Nyomtatás
csütörtök, 07 január 2021 12:29

(Színházi) BEST of 2020

Értékelés:
(34 szavazat)

Tavaly márciusban bátrak voltunk. A covidot lazán covinre kereszteltük, mert úgy hittük, van olyan okos és felelős az emberiség, főleg a választott vezetői, hogy ezt a meccset nagyon gyorsan – együtt! - win-win-re játssza. Nem így történt. A Covid-19 nem lett kifordított „co(w)vin”-ünk, a vírus áll nyerésre. Mert a világ olyan, amilyenné mi, emberek tettük, és cinikusan hagyjuk pusztulni. Ez itt nem zöld blog, nem disztópia oldal, hanem színházi blog. És az tény, hogy az elmúlt év egyik legnagyobb vesztese, a mi örök szerelmünk: A SZÍNHÁZ.

Kiderült, lehet nézni színházat otthonról egyedül, párban, és megtarthatjuk a velünk hasonszőrű pajtikat, barátokat is. De elvesztettük azt az intellektuális pezsgést, hogy egy legályázott nap után bemegyünk a színházba (operába), és felejtünk mindent 2-3 órára. Majd elemzünk, vitázunk, érvelünk – hol győzünk, hol vesztünk -, de EGYÜTT, s ez volt a lényeg. Mert már Arisztotelész tudta, hogy „az ember természeténél fogva társas élőlény”, legtöbbünk, a kivételek meg erősítik a szabályt.
Az jó, tudjuk, megyünk még színházba, s azt is, hogy azokkal, azokért, akikkel, akikért eddig. Márciusban még vágytuk Tasnádi Bencét arany tangában a színpadon látni: pipa. Anna Netrebkot Toscat énekelni: ez még csak lesz pipa, talán augusztusban. Az Örkény társulatát Birinszkij Bolondok táncát játszani: pipa. Eszenyi rendezte Mágnás Miskára, Vincze János Oszlopos Simeonjára, a miskolciak Hegedűs a háztetőn-jére: most még sorban állunk.
Arra volt jó a szeptember - november közötti időszak, hogy a szívünk fájjon. Megint leálltak a színházak. Morzsánként szedegetjük össze - azóta is – az élményeket, vigyázunk a jó pillanatokra, várjuk a tavaszt, a meleget, a nyarat, vagy végre valami normalitást. Megvan júniusra a bérletünk a MÜPA Ring-re, és már eléggé kiéhezve figyeljük a POSZT programjának meghirdetését.
Fájdalmasak a stream-előadások, amikor kijönnek a színészek meghajolni. Kikérjük ezt az egészet. Nem tudunk – úgy nőimagazinosan - egyetlen pozitívumot sem látni ebben a helyzetben. Ha Esterházy élne, készülne az új Termelési regény, az biztos. Ha Térey élne, újra írna a szatellitfiúkról és nímandisszimuszokról.
A színházak nem alszanak, nem keseregnek, hanem dolgoznak, túlélnek. Kiderült, színházcsinálónak lenni korántsem „covidálló” szakma. A legtöbb intézmény, a legtöbb művész az eddigieknél is rosszabb körülmények között van és lesz talán hosszan, mert a többség tényleg nem melegedhet a Déryné Program nagy és biztonságos akoljában, és nem húzott tuti sorszámot a „neuronháló és Kárpát-medencei egységes kulturális tér” jeligére.
Megérdemlik a színpadi hőseink, ideértve a színpadhátsót-és felsőt, sőt még a kapuőrt is, hogy feljegyezzük mit láttunk jónak 2020 covidos évében. Sok előadást nem láttunk (még): Andromakhé, ’84, III. Richárd betiltva, Feketeszárú cseresznye - ez csak egy hétnyi. És a Leart se a Katonában. Találkozunk legközelebb békebeli offline módon zsöllyében, kezünkben a színházjeggyel. Most feladat van: éljük túl.
(alfabetikus sorrendben)

1.)     A császár (Katona József Színház)

2020. március 5. napján ezzel zártuk a 2019/2020-as évadot. És pontosan éreztük, valami jön, volt tanulság: egy elnyomott, szerencsétlen állam lakói sokáig képtelenek lesznek mit kezdeni magukkal a diktátor elűzése után, generációnyi idő kell, hogy újra meginduljon az élet, soha nem tűnik el az erőszak nyoma a lélekből, sebzettek maradunk. Reméljük, hogy nem ez a „fordított Manó” Zsámbéki Gábor utolsó veretes munkái egyike, nekifeszül újabbaknak.

