéletben, a tv-ben, és mennyivel jobb volt abban a meggyőződésben felnőni, hogy a rendszer alapjaiban rendben van, ha nem is volt így. Az előadás saját tömeggel és térrel bír, méltó igazgatói abgang Máté Gábortól. 

Idegenek az éjszakában    

(Rózsahegyi Szalon – Isabelle Le Nouvel: Churchill és Garbo – 2024. szeptember 25-i előadás)

Éva: Két vasautonómiájú ember, az egyiket még a világháború sem karcolta meg, a másik Hollywoodba sem pusztult bele. Mindketten moll hangneműek, merő belső harc az életük. A kudarcokkal való együttélés a kulcs, a harcmodor persze eltérő. Körülöttük a fecsegő felszín, a high society, a képeslapkék tenger, Callas kitörései és sok vodka-martini… na, meg whisky. Egy párbeszédekre épített lektűrből rendezői varázslatra hepiend nélküli, de szívmelengető este lett.

Iza: Merő izgalom a téma: Greta Garbo és Winston Churchill találkozik Arisztotelész Onassis legendás hajóján, a Christina O-n 1959-ben, miközben Onassis éppen - férje orra előtt - akarja meghódítani Maria Callas szívét. Az izgalom abból fakad, hogy a találkozás valóban megesett, de ki tudhatná, hogy egyáltalán szót váltottak-e azon a nagy hajón ők ketten? Kissé hihetetlen volt, hogy Nagy-Kálózy Eszter Garbo, míg Hegedűs D. Géza Churchill bőrébe bújik. Minden ostoba előítéletem így dőljön romba. Ha van helyes, szívmelengető színházi este, ez feltétlen az, és a két szereplőknek elhittem, hogy Greta és Winston keringőzik előttem a Ligur-tengeren. 

Vári Éva ma ünnepli születésnapját, az Isten éltesse (nekünk) idén is, és még soká. Sokszor gondolunk arra, meg kéne írni a Karrier-dal 2.0-át, mert öt évvel bővebb már Vári Éva-tudásunk. Isteni alcímek vannak a fejünkben: Elszalasztott szerepeim.....Amit tudni akartál a színházról, de sosem merted megkérdezni.... Na, és ők az én kollégáim.......Hála, mint olyan, ebben szakmában nincs…. Ha rászánnánk magunkat, a Vári-stílus révén, no meg tartalmánál fogva Jászai Mari Naplója komoly versenytársat kapna.  

Velünk született altruizmusunkat a színházi büfékben felváltja a lendületes egoizmus, csillanásnyi hedonizmussal: rozé, perec, koktél, sós mandula, gesztenyeszív, kerül, amibe kerül. (És kerül. Egyszer kiszámoltuk, hogy egyik kedvenc színházunk vörösbor inkluzíve perec egységárai négy személyre havi ruházkodási költségünket vitte – volna - el.) Bármely Molnár Piroskás vonatkozás esetén természetesen kis Hungária Extra dry. Következő életünkben pihenésképp színházi függönyrojt szeretnénk lenni, esetleg büfés. Évezredes gasztronómiai tapasztalatainkat osztjuk meg igen kedves olvasóinkkal, nem titkolva el a nemzeti trikolórban pompázó zselatinos izével kapcsolatos esztétikai kifogásainkat, a zalaegerszegi koktélkultúra feletti ámulatunkat, nota bene Spinozás vagy Gólemes kulináris kalandozásainkat. 

Színházba járni drága mulatság. Főleg, ha az este végére kiderül, hogy csak borsos árú időtöltést finanszíroztunk, ám nem kaptunk sömmitlen sömmit. Olyan, hogy „olcsó színház” 2024-ben már nincs, kivéve, ha a Nemzeti Színházba járunk, de ott meg mostanság vagy nincs mit nézni, vagy belénk fagy a sajtosroló valami fesztiválhumbugtól. Tisztelet a kivételnek.

Prémium élmény, amikor már megérkezni is jó az előadás előtt. Amikor a színházi pultosok ránk mosolyognak, van egy barátságos gesztusuk, átsegítenek az „izé vagyok, a jegyér’ jöttem” bénaságán. A büfé alaphely. Ott eszünk, iszunk, készülünk, izgulunk, sminket igazítunk, és csak azért is veszünk sós karamellás sajttortát, pedig már több órája spártai diétát folytattunk és nyerésre álltunk.

