Iza színházban járt - Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (Vígszínház)
vasárnap, 26 december 2021 18:13

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (Vígszínház)

Értékelés:
(26 szavazat)

Ill vendége

(Vígszínház – Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása - 2021. november 18-i előadás)

Iza: Rudolf Péter egy éve ezzel az előadással mutatkozott be a Vígben, jelesül, hogy ez, és ehhez hasonló produkciók váltják majd az Eszenyi-korszakot. Isten látja lelkem, nem nyűgözött le a bemutatkozó előadás. Profán példával élve, hiába akarok túrós tésztát főzni, ha nincs otthon túró, újratervezés van, mondjuk egy mákos tésztára. És megint csak azt mantráztam, szerencse, hogy HDG a színház deszkáin, amíg ott van, nincs baj.  
Éva: Ne szépítsük, Dürrenmattnál a gonosz győz. Egy egész város tövig elkurvul, pedig sose volt erkölcsös, Ill meghal, Hegedűs D. Géza főszereplő lesz. Akinek emellett arra is jut tehetsége, hogy minden szerep gravitációját eljátssza és lereagálja. És megfejtettem a székeket, azt hiszem.

Iza: A megesett tinédzserként kiseprűzött Claire visszatér szülővárosába, de már kőgazdagon. Kilóra megvásárolhatja a várost, amit már csődbe vitt, minden munkahelyet biztosító gyár, szálloda felvásárlásával és bezárásával. A pénzcsapot ifjúkori csábítójának életével nyithatja ki a város, lerombolva mindent a közösségben, amit erkölcsi gátlásnak hívunk. Azt nézzük két órán át, miként válnak cinkos-gyilkosokká a város elöljárói, hangadói, és kisemberei is a pénz reményében, hogyan kreálnak maguknak az addigi derék ivócimborájukból, leendő polgármesterükből – saját lelkiismeretük megnyugtatására - erkölcsi fölénnyel odadobható rohadékot. Parádés fő-és karakterszerepekkel teli darab, abszurditással, komikummal, amivel az író jól ellensúlyozza a „kollektív féreggé válás” nyomasztó vonulatát.
Éva: A díszlet megfejtésére baráti körömben kisebb mozgalom indult, tán tudok egy magyarázatot az ütős látványon túl is. (Gondolta a fene, mondja majd Bagossy Levente.) Városházi képpel nyitunk, sok lepattant székkel, az elszegényedett kisváros demokráciatörténetének szomorú mementóival. Sok gyűlés, sok döntés, mégis az immoralitást kiválóan előidéző szegénységnél tartunk. Mélázhatunk majd az előadás végén, hogy hány döntésre esett egy kivégzés. A színpadot végig uraló székpiramisban – egy halott város síremléke – fotelek, plüsspuffok, karosszékek, családi ebédlők thonetjei gabalyodnak össze, egymásra dobáltan, vissza nem fejthetően. Fingen polgárainak elértéktelenedett, névtelenségbe zuhant történetét láthatja a handlé utókor. Füzér Fanni jelmezei pontosak, mikor a szegénység tartást vesztett, szürke-barna, boldogtalan zakóit, és a divat közelében sosem járt női ruhákat mutatja meg, amikor a júdáspénzre hozomra öltözködő-konzumáló fingenieket, vagy diszharmonikusan új és színes, ezáltal szánalmas darabokat, vagy a fiatalokon igazi instás „menő cuccokat” látjuk. Hol a boldogság mostanában, ugye.

Iza: Nehezen döntöttem el hol és hányban is játszódik a történet, a jelmezek kissé kaotikusak, s a díszlet is a ’80-as éveket idézi, a „gyilkos média” vonulat azonban már a XXI. századot, napjainkat. A két főszereplő mellett pár prominens polgár - a polgármester, az orvos, a plébános, a rendőr és az iskolaigazgató – kap szót a darabban, és az áldozattá vált Ill és családja. Nem Hegyi Barbara színészi felelőssége, hogy a rendezője (jelenleg igazgatója is) milyen kabátot borít rá. Távol áll tőle Claire Zachanassian, „a világ hölgye” karaktere, ő csak a fingeni Klári tud lenni, ahogy azt most többször aposztrofálják is. Kivételes hangja, impozáns megjelenése sok remek karakterszerep megoldására predesztinálja, de két órán át nem képes fenntartani egy drámai előadás feszültségét. Nekem úgy tűnt, nem is akarja, megelégedett azzal, hogy a luxusprostit idéző jelmezében gúnyosan vonul a színpadon. Színpadra való bevonulása nem „tolja meg a levegőt”. Színészi-színpadi aurája nem vezéralak, hanem egy idősödő, elkeseredett, hideg nő, aki megszállottja, hogy pénzért megveheti a saját igazságát. Kiérdemesült örömlány, aki csak úgy vásárolgat a városban, férjeket, meg by the way egy emberi életet, mert megteheti. Hegyi Klárijának pénze van, de stílusa, eleganciája nincs. Hiányzik a színpadról a „hölgy.” Nem hiteti el, egész életén át gyerekkori szerelme, Ill közelségét vágyta, így játéka katarzist sem érhet el. Az ő nőalakja a bosszú édes íze helyett valóban csak egy hullával gazdagodik. Az is tény, Hegyi és Hegedűs D. között a színészi és női/férfi kémia nem nulla a színpadon, inkább a mínuszba hajlik. Nem hajdani idillt idéző, inkább horror pillanat, amikor „vadmacskámnak” és „fekete párducomnak” becézik egymást.  
Éva: Hegedűs D. Géza a Vígszínház jelenideje és jelképe. (Ha lesz majd egy kicsi békeidő két görög betű között, hátradőlünk és csinálunk abszolút szubjektív Best of Gézát.) Illje a kezdetektől normális kisember, amikor bevédi a fingeni közösség, azt jó szatócs módjára olyan hétköznapi elégedettséggel nyugtázza, mint a krumpli időbeni elvermelését. Mikor azonban kitör rajta az életösztön és menekülni kezd, Hegedűs D. Illje már pásztáz, fókuszál, interjúz, minősít a halálra szántak őszinte figyelmével. Polgártársai, családja kiértékelése után lelassul, az újcipős életben maradókat lecsendesülten nézi. Hegyi Barbarával való jelenetei szerintem nem nélkülöznek valamiféle, nemcsak a nosztalgián alapuló kémiát, a ”két leendő halott barátságosan beszélget” abszurditása körüllengte őket.