2.)    A nyugat császára (Pesti Színház)

Erősen biztató jellegű szavazat. 2020 februárjában végre más, egyszerre valami régi, de valami új jelent meg az előadással a Víg/Pesti színpadán. Rudolf Péter rendezése egyetlen perce nem volt unalmas, jó volt a szereposztás, rendezőként színészfejjel (is) gondolkodott. Ifj. Vidnyánszky Attila végre nem kunsztmester volt, hanem kívül-belül ráillő szerepben (öröm)színész. Kőszegi Ákos remekül debütált, Majsai-Nyilas Tünde megmutathatta, hogy tudja, amit Julie Walters, nemhiába a Víg tagja. (Félve jegyezzük meg, a folytatás már nem ilyen parádés, sem a színpadon, sem a háttérben. A Vígszínház szervezése, a nézők, bérletesek kiszolgálása messze-messze a sor végén kullog. Mintha nem kellenénk nekik, csak nyűgnek. Azért bizakodunk.)  

3.)    Bánk bán (Pécsi Nemzeti Színház)

Ez az előadás eleven igazolása, hogy mindig jönnek újabb és újabb, lázálmos fiatalok, akik szükségszerűen másképp látnak, éreznek, mint elődeik, és megváltanák a világot. Most éppen Vilmos Noémi, aki már nem is leendő színházrendező, hanem az. Ahogy Dylan mondja: új idők váltják a régit, új formákkal. A színházi „régiek” meg parádésan akarnak és tudnak illeszkedni az újhoz. Nem kell feltétlen befogadni, de meg kell próbálni elfogadni a folytonosság érdekében. Az előadás hitelesíti, hogy a színház – hibáival, tévedéseivel, vadhajtásaival is - mindent túlél, ha hagyják, hogy a maga módján működjön.  

4.)     Bánatos kurváim emlékezete (Mozsár Műhely)

Jó, hogy eszményítjük, sőt istenítjük azokat, akiket sohasem láthattunk színpadon: a mókás, de mély Pécsi Sándort, az intellektuális Gábor Miklóst, a vad zseni Latinovitsot, a nagyszívű dúvad Bessenyei Ferencet. De megvannak a magunk nagyjai is, részben, egészben kortársaink. Egyikük Hegedűs D. Géza, vele (is) lettünk felnőttek. Játszik, rendez, tanít, emlékezik, megőriz, tovább ad, díjakat oszt, felszólal, néha kicsit sok, néha zseniális. Van, és képes állandóan mosolyogni örök optimizmussal. Nagyszínész és kész.

5.)     Három nővér (Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója)

Sardar Tagirovsky rendező csehovtalanította Csehovot, ennek eredménye: egy újraszínezett, de hamisítatlan Csehov-előadás, ahogy Kosztya képzelhette. Az előadás Anton Pavlovics átmentése a 21. századba. Tudjuk, Csehov majdnem vígjátékíró, mert nem kell feltétlenül élőként belehalni az életbe, ha elbuksz, majd felállsz, a lényeg, hogy élsz. A repülés boldogsága most értékként jelenik meg, a Csehov-univerzum ezzel az előadással parádésan bejárható. A tavaly 160. születésnapját ünneplő Anton Pavlovics méltó köszöntése volt a produkció.

