Nyomtatás
péntek, 08 január 2021 12:24

Salzburg 100! Jahre − Salzburgi Ünnepi Játékok 2020

Értékelés:
(46 szavazat)

„Nő vagyok, és egy nő sorsát akarom!”

Augusztusban az Ünnepi Játékok 100. évfordulóját ünnepelte Salzburg. A kerek születésnap – a fesztiválalapító, Max Reinhardt előtti tisztelgéssel – csendesre hangolódott. Már a tavalyi évben érezhető volt, változás jön. A fesztivál két vezérszava: mítosz és #metoo. Helga Rabl-Stadler 25 év után búcsúzott az elnöki poszttól, míg Markus Hinterhäuser, a fesztivál művészeti vezetője 7 évre – harmadízben – ismét bizalmat kapott. A 2019-es fesztiváltéma: antik mondák, ezzel tisztelegve a másik fesztiválalapító, Hugo von Hofmannsthal emléke előtt, aki a mítoszokat az emberi lét varázslatos tükrének tartotta. Hat operabemutató, három színházi premier, kéttucatnyi világsztár. Jól kezelték a „kellemetlenségeket” is, a fesztivál kellős közepén érte Placido Domingót – a világ talán legnagyobb élő operaénekesét – a zaklatás vádja. Rabl-Stadler asszony és stábja egy éjszaka alatt kiizzadta magából a megoldást: in dubio pro reo. A zárónapon Domingót álló ovációval éljenezte a közönség a Luisa Millerben, és visszavárták 2020-ra A szicíliai vecsernyére. (A salzburgi publikum maga ítél.) Azonban 2020 márciusában felütötte fejét egy sötét erő: a világjárvány. Wilfried Haslauer kormányzó a nyár elején bejelentette, Helga Rabl-Stadler szerződését 2021. december 31-ig meghosszabbítják, hogy az általa előkészített program, ha később is, de méltómód megvalósulhasson. A nyáron „csak” két opera és két színházi bemutatóra került sor, bizonyosan iszonyatos pénzügyi veszteséggel. Évtizedekig sikeres elnök így nem búcsúzhatott. Salzburg ugyan nem vált szellemvárossá, de szellős osztrák kisváros képét mutatta. A programokra még az utolsó percekben is volt elérhető jegy, bármelyik étteremben, bármely napszakban szabad asztal, és szállodai szoba bőséggel. Placido Domingó nem lépett fel A szicíliai vecsernyében, az előadás elmaradt, ám életműdíjat kapott a várostól, amelyért – a COVID-19 vírusból felépülve – annak rendje és módja szerint elrepült Salzburgba augusztus 6. napján.            


     A statisztikák szerint a tavalyi évben 270 584 jegyet adtak el, az elérhető helyek 97% -át, ezzel 31,2 millió eurót forgalmazva. De ezen túl is további 50 000 néző látta – a Siemens cég jóvoltából – a Kapitelplatzon tartott nyilvános és ingyenes operavetítéseket, sőt, 2,5 millióan élvezhették televízió- és rádióközvetítés útján a bemutatókat. A Salzburgi Ünnepi Játékok kiválóan szervezett, olajozottan működő üzem. Csak egy összehasonító adat, a helyszíni nézőszám a másfél hónap alatt – a HVG adataira támaszkodva – a Vígszínház éves nézőszámának felelt meg. Idén a számok a veszteségekről szólnak, mert Salzburgban a biztonság volt az első. Félház, közönségmonitorozás, személyazonosítás – GDPR sic! –, így a jegy mellé fényképes okmány felmutatása, csak az vehetett részt az előadásokon, akit biztos utolérnek baj esetén. Egy hangos szó nem sok, annyi nem hangzott el a nézőktől, örültek, hogy mégis ott lehettek.
     Salzburg 100! Jahre, a nagy jubileumi év „csökkentett kiadássá” vált, az eredetileg meghirdetett előadásjegyek egyharmadára redukálva az értékesítést, ami persze még mindig 80 000 nézőt jelentett, igaz, nem 97%-on zárt a jegypénztár. A fertőzések magas száma, a tény, hogy a fesztivál kezdetén a hatvan kilométerre fekvő ékszerdoboz, St. Wolfgang városkája vált majdnem a második fertőző góccá Ausztriában – meg persze az operaelőadások átlag 450 eurós jegyárai – felerősítették a félelmet. Így idén a város egy másik arcát mutatta, a fesztivált a komolyzene, a művészetek rajongói és főleg a salzburgiak élvezték.    
     Tavaly olyan előadásokat láthattam, mint George Enescu Œdipe című műve, ahol a darab 85 éves rendezője, Achim Freyer kedvéért „szobrot” állítottak a Hofstallgassén, piros szalaggal átkötve Josef Adlhart kőmaszkjainak szemeit. (https://izaszinhazbanjart.hu/2019-augusztus/item/444-george-enescu-dipe-salzburgi-unnepi-jatekok) Händel Alcináját, a címszerepben Cecília Bartolival. (https://izaszinhazbanjart.hu/2019-augusztus/item/443-handel-alcina-salzburgi-unnepi-jatekok) A világ legjobban fizetett rendezője, Peter Sellars vitte színre Mozart Idomeneóját, azzal a végső üzenettel: „gyerekek, minden rendben, de át kell vennetek a világot, mert erkölcsi csődben van az idősebb generáció.” (https://izaszinhazbanjart.hu/2019-augusztus/item/451-w-a-mozart-idomeneo-salzburgi-unnepi-jatekok-2019) Verdi Simon Boccanegráját, amelyben Messengeren hívták össze a genovaiakat, és a Boccanegrát adó Luca Salsi a Mozarthaus tetején – egy kis promóként – Lady Gagát énekelt. Simon Stone ausztrál rendező keze alatt Cherubini Medée című operája egy grúz családjogi film noirrá vált, a címszeplő Elena Stikhina pedig majdnem lejátszotta Sophia Lorent az Egy asszony meg a lányából az énekesi teljesítmény mellett. (https://izaszinhazbanjart.hu/2019-augusztus/item/440-cherubini-medee-salzburgi-unnepi-jatekok)  És ha ez még nem lett volna elég, Barrie Kosky zavarba ejtő produkciót álmodott meg Offenbach Orfeusz az alvilágban című művéből, Max Hopp-pal, egy prózai szereplővel „leszinkronizálva” a darabot szédítő táncok, hangok, forgatagos képek közepette, halványfinoman súrolva az obszcenitást. (https://izaszinhazbanjart.hu/2019-augusztus/item/442-offenbach-orphee-aux-enfers-salzburgi-unnepi-jatekok)
     Idén a száz év TOP 10-es szerzői listájából választottak a szervezők két szerzőt. Természetesen a legtöbbet játszott Mozartot, a város szülöttét és a lista 8. helyezettjét (adatforrás: A 100. Salzburgi Ünnepi Játékokon a Salzburg Múzeumban Grosses Welt Theater/Nagy Világszínház című kiállítás adatai: CS. A. I.), Richard Strausst, aki nem mellesleg Reinhardt és Hofmannsthal mellett a harmadik fesztiválalapító. Az első fesztiválelőadásra 1920. augusztus 22-én került sor, amikor Hoffmanstahl darabját, a Jedermann (Akárki) című misztériumjátékot mutatták be a salzburgi Székesegyház előtti téren, a Domplatzon, Max Reinhardt rendezésében. Az előadás hagyományt teremtett, a Jedermannt azóta is ezen a téren adják elő minden évben. A 100. születési évfordulót ünnepelve idén online közvetítés is volt. Egy augusztusi napon a hajdan címszerepet játszó színészek – neves művészekkel kiegészülve – élőben olvasták fel a teljes művet.
