Iza: Othello idegen Velencében, ráadásul néger, és még a rasszista közeg dacára is sikeres. A rendszeren kívüli, annak felette áll. Nem ismeri a félelmet, a szorongást, a kételyt, mintha még sohasem veszített volna, mégsem pökhendi, született magabiztos erő. De útját keresztezi Jágó, aki nem kicsit intrikus, frusztrált, paranoid, és csak egy cél hajtja, amit fennen hangoztat is: „szétb@szni a világot”, ha már irányítani nem tudja. Alulról, centiről centire rágja szét egy potenciális óriás talapzatát. Elpusztítja, mert nem bírja látni azt az emberi minőséget, erőt, aminek maga híján van.
Szabó-Székely Ármin dramaturgiai munkája átgondolt. Megkurtított egy klasszikust - alig kétórásra szabta a darabot-, jeleneteket, szereplőket hagyott el, mégis minden megmaradt, de a sallang eltűnt. (Igaz, így Lodovico, Brabantino és Rodrigo karakterei hangsúlytalanabbak.) Díszlet nincs, Bianca kivételével - aki mégis egy prosti -, mindenkin bakancs és valós vagy stilizált katonai egyenruha (Szlávik Juli).
A nyitány Matisz Flóra Lili előadásában a That old black magic, s a teljes szereplőgárda big bandként kíséri, Jágó trombitán, Othello nagybőgőn játszik. Lodovico gitáron. És nem ez az este egyetlen, váratlan zenei meglepetése, a játék alapdallama a Doors Alabama songja.
A Katonában most abszolút a szereposztás. Nemhogy helyükön vannak a színészek, de szintet lépnek Székely Kriszta keze alatt. Brutális, lendületes, esendően emberi, és tragikuma ellenére is szórakoztató előadás.
Éva: Söntés, tábor, kupleráj, város, tengerpart – nincs egy „tiszta” hely, minden szennyezett a beállt győztesek összes bűnével: a katonásdival, a gazdagsággal, a nők lenézésével, a hódításra szakosodottak kedélyes pökhendiségével. Háború van folyamatosan, mert a férfiak ilyet tudnak csak játszani. Az agresszorok életét látjuk. Vassíneken vastag ipari fólia függönyök (Pallós Nelli díszlete), előttük álldogál – túlnyomórészt military taktikai bakancsban -, akiről épp szó van, mielőtt belépne az üres játéktérbe. Elképzelünk mindent, nem is kell több rekvizit, topon a társulat.
Éva: Othello és Jágó összetartozik, mint áldozat és gyilkosa. Kovács Lehel az első pillanattól kezdve világossá teszi: gyűlölni erőt ad, ötletessé tesz. Gátlástalanul száguld át a történeten, teszi bábbá Othellot. Bányai Kelemen Barna Othelloja szépen beszélő, kezelhetőre redukált érzelmekkel rendelkező, hibátlan indulatkezelésű monolitnak tetszik az elején, a sok önelégült „fehér” között magabiztos férfinak. Egyáltalán nem véletlen, hogy Desdemona szeme rajta akad meg. (BKB gyönyörűen beszél és van egy képessége: ha mond a színpadon egy hasonlatot, azt elkezdem látni.) A köztük levő kapcsolat a szép emberek magabiztosságán, a szexuson, a hibátlan egymásra fókuszáltságon alapul – ezt pöccenti szét, majd rombolja le Jágó. Jágó specialista, „mások hibájából élt, csak a hibákra volt tekintete” - írja Darvasi László a Magyar sellőben; na ilyen szuperereje van Kovács Jágójának is. Othello erényei egybeesnek hibáival, a magabiztosság büszkesége más oldalról pusztító hiúság, a gyors döntésből helyrehozhatatlan végzetes hiba, az erőből meg erőszak lesz. Hibátlan a folyamat: látjuk a majdhogynem klasszikus dikciótól induló szépférfi beosztású nagyvadat csomagszállító trepnire állni, bábuként mozogni, vurstliba való pofákat vágni, burleszkszerű romlás-körforgásba beállni. Bírják mindketten, Kovács Lehel és Bányai Kelemen Barna is, hézagmentesen kapcsolódnak egymáshoz a koreográfiában, és ahogyan egymással, egymáshoz beszélnek az is változik: szótagpontosan állnak bele az érzelmi változás adta egyre felfokozottabb, szaggatottabb helyzetekbe. Ahogy közeledünk a végkifejlethez, rövidül és tömörödik, nehezedik, néhol trágárrá lesz a textus, mintha a fajsúlya változna meg. Ráépül a mozgás: Jágó mozgat, Jágó rángat, Jágó vihogva piruetteztet. Ezek táncolnak egymással. Tényleg. Elképesztő.
Cassio magányos férfiszerep. Vizi Dávid akkor ragyog ki leginkább, mikor értékalapon tépi-marja magát feljebbvalójához való visszakerüléséért. Ott töprenkedik, izgul, gyötrődik Desdemona előtt – előtte meg úgy bánik egy másik nővel, Biancával, aki szereti mint a ronggyal. Jó katona, jó vezető. Lesz. Vizi Dávid nehéz feladatot oldott meg tartalmasan, Cassio fejlődik.