Iza: Az előadás egy masszaként mozog és kisebb, de jelentős szereplők sem válnak karakterekké. Még a színház két erős karakterszínészének, Kőszegi Ákosnek (Polgármester) és Fesztbaum Bélának (Tanár) a figurája is erőtlen, pedig ők általában kis műremekeket tesznek a színpadra.
Éva: Ill családja Ishler Matild (Balázsovits Edit), Otilie (Antóci Dorottya) és Konrád (Ertl Zsombor) hibátlanul hozzák a szűkölködő, szerény, de jó embereket, de már egy kicsi pénz reménye is nagyot változtat rajtuk, fokozatosan adják át magukat a gondolat nélküli élvezetnek, fel sem mérve, meg sem torpanva annak árától. Balázsovits Editet alig lehet felismerni bézs-szürke, fékezett habzású háziasszonyként, egy-egy diszharmonikus pillantást nem az ünnepi asztalnál kapunk tőle, hanem a szatócsbolti hitelezéskor.
Seress Zoltán Plébánosa kapaszkodik, őrli magát, kínlódik rendesen, figurája nyomokban - egyházi tisztségétől független - lelkiismeretet tartalmaz, Hirtling István Orvosa ellenben plasztikusan, hümmögő részvétlenséggel asszisztál. Méhes László Bobyja infernális, de Méhesnek ezen a színpadon minden hatásvadászat megengedett, ő is maga a Vígszínház, minden hangsúlya benne van a falakban. Dino Benjamin Kobyként, Tóth András Lobyként a szürrealitás útjára lépve, kártyalapfiguraként vonulnak a meghökkentésen át a saját kivégzésükig.  Borbiczki Ferenc (Albert), Telekes Péter (Schmidt), Gyöngyösi Zoltán (Schuster) hol éhenkórász-hallgatag, hol öntudatosra vakarodott polgárként villanásnyikat játszanak, gesztusok maradnak félhomályban, tekintetek találkoznak folytatás nélkül, mondatok harapódnak el: csak gazdagítják az előadást. Írja már meg valaki ennek a három figurának a kocsmai beszélgetését és ez a három színész egy stúdiószínpadon, asztal mellett adja elő. Pazarlás, hogy nem látunk hosszabb kispolgártipológiát tőlük.
 
Iza: Már a nyitókép zavart okozott bennem, a város hatalmas névtáblája: Fingen. Tíz értékes percemet elvitte, hogy Güllen városa miért viseli a Fingen nevet, mert Dürrenmatt darabja, így helyszíne már-már klasszikussá vált. Arról nem is szólva, a magyar nyelvben ennek a szónak nem éppen szalonképes a jelentése. De főleg azt nem értettem, ha a színház elveszítette/ nincs olyan színésznője, akiért üvölt Claire Zachanassian szerepe, miért kell elővenni a darabot, ami egy színész-ragadozó-nagyasszonyt vagy egy bármit magas fokon abszolváló zsenit kíván. Reménytelen vállalkozás, túlontúl nagyszabású ambíció volt Az öreg hölgyet bemutatni. Szerettem Rudolf Péter utóbbi rendezéseit: Pécsett Az úrhatnám polgárt, a Pestiben Lóvátett lovagokat, A nyugat császárát. Mindegyik munkájában volt valami személyes, volt vele mondanivalója, és volt színésze, akire illet a cím-, vagy főszerep. Most se vízió, se címszereplő, csak HDG, de érthetően ő sem lubickol. Megértem, hogy három tucat színészt színpadra kell küldenie, munkával ellátnia, de ez most erősen közepes elődást termett, itt-ott méltatlan megoldásokkal. (Nem éppen felemelő motívum, amint Claire Zachanassiant tán a nyolcadik férje orálisan kényezteti a színpad közepén. Egy olyan asszonyt, aki a testéből élt és gazdagodott meg, vagyis a szex, mint örömszerzés, kb. 101. a preferencia listáján.) Az is bántó, hogy nincs valós befejezés, csak egy tömegrevü jelenet, aminek a végkicsengése, hogy nem is a polgárok váltak gyilkossá, morális nullává, hanem az a csúnya, szimatoló sajtó kergeti őket az árulásba és gyilkolásba. Elvitte a rendező erejét, figyelmét a 26 szereplő és majd ugyanennyi statiszta, meg a székhegyek mozgatása. Egy újabb előadás, ami megszületett, sok munkával, sok pénzért, de nemhogy színházi legenda, de második évada is csak azért lehet, mert közbeszólt a lockdown.
Éva: Hja, Dürrenmattot játszani, nézni nem méznyalás. Színházi legenda meg Börcsökkel lehet(ett) volna.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Megjelent: 975 alkalommal