Iza: Reza darabja önmagában egy közepes darab, kommersz színmű, de most meglehetősen jó elővezetésben láttuk. Ha felszínesen nézed azt hiszed, van mély mondanivalója, pedig csak ügyes. Serge, Marc és Yvan barátok. Együtt moziznak, vacsiznak, kocsmáznak, beszélik ki az éppen aktuális nőiket, és hallgatják, hogy hol tart a másik kettő az életében. Okos tanácsokat adnak egymásnak, de mind azt hiszi a másik kettővel szemben  saját élete rendben van. Egy nap Serge sok pénzért megszerez egy olyan kortárs festményt, amely Marc szerint tök értelmetlen és értéktelen. Yvan is így gondolja, de ő nem az a fajta, aki ezt a szemedbe mondja, nem akar megbántani, inkább linkel és ezért pszichiáterhez jár. Addig rugóznak kettesben, hármasban, körbe-körbe a látszólagos művészetesztétikai kérdésen, amíg kiderül, talán nem is barátok. Mindháromból előtör a másikak által bőre alá szúrt tüske, meghasonlanak a férfilelkek, majd egymásnak feszülnek a végletekig. Mert ez a darab a férfibarátságról szól, s nem egy női „BFF-party” olyan Elvált Feleségek Klubja módra.
Éva: Inkluzíve van nagyobb bajunk is, mint a barátság válsága – addig jó, míg nem mi szenvedjük el, mert úgy már, akár a szerelmi csalódás -, mert itt a Ragály 1.1. Emiatt abszurd módon a premier utáni előadáson a Télikertben kábé 20 maszkos néző előtt kellett eljátszania Hevesi Lászlónak, Nagy Viktornak és Zayzon Zsoltnak egy társalgási darabot. (Mellettük időben, térben vörösszőnyeges Agatha Christie-premier, hivatásos sajtófotóssal, aki maszkkal és anélkül (is) fotózta a notabilitásokat, eszelős.) Attól lett hozzáadottan karcos az este, hogy ott lebegett a fejünk felett a „szórakozni akarunk” korszerűtlen vágya, keveredve a félelemmel, és a színészi teljesítmény miatti őszinte respektussal. Mert önzőek vagyunk, másokat saját fényünk, igényeink miatt „tartunk”, de néha összebogozódik a sok igény, sérelem, hiány. Kibogozható. Tökéletlenségünk a barátságunk alapja, hiányaink feleselnek a másik hiányaival, rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül és ez jó.

Éva: A ragacsos félelemet Zayzon Zsoltnak sikerült először összegyűrnie, mert amikor Marc-ja nyersen kibuggyanó és rögtön visszagyűrt horkanásnyi szemérmetlen röhejjel válaszol a – színpadon végtelenül hosszú - tíz másodperces udvariassági bámulást követően a kamufestményre, érezzük, hogy van irányítás. És a képekre töredezettség mellett is azonos hőfokon, érzelmileg-pszichikailag egyben tartva viszi-tolja Zayzon ezt a nem túl szimpatikus, öntudatosan és magától értetődően önző férfigurát a barátság megerősödése szép csúcspontjáig. Zayzon tiszta természetességgel játssza el a felébredő önvádat, kritikát, amit az ego hárít, és amit az emberség és szeretet bevállal. Ja, és szépen rajzol síelőt. Mint én öt éves koromban.
Iza: Nagy Viktor Serge szerepében lezser, a maga módján sármos, és még az is megvillan, hogy jó fogorvos. A mozdulat, ahogy tölti a whiskyt, viseli papucscipőjét, és megsimítja Antrios”-nak tulajdonított, „haránt irányú fehér pászmák közt a tér egy darabját átszelő, fehér, üres vásznát”, a megszerezett műalkotását az nagyvilági, művelt férfiról tanúskodik. Számomra övé volt az este pillanata, mert Serge „mérte meg” mit is ér egy barátság. Hármójuk történetének új szakaszát egy vaskos hazugságra alapozta, így állítva vissza a status quo-t. Ahogy, amilyen önlesajnáló keserűséggel kimondta az ítéletet, szép színházi pillanat volt; emberi, pontos, hiteles. Talán rendezői akarat okán, de nem vaskos eszközökkel játszott, mint azt a Tháliában évek óta megkövetelik tőle. Úgy létezett a színpadon, ahogy az egy Zsámbéki tanítványhoz illik, aki Babarczy igazgatása alatt lehúzott tíz évet Kaposvárott.
Hevesi László Yvan szerepében csakis életkora miatt, de kissé kilógott a sorból. Míg a másik két színész negyvenes, ő a húszas évei közepén jár. Kedves, kajla kölyökkutya a dörzsölt vadászebek mellett. Persze ezért lehetett a mérlegnyelve a két nekifeszült férfi között, aki saját neurózisai legyűrése árán próbál békét teremteni. Csak így a szövegből kihallható évtizedes közös múlt nehezen áll össze.   

Éva: Béres Attila jó tempójú képekben rendezte elénk ezt - a nem titkoltan - nyugtalanítóra hangszerelt lektűrt. „Kamarazenélésre” bőven volt módja Zayzon Zsoltnak, míg Hevesi László és Nagy Viktor saját jogon méltó entitások; érdek, igazság és érzelem csapott össze látszólag kisszerű dolgokért.
Iza: Béres perfekt összehangolta a három színész eltérő játékstílusát. Horesnyi Balázs egyszerű, majdnem steril-fehér, mutatós játékteret adott, míg Pilinyi Márta karakterépítő jelmezeket. Furcsa, hogy mennyire elgondolkoztatott a darab. Mert az előadásról utóbb gondolkodni lehet és kell, s ez nem kevés. Képes vagyok-e elfogadni a barátaimat - már akiket annak tartok - olyanoknak, amilyenek? Képes vagyok-e elfogadni, hogy neveltetésünk, ízlésünk, világnézetünk nem mindenben egyezik? Egyáltalán elbírja-e a barátság – még csak a nem is kíméletlen – őszinteséget. Ha megmondod a „tutit”, lehet-e még barátságnak nevezni azt, ami utána marad? Az örökös kételyt, félelmet, hogy megismétlődik. Ha szeméremből, kényelemből, félelemből hallgatsz, voltatok-e valaha is barátok? Ez a felgyorsult, személytelenül rohanó, digitalizált világ nem kedvez a barátságoknak, nincs időnk a „másik énünkkel” (Ciceró) foglalkozni, pont elég teher magunkat egyensúlyban tartani. Munka-család-én, napi 24 órás helytállás, belefér-e egy másik, kicsit a körön kívül eső ember meghallgatása, és annak meghallása, amit nem is mond el, de szeretné, ha te mégis meghallanád. A Művészet most a széteső emberi kapcsolatainkról szól, arról, hogy felszínesen élünk, hogy egy barátságon belül kielégít a látszatmegoldás, hogy aztán mehessen minden ugyanúgy.