Iza: Talán sokkolt, hogy a Szkénén akkora, és olyan díszlet állt, mintha a Pécsi Harmadik Színházban lennék Vincze Jánosnál. Kis térben (amerikai konyhás nappali) hatalmas részletgazdagság, minden tárgynak, bútornak, zacskónak – most százas számról beszélek - mintha saját jelentése, funkciója lenne az előadásban. Vereckei Rita díszletére nézve azonnal tudtam, csakis Dublinban lehetek valahol, pedig sem a szerzőt, sem a darabot nem ismertem. Egyszerűen jólesően ismerős volt, azonnal visszahozta a sok évvel ezelőtti empirikus tapasztalást. A díszletnek lelke és önálló élete van. Az utolsó bögre, és a színpad hátsófalán nyitva hagyott mosdó ajtaja, de még az ablak mögül felsejlő konyhakert is autentikusan ír. Utoljára Pécsett éreztem hasonlót két éve, A szent család díszletét tanulmányozva hosszasan. Holott nem szép a színpad, hanem igen nyomasztó. Életet hazudó álrendezettsége, sok-sok mütyürje ellenére is szellemtanya, (ha nem is gogoli) holt lelkekkel. Ugyanilyen pompásak Vereckei jelmezei is, persze kell beléjük a színész, aki viselni tudja, „belakja” azokat.
Éva: Holt lelkek? Na, a kolléganőnek is beköszönt egy nagy orosz. A tátott kis szemétgyűjtőszatyrok minden széken, az elhagyottság és a praktikusság, a szánalmas igyekvés, a szegénység kódja: tökéletes. Nem tudom, ki találta ki, de nagyon jó megfigyelő. Ott él ez a pár törött életű ember a méltósága romjain, igyekszik a semmiből, kapaszkodik a kis pénzekbe, a jó szavakba, a múlt-töredékekbe, a kínálható olcsó teába. Nem a darab a jó, hanem az öt színész együtt, a zavart szöszmötölések, a kétségbeesett udvariasság, a nyomorultságot leplező lazaság, a tevékenység és birtoklás emlékképeit felidéző alibi-cselekvések elszomorító palettája.
Iza: A középkorból lassan már kicsúszó, lestrapált Tommy zsémbes, morcos nagybátyjánál, Maurice-nál lakja az alsórészt. A lakrészében rendetlenség, szennyes ruha, és edény kupacok. Rozzant sezlon és ágy, amelyen a néha nála alvó munkatársával, Doc-al osztozik. Tommy elvált, fásult, kiégett, kisemmizett, Doc retardált. Ide hozza Tommy új impulzusként az utcán felszedett prostituáltat, Aimeet. A cselekményt a lánnyal való kényszerű együttlét, a félszeg ismerkedésük esetlenségei, és Aimee erőszakos stricije, Kenneth adja, ő a konfliktusforrás. Tommy megváltást, Maurice – neje elvesztése után – megnyugvást, Aimee szabadulást, Doc biztonságot, Kenneth pénzt akar. Mindenkinek a maga keresztjét kellene ledobnia, de ez csak egyvalakinek sikerül, talán.
Éva: Fodor Tamás a megözvegyült, iszákos háztulajdonos, aki bedobós villanyórát létesít az ágyrajáróknak, ellenőriz, beszól, mumuskodik. Jelenetről-jelenetre vált: a következőben csurom önvád felesége halála miatt, aki miatta csúszott el a jeges járdán egyedül. A krízis tetején ő mondja ki a legfontosabbat: a gonosz csak egy szó. Keresi a múltba tűnt egészet, családot, boldogságot. Tanácstalanul kérdezi: hová tűnt az a sok kedvesség? Tényleg, pakolunk emberekbe szeretetet, önfeláldozást, napi gondoskodást, aztán mintha egy gonosz filmrendező vágná az életünket; kínzott lélekkel, bizonytalanul, magányosan nézzük a kiüresedett világot, a másik és magunk ürességét is. A veszteségspecialisták doyen-jeként Fodor ebben a szerepben, egy nem klasszikus öregember-epizódban tud gonosz lenni, vígjátékian poentírozni, csendet teremteni, váltani a váratlanra. Megemeli a darabot és a rendezést is.
Kovács Krisztián Kenneth-je a nyílt erőszak, a fenyegetés, a romlás, ami védtelenül éri a már beállt kis közösséget. Ahogy Kovács bejön, babrál más tárgyaival, birtokba vesz, kedélyeskedik – benne van a jelen agresszorában a valamikori áldozat is. Pozőrsége, kontrollmentessége, mohósága a veszte is. Menthetetlen. Szép alakítás, bár ebben nem sok segítséget kapott az írótól.
Iza: Mucsi Zoltán karakterét megroppantotta az élet. Felesége dobta, gyerekei lesajnálják, emiatt a pohárhoz nyúl, mint baráthoz. Egyik napról a másikra tengődő (ír) melós, akinek a lelkében – maga előtt is titkoltan – szól még a zene. Hiszi, valami még jár neki az élettől. Beszűkült, rideg, érzelemnélküli környezetében is küzd az ellen, hogy önmaga, és embertársai farkasa legyen. Apró gesztusok, kis játékok, ahogy ezt Mucsi megmutatja. Testtartás, hanghordozás, miközben gyerekeivel, néhai feleségével telefonon társalog, tétova mozdulatok, ahogy sérült, nála is nyomorultabb embertársai felé fordul, akarva-akaratlanul felkarolva őket. Tudja, érzi, nem lehet őket semmiért szeretni, de azt is tudja, neki mégis törődnie kell velük, különben már felesleges lenne levegőt vennie. Semmi újat nem láttam most a színésztől, de alakítása hiteles, emiatt lehet Tommy figurájával, annak kilátástalan életével kicsit azonosulni, mert Mucsi megszeretteti ezt a pechvogelt.
Katona László Doc-ja – számomra – egy kis műremek. Aki ismer mániás, magányos, gyűjtögető embert, akár egyet is, annak a színész által teremtett karakter egy szimptóma-katalógus. Percenként visíthatna fel: akár csak X-et látnám. Doc a negatív érzelmi ingerekre összecsuklik, a legapróbb sérelemre is haraggal reagál. Nem csak sebezhetőnek látszik, de láthatóan annak is érzi magát, amit percenként – ártalmatlan megjegyzésnek becsomagolva – szemrehányó arckifejezéssel elmond környezetének, mert persze mindenért őket hibáztatja. Amúgy irreális elvárásai vannak mindenkivel, önmagával szemben is, legyen az lakhatás, étel, fizetés. Életét stresszkeltő események nehezítik, mint Maurice, Amiee, Kenneth, akiktől diszfunkcionális lesz, passzívan áll velük szemben. A biztos pont Tommy, a barátja, a főnöke, a szállásadója, a guruja, akivel megtévesztően tud magabiztos lenni, amikor a neki járó fizetéssel elszámolnak. Katona jelmeze egy nagyra nőtt óvodást ábrázol, a színész meg a maga közel két méterével egy nagycsoportos ovis pózában van egész este. Egy percre nem lazít, nem esik ki, két órán át a mentálisan beteg Doc. Minden rezzenésében ott a személyiségzavar, ahogy a karácsonyfa füzért kibogozás helyett egyre jobban összegabalyítja azt, elosztja a sarokról hozott gyorskaját háromfelé, avagy nem érti, hogy Tommy életében ő egy púp. Teljes jelenlét, könnyednek látszó koncentráció. Kell a kereskedelmi csatorna, hogy esténként néha így lehessen mesterséget űzni.
Éva: Simkó Katalin maga az eszköztelen rejtély. Kicsit zavart prostiként kezdi, aki akkurátusan hajtogatja a ruháit, udvarias, távolságtartó, csak az erőszak emlékére fut végig rajta valami meghatározhatatlan irtózat. Többet tud a lepattant életűek között mindenről, közelebb él a gonoszhoz, kiszolgáltatottsága lévén része is. Figurájához az önfeláldozás kapcsolódik, finoman szólva sem a szokásos értelmében. Simkó Katalin az Árvácska óta szememben a székesfőváros egyik legtehetségesebb színésznője, most is hozza azt az érinthetetlenséget, az öntörvényűség magányosságát, ami a nem szokványos női figurák sajátja, mindezt magától értetődően perfekt színpadi jelenléttel, olyan hangulatok, árnyalatok kismestereként, amelyeket még körülírni is nehéz. Simkó Katalin egy Vivaldi-futam a Télből. Perfekt.
Iza: Nem borzolta fel idegeimet az előadás, mert Koltai M. Gábor rendező nem sokat tett ennek érdekében. A darabot Vereckei Rita fantáziája alapozta meg, a színészek meg összerakták magunknak a szerepeiket, együtt meg az előadást. Az szerencse, hogy vannak olyan jók, rutinosak, és űzik olyan szinten hivatásukat, hogy abszolválták a feladatot. Értük mégiscsak érdemes megnézni.
Éva: Szünetben talányosan egymásra néztünk, hogy maradjunk-e? Különösen úgy, hogy az első felvonás vége előtt egy idős hölgy demonstratíve elhagyta az első sor közepét. Nem mondom, az én fejemben is kiabált a „Mi is ez?”. Nagy kár lett volna elmenni, amit a színészi alakításoktól kaptunk: az emlékezetes.
(Mészáros Csaba felvétele)