Tudjuk, hogy a színházművészet háza táján fontosabb kérdések is vannak, mint a színházi-büfék állapota. Mégis, ezzel a gyakorlati bédekerrel kívánunk hozzájárulni ahhoz, hogy jobban érezze magát a színház másik fele: a néző.

Útmutatónk alapján nem érdemes színházat választani, nem lehet belőle megtudni, hol uralkodik Thália, hol a fakadásig dotált tündöklő középszer, de azt, hogy hol néznek ránk úgy, mint a döglött patkányra még ezer forintos langyos kóla vásárlása után is, vagy hol mosolyodik el a büfés egy Csehov idézetre, azt igen.

Nem titkoljuk el, hogy elveink is vannak, több színházba úgy megyünk, hogy a kulacsban ásványvíz, ridikülben mogyi, konyakmeggy, bocicukor van, mert a Gracchusok esküje kutyaf…üle volt  ahhoz  képest, mikor eldöntöttük, ebben a bótban öt forintot nem hagyunk, olyanok a körülmények. Első blikkre sohasem teszünk ilyet, mindig fogyasztási tapasztalat áll a verdikt mögött.

És akkor nézzük a „versenyzőket:

Nem tettük volna meg tétre-helyre-befutóra, hogy az OPI-nál (is) töltjük el az évad legjobb estéit, de így lett. Ahogy azt sem, hogy a produkciós iroda műsorának gerincét a kortárs magyar drámák alkotják majd, köztük több ősbemutató, és határozott művészi törekvésként konzekvensen képviselnek egy évados vezérmotívumot: diszfunkcionális család az ezredfordulón túl. Művészszínházi ízléssel, de kétségkívül igényesen kiszolgálva a közönséget. Ráadásul a 2024-2025-ös évad beharangozójuk alapján igen izgalmasnak ígérkezik a jövő év: Pálos Hanna egy monodrámával szerepel, Hernádi Judit a West Enden is éppen kijött angol darabban játszik, Kulka János végre visszatér, sőt Klem Viktort Marlon Brandoként láthatjuk.  

Szerencsések vagyunk, volt miért és hová színházba járni: a Stúdió K-ba, különösen a Prudenciáért, Takács Katiért is Budaörsre, Ecsedi Erzsébetért Zalaegerszegre és a 6színbe, Schilling CEU-s elképesztésére, a biztosan erős Katonába, a saját jogon szerethető és nagyon jó színházat művelő Radnótiba, a néha villantó Vígbe, a szívünknek ugyan kedves, ám eklektikus Örkénybe, az Apertúrához, a Momentánhoz, az RS9-be, a Spinozába, a Karsai-féle beavatószínházba és az OPI-ba… Szóval volt dolgunk.

És akkor még  pénztárcánk tiltakozása ellenére Kaposvárra is elmentünk három nap-öt előadás istenkísértésre, végigtomboltuk a Csinibabát, végigtoltuk a RING-et a MÜPÁ-ban. Biztosak vagyunk a fentiek ellenére is, hogy átmeneti időket élünk, nehéz a színészeknek, nehéz a függetleneknek, gyalulódnak le a műhelyek, tűnnek el művészszínházak, ellenben tündököl kis-és nagyszínpadon egyaránt a középszer. A slimfit zakóba töltött, irritatív, önjelölt színházcsinálók közepesnél is gyengébb handabandázásait hallgatjuk, miközben pökhendi, a színházcsinálás víziójával véletlenül sem vádolható „producerekkel” sámfázzák ki a színidirektori irodákat, meg a színházi páholyokat is. Kár, hogy csak a ruhák csillognak, a színészek szeme nem.

Maradt a pandémia után újjáéledő szokásunk, az itthoni pénzhiányos kétségbeesés miatt gyöngére sikerült pár produkció helyett, inkább egy-két nagyvilágit nézünk. (A tavalyi évadban nem vitásan Kenneth Branagh Lear előadása volt a király.) 

Továbbra is erősen szubjektív döntés, hogy mit nézünk, mit nem. Végképp nem egy-egy színház, hanem az egyre fogyatkozó számú, igazán kedves színész, aki csábít, 12-18 ezer forintos jegyárak mellett kísérletezünk. (Dünnyögjük, hogy tavaly még 8-12 ezer közé esett a jegyárak zöme. ) A restancia paradoxona: minél többször vagyunk színházban, annál többet mulasztunk. Nem adjuk fel, mi vagyunk a színház fele: a közönség