6.)     Kiváló dolgozók (Örkény Színház)

Boross Martin rendezte előadás érdeme, hogy jó ütemben, néha játékosan, néha szükséges egyszerűséggel elénk teszi – a nem a helyén értékelt - szakma-csoport, a szociális/egészségügyi szaksegítők életét, úgy, hogy álhumanista negédesség vagy az „ünnepeljük a hétköznapi hősöket”-hazugság közben nem jelenik meg. Az előadásnak megoldása sincs, utána is ugyanannyit a szociális/egészségügyi szféra szereplőinek fizetése, és eztán is maguk veszik meg a maszkot maguknak, és biciklivel járnak. Nincs katarzis, így feszültségoldás se. Főműsoridőben kéne sugározni ezt az estet a közszolgálati és az összes kereskedelmi tv-n, mert lehet, akkor kicsit jobb hely lennénk. Azt persze tegyük hozzá, ez nem „a” klasszikus színház, hanem színházi társadalmi küldetés, tükörtartás, emiatt igen fontos 2020-ban.

7.) Művészet (Thália Színház)  

Tavaly különösen fontossá vált, mennyire is törődünk magunkkal. Mire is tartjuk a barátainkat, adunk-e annyit, amennyit kapunk?  Attól lett hozzáadottan karcos ez az este, hogy ott lebegett a fejünk felett a „szórakozni akarunk” korszerűtlen vágya a félelemmel és a színészi teljesítmény miatti őszinte respektussal keveredve. Az első - covid alatti - kőszínházi előadásunk harmadházzal, maszkban, kicsi rémülettel. Nyugtalanítóra hangszerelt lektűr a Béres Attila rendezte előadás, egészen kiváló alakításokkal. A Thália Télikert meg hangulatos hely.   

8.)     Nero (Stúdió K. Színház)

Van egy „világállapot”, s az, hogy ennek hatására miként torzulunk el, az bizony mindenki saját felelőssége. Az előadás: egység, zártság, egyensúly, a történelem legrosszabb ismert uralkodójának kora elkerülhetetlenül közelről, egy méltán kínlódó és vesző lélek kivételes alakításban, csapatjáték magas színvonalon, szikrázó vizualitás és sok jelenidő. Hegymegi Máté munkái meg lassan és biztosan király-kategóriásak.

9.) Othello (Katona József Színház)

Sok kép van Székely Kriszta fejében, minden rendezése más vizuális világot teremt. Előkap egy klasszikust és azt szétszálazza, újragondolja, kiegyensúlyozza, feszesre húzza és beindítja: hagyja működni. Kicsit kezd populáris lenni. Othellon át felvázolta mi történik, ha egy akárhol lévő akármilyen, de a „legerősebb csoport” beenged maga közé egy hasznos idegent, akit az egyikük zsigeri indulatból kicsinál, míg a többi kulturáltan sajnálkozik efelett. Értsd: mindenki tönkre tehető megfelelő rádolgozással. Egy női rendező, aki világossá teszi: nőnek lenni az a senkinek lenni minősített esete még 2020-ban is. Mert a Desdemona/Emília/ Bianca-szerű feleségek, szeretők ma is csak a lesajnálható „2-es számmal kezdődő asszonyság”-ok. Bányai Kelemen Barna és Kovács Lehel Othello-Jágó kettőse izgalmasan sokszínű, Borbély Alexandra megújul, Vajdai Vilmos intézményesül.    

10.) Törvényen belül (Radnóti Színház - Tesla Labor/Narratíva)

A tavalyi év, inkább évad egyik legfontosabb színházi történése a NARRATÍVA (négy fiatal rendező) Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita szakmai összefogása, s a Radnóti Színház által való felkarolásuk, befogadásuk. Nem mindegyikük tudott a járvány miatt bemutatkozni. Nekünk leginkább Szenteczki Zita rendezte előadás jött be: „a témaválasztásban látom a saját felelősségemet.” A rendező 28 éves, számára az ’50-es évek olyan történelem, akár a Rákóczi-szabadságharc. Az író- és regényválasztása rendhagyó. Nem emlékszünk arra, hogy az elmúlt 20 évben Galgóczi műből készült-e színházi premier. Az előadás elgondolkodtat, felkavar, Hajduk Károly meg sokadszorra is remek.

Megjelent: 678 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza