Yorki Richárd hálás lehet Shakespearenek. Csak két évet ült az angol trónon, és 32 évesen már temették. De WS akkora puvoárt épített köré a VI. Henrikkel és saját királydrámájával, hogy VIII. Henrikkel és I. Erzsébettel vetekszik ismertsége, ő lett „a” gonosz, a tökéletes antihős. Karin Henkel rendező és dramaturgjai, Sybille Meier, Andrea Schwieter a Salzburgi Fesztiválon - a Hamburger Schauspielhaus-szal való közös produkcióban - arra keresték a választ, hogy a családi körülmények, a társadalmi kapcsolatok kitermelik-e újra és újra törvényszerűen a hatalomra éhes, önző szörnyet, a zsarnokot, a csak saját hasznát hajtó vezetőt? Egyértelműen disztópiát vittek színre, még akkor is, ha a látottak ma és most nem nevezhetők jövőképnek. Inkább vérvalóságnak Észak Koreától – Washingtonig, más-más színezettel, lehetőségekkel, mélységgel, téttel.
A Katrin Brack építette üres színpad egy sötét, a nézőtér irányába dőlő kör alakú korong, felette különböző méretű, színűket változtató fénygömbökkel. A játék díszlet nélkül folyik, a színészek az este folyamán csak pár kelléket használnak. A jelmezek (Klaus Bruns) mintha egy nagyon lepukkant turkálóból kerültek volna ki, úgy áll a színészeken – III. Richárd kivitelével - minden öltözet, mintha nylonba bújtatott próbababák lennének, az összes jelmez ronda és rikító. Néha az a néző érzete, hogy valójában nem történelmi személyeket, hanem horror figurákat lát.
Az első rész: „Richárd, a gyerek”, epizódok a York-ház cseperedő fiai életéből. Richárdot anyja mellőzi, testvérei cudarul bánnak vele, és a kis Richie csak nyafogva, de hiába hívja a papát és a mamát, végső menedéke a hintalova, amiért torkaszakadtából üvölt már ötévesen. Elhanyagolt, megnyomorított gyerek, aki maga nem tanul meg szeretni, és azt sem tanulhatja meg mit jelent szeretve lenni. Azt szűrhetjük le, mert mindenki bántja és mellőzi, ő a legnagyobb akar lenni. Az este második része: „Richárd, a király”, a már felnőtt uralkodó politikai környezetét mutatja meg. Azt, hogy miért játszik mindenki Richárd keze alá, amikor pontosan tudja, hogy egy hazug, kétszínű pszichopata. Az udvar, a „támogatói” teszik lehetővé számára, hogy megragadja a hatalmat, még akkor is, ha tudják, hogy ez rájuk nézve őrült veszélyes. Maguk Richárddal ellentétben gyávák, megnyerhetők bármilyen célra, mert ugyanolyan mohók, mint a király. Egy ország(vezetés), így egy ország kollektív kudarcát mutatja meg a rendező, ahogy a már szétzilált társadalom asszisztál ahhoz, hogy egy zsarnok felemelkedjen, mert csendben együttműködik. Úgy tűnik, Henkelnek nincs hazai, csak globális képe a zsarnokról. A darabban Trump-idézetek, a Richárdot játszó színésznő jelzésértékű, tökéletes Trump paródiája, és a "slaughter” (örült, erőszakos gyilkos) szleng használata, ami nyomatékot adna a látottaknak.
„Amikor megszülettem, a levegő tele volt sikolyokkal” – hangzik el az első mondat, dobva III. Richárd monológját rosszkedvünk teléről. És valahogy ez a sikoly négy órán át megmarad, közben lelki és testi gyötrelmek, árulás, istentelen nehezen végrehajtott csecsemőgyilkosság, késelés, lefejezés, brutalitás, egy kis szex, és a végén a teljes szétesés. Lehet, túl igényes vagyok az ok-okozat irányába, de nem nyerte meg tetszésemet az este dramaturgiája, néha döccenős volt a jelenetváltás, egyik történés nem jött a másikból, és mindenképpen iszonytató hosszú a négy óra Perner-Insel, Hallein sófeldolgozó üzeméből átalakított nyári színház fapadjain. Arról nem szólva, akinek nem volt meg VI. Henrik története, így a York-ház és a Lancaster ház elhúzódó csatája - rózsák háborúja címszó alatt - az uralomért, némely jelenet alatt csak értetlenül pisloghatott. Ami mindent feledtetett: a színészi játék, a színészcsapat. Alapvetően négy színész vállán nyugszik az előadás.
Már Kate Strong egy nagy felfedezés. Ő a királyi anya, akinek Richie egész életében meg akar felelni, egyben az est narrátora e szerepében. A színésznő lesérült, felpolcolt lábbal ülte végig a két részt a színpad mellett, majdnem takarásban, szabályszerűen varjúra maszkírozva. Négy óra alatt nem sikerült eldönteni, hogy színésznőt vagy színészt látok, amikor néha-néha dűlőre jutottam a kérdéssel, olyan hang jött ki a játszóból, hogy romba döntötte friss ítéletem. Nem beszélve arról, hogy néha úgly tűnt valamikor megtanultam németül, nem kell az angol kivetítőt lesnem, tökéletesen értem a mondatokat. A szünetközi büfézésben – vélhetően két újságíró diskurált mellettem – csíptem fel, hogy a darab dramaturgjai a kreol nyelvet, a patois-t vették alapul a szövegkönyv írásakor, amely majdnem teljes mértékben az angol nyelven alapszik, annak mintájára ötvözték a németet az angollal, vagyis kevert nyelven játszottak. Strong hatása vetekszik Gobbi Mirigyével, akit ez az anya szült, az csak gazember lehet.
Kristof Van Boven alakította a Lancaster-család majd minden tagját, VI. Henriket, Anjou Margitot, Edward herceget és Lady Annát. Egy 165 centis, serkenő szakállú, szinte madárcsontú, kamaszos kinézetű férfiszínészről beszélünk, aki nemre és kora tekintet nélkül minden figurájának valós karaktert adott, és a maga képében hitelesen életre is keltette őket. Izzó tekintettel és képességgel teste bármilyen szögben való kitekerésére, egy kasztrált énekest megszégyenítő magas hangokkal. Hogy értse mindenki, olyan Mesés Gáspáros a Maladype-ből. Bettina Stucky játszotta Erzsébet anyakirálynőt és Richárd egyik bátyját, György herceget. Számomra ő kissé erőtlenebb volt, mint a többiek, de nála zavart legjobban a jelmez. Nylon, testszínű térdzokniban küldte színpadra a jelmeztervező, ami minden ruhája alól kilátszott, értelmezhetetlenné téve a karaktereit.
De színpadon volt Lina Beckmann, III. Richárdként. Egy gonosz bohóc, aki nyáladzik, vigyorog, istentelen fizikai erő van benne, ami ráadásként teljesen instabil. Villámgyors fordulatai vannak a színen, egy elesett ember és egy örült zsarnok fizikai képei között. Szinte bájos szörnyként flörtöl a közönséggel, gorillaszerű macsójárást produkálva közben. A színészi teljesítménye elképesztő. Egy színésznő „belecsúszik” a púpos vagy csak gerinc ferdült III. Richárd testébe, és elméből teszi lehetővé a nézőknek, hogy zavarba ejtő intimitást érezve figyeljék, ahogy gonosz ambíciói valósággal animálják a hatalom után ácsingózó férfit. Láttunk már női Leart, Bolondot, Kentet, Hamletet, most Richárdot. Kérdezném, hogy mi végre ez az egész? De nem kérdezem, mert tudom a választ. Azért, hogy ez az átlagos külsejű, negyvenkét éves német színésznő leuralja a színpadot, kvázi Cippolaként elhitesse velünk, hogy azt látjuk, amit valóban nem láthatunk, mert nincs ott. A legnagyobb színházi illúziók egyikét mutatta meg, amit valaha is láttam. Szomorúan állapítottam meg – nem mintha lenne verseny, hogy tud-e színésznő hiteles férfi lenni a színpadon vagy fordítva -, hogy ezt a produkciót nálunk ma nem lehetne színre vinni. Nincs olyan magyar színésznő – életkorban -, aki képes lenne arra, amire Lina Beckmann. 2021-ben unikális, TALÁN önmagát is felülíró színpadi jelenlét egy szuggesztív színésznőtől. Egy hintalovon kezdi a játékot kisgyerekként az anyja után kiáltozva, s azon is végzi, de már a csatatéren haldokló III. Richárdként üvöltve egy lóért. Alakítása szinte egy négyórás kiáltás váltott lovakért.
(Az Ünnepi játékok hivatalos sajtófotói, az első képen Kate Strong, a másodikon Lina Beckmann.)