Iza: A kisebb, de fontos szereplők közül Takátsy Péter piros nyakkendőjében, Desdemona apjaként (Brabantio) egy derék kollaboráns. A lányát undorral ellöki, mert néger asszonya lett, de látszólag mégis békül a mórral. Elek Ferenc Lodovico figurája nem sokat tesz, nem sokat mond, ráérősen megfigyel, csodálkozik, mégis érződik, hogy ő valaki, mintha a Trónok harca Lord Varysa lenne. Amióta a Katonába járok, Vajdai Vilmos ott van, lassan 25 éve. Nem főszereplő hősszerelmes, nem észrevehetetlen epizodista. Valahogy intézményesítette magát. Mindegy, hogy Brecht, Csehov, Pirandello, Shakespeare, Goldoni, Füst Milán, Spiró, Térey. Vajdai mindben valahogy Vajdai. Ott van, dolgozik, szolgál. Most Montano szerepében sem igyekszik ciprusi kormányzót játszani piros női úszódresszben, hatalmas aranykereszttel a nyakában, még hatalmasabb ősz hajkoronájával. Ő fogadja az új kormányzót, Othellot, s ahogy „leadja a szolgálatot” a nézőteret bejátssza a Földközi-tengernek, s immáron ráérősen megmártózik benne. Aztán - akárhogy is nézzük - egymaga összehoz egy operatív-törzs paródiát. Persze Vajdai a TÁP Színház is, és neki köszönhető az elmúlt éve egyik legvarázslatosabb színházi előadása, az Utas és holdvilág. Székely Kriszta nemcsak hagyja, de egyenesen támogatja, hogy Vajdai most is Vajdai legyen.
Éva: Rodrigo Lengyel Benjámin e.h., Bianca Berényi Nóra e.h. - ők kapják a klasszikus főiskolás szerepeket. Lengyel Benjámin halmozottan hátrányos külsejű lúzert hoz, akit soha nem érintett meg az önreflektivitás, Jágó félmondatára hiszékenységi rohamot kap, jelen van, nyüzsög, akar, rajtaveszt. Berényi Nóra Biancaként fantasztikus táncbetétet nyom fényszegény körülmények között – a sziluettje is, a mozgása is hibátlan. Érzelmileg sérült, de kiélt nőt tud játszani ilyen fiatalon, agresszíven kiszolgáltatottat, közönségeset, okosat, veszélyeset. Szép alakítás.
Iza: Rujder Vivien Desdemonája véletlenül sem az alázatos, gyenge nő sztereotípiája. Ugyan fiatal és tapasztalatlan, de merész, naivan is kacér, életerős. Ahogy a férfi akarja a testiséget, úgy maga is. Szerelmes, hű feleség lenne, de van akarata, próbálgatja karmait. Meggyőző játéka, ahogy Othello nyilvánosan adott pofonjára szertefoszlik Desdemonájában a szerelem rózsaszín köde, és felismeri férje már nem bódító nőiessége rabja, veszély közeleg. Pár másodperc alatt a könnyű léptű, de harciasan kemény lányból megalázott, eldobott asszonnyá lesz. Lírai a megfojtási jelenet is a megvilágított színpad hátsón, ahogy a nézőtérrel párhuzamos pózban, a fekvő, mintha világos keresztként leomló nő a fekete íjként feszülő testű Otellótól fogadja a halált.
Borbély Alexandra Emíliája újszerű. Már maga az a szereposztás, ahogy ez skandináv típusú, csontos-szőke, nagyon nő a kicsi, chaplini figura ura fölé tornyosul, és engedelmes ölebként keresi kegyeit. Őt és színpadi Jágóját nézve azonnal Ari Onassis és Jackie Kennedy párosa ugrik be. Olyan asszony - Desdemonával ellentétben -, aki véletlenül sem vágyik önállóságra, elég, ha pitizhet ura biztos árnyékában. Borbély Alexandra Emília nem hálás, kissé vézna női karakterét képes volt majdnem Desdemonával párhuzamba állítani. Az árulás, a csalás előbb csalfa asszonnyá, majd - majdnem - fúriává változtatja. Okos, hogy Székely egy monológra kiültette a színésznőt a színpad szélére, mesél, él a szeme. Ajkait egy lehetséges pásztoróra története hagyja el, de tekintetében ott az asszonyi teljes kielégülés. Végig elhiteti játékával, hogy Emília személye, aki mindig csak az ajtók előtt sertepertél nem tényező, és mégis hiteles, ahogy a végjátékban fekete özveggyé válik, s vallomásával – revánsként, becsületből - elveszejti hazug urát.
Iza: A zenére panaszom nincs, jól szólt a Doors sikere:...Ne kérdezd miért, de el kell válnunk, mondtam, hogy meghalunk. A produkció lekötött, megnyert, és magával is vitt, de nem tetszett, mert nem ízlésem szerint való, ami persze nem baj. Még akkor sem, ha Bányai Kelemen Barna és Kovács Lehel Othello-Jágó kettősét sokszínűnek és izgalmasnak láttam, és úgy gondolom, ez a rendezői elképzelés sikere is. Nincs az az Othello, aki a képembe rágózhatna, ahogy most történik, és mert BKB enélkül, egy nézésével képes lenne elmondani a színpadról: öntelt és sérthetetlen vagyok. A szerelem sohasem lehet egyenlő az erotikus gerjedelemmel, ahogy azt most látjuk, és nem minden második ember látens homoszexuális. Nem akarok mezítelen színész hátsókat, testeket látni. Megértem, ha gőzfürdőben játszódik a történet, akkor lehull a lepel, de a seregben a katonák maradjanak felöltözve. Bár ezen is túlléptem. Azon azonban nem, hogy három ember értelmetlen halála nem adott katarzist a végén. Jágó ugyan elbukott, de azt nem láttam, hogy veszített volna.
Éva: Mennyi kép van Székely Kriszta fejében még – gondoltam én meglepve az elején. Székely Kriszta minden rendezése más és más vizuális világot teremt, fog egy klasszikust és érvényesen szétszálazza, újragondolja, kiegyensúlyozza, feszesre húzza és beindítja: hagyja működni. Új Othellot láttam.
Szokodi Bea felvétele.