     A Fesztivál 2020-ban Strauss mitikus operájával, az Elektrával nyitott, szünet nélküli egyfelvonásosként. Idén ezt az előadást sikerült élőben élveznem, s a mű befogadásához felkészítőt jelentett az Örkény Színház tavalyi bemutatója, Sartre A legyek című darabjának stúdióelőadása, mert erősen hathatott az alkotókra e mű. Ha nem lett volna a kísérőzenekar, a Bécsi Filharmonikusok teljesítménye kiváló, sokan akkor is a hetedik mennyországban érezték volna magukat, hogy hónapok óta először hallanak „nagy zenekart” élőben, és végre színházteremben ülnek. De a zenészek virtuóz módon játszottak. Ráadásul Franz Welser-Möst karmester energikus dirigálása mellett Strauss wagneri sötétségű, súlyos szólamai szinte szétfeszítették a Felsenreitschule falait.
     Małgorzata Szczęśniak díszlet- és jelmeztervező a dallamokhoz illő, borússzürke színpadot tervezett, még a játszóhely jellegzetes árkádjait is „befalazta”, jelezve, innen senkinek nincs menekvés. Középen hosszú, keskeny medence, mögötte rozsdásnak ható zuhanysor. Kétoldalt sötét üvegkockák, amelyek néha-néha plasztikus életképekkel teltek meg, kivilágosodtak, átlátszóvá váltak. Kis dilemma, hogy a tavalyi Medée című operához hasonlóan szállodát vagy inkább egy szanatóriumszerű, pusztulófélben lévő családi kastélyt láttunk. Inkább az utóbbit. A már említett jubileumi kiállításról tudom – amit egy fülledt augusztusi délután három emeleten át maximum öten böngésztünk –, hogy a zeneszerző száz éve hasonlóan sötét előadást vitt színpadra.
      Az alkotók naprakészen követték a világeseményeket. Ahogy tavaly majd’ az összes alkotás a #metoo-ra reflektált, idén még az Elektrán is átsuhant a Black Lives Matter. A ház egyik szobalánya színes bőrű (akár Scarlett O'Hara Mammyja, Hattie McDaniel), pedig augusztus elején még nem lehetett tudni, hogy jövőre már az Oscar-jelölés alapkövetelménye a „hátrányos helyzetű” alkotók arányos foglalkoztatása a filmkészítés egészében. Visszatérve Sartre-ra, szinte sokkoló volt, ahogy az opera egy pontján a Felsenreitschule hátsó falát hosszú perceken át villódzva itatta át a kiontott vér, amit a legyek erősödő hada – a véren hízva nagyobbra és nagyobbra – felzabált. A nézők között talán még annak is erős bűntudata támadt, aki életében egy hangyát nem taposott el. Hosszan lehetett mélázni azon is, vajon a meggyilkolt Agamemnon szelleme botorkált-e végig a színpadon, s mit jelentett egy mezítelen statiszta kínosan hosszú fürdetése a nyitóképben.
     Krzysztof Warlikowski figyelmes rendező, nem bízta a nézők – talán – homályos mitológiai tudására víziója megértését. Az előadás negyedik percében érkezett egy fekete ruhás, decens hölgy, és érzelemmel fűtött, prózai diadal-monológot kiáltott a világba, véres kézzel szorítva a mikrofont. Ő volt Klytämnestra, története pedig férje erőszakos elveszejtéséről szólt. A színpad szélén kuporogva eszelős tekintetű, csupa ideg fiatal lány hallgatta őt. Elektra, aki újra élte, amit amúgy is tudott: anyja meggyilkolta az apját. Sőt, a kivetítőn egy fekete-fehér kisfilm bemutatta a kislány egész életére kiható traumáját. Az elején világossá vált, itt mindenki a bosszúért kiált, és a bosszúvágy generációról generációra öröklődik a családban. A rendező hangsúlyosan a három női karakterre koncentrálta a cselekményt: Klytämnestrára és két eltérő lelkületű lányára: Chrysothemisre és Elektrára.
     A litván Ausrine Stundyte (Elektra) ebben az évben debütálhatott Salzburgban. Már színpadi jelmeze „ellenbeszéd” volt. Akár egy kis Piroska, hófehér, cseresznyevirágos lánykaruhában érkezett, majd a cselekmény haladtával váltott – egy másik Strauss szerepre – Salomére, vérvörös kabátkát kapott. Elektrája nem „bosszúnő”, inkább egy női Hamlet volt. Stundyte biztos alapokon énekel, máskülönben nem kerülhetett volna be a produkcióba. De színpadi játéka külön elismerést érdemel. Abszolút a „csúcson kezdte”, már a színpadra lépésekor – miközben anyját figyelte – valós őrületet mutatott tekintete, mimikája, testbeszéde, s ez egy percre nem lazult az este folyamán, sőt, a darab vége felé derviseket megszégyenítő őrjöngő táncban végződött. Elektrájáról a történet ismerete nélkül is üvöltött: áldozat, sőt, vesztes. Lánytestvérének, Chrysothemisnek (a szintén litván Asmik Grigorian) egészen más „szólamot” szánt a rendező. Ő nem adta életét a bosszúért, férjet, családot, boldogságot akart. Ezüst, konszolidált üzleti kiskosztümben – alatta izgató, vérvörös alsóneműben – állt a színpadon, ebben szánakozott Elektra bosszútervei hallatán. Mégis, amikor bátyjuk, Orestes rászánta magát a tettre, az ő keze lett könyékig véres, akárcsak hajdan anyjáé. Az ő „boldog” életének ez volt az ára. Ehhez a rendezői felfogáshoz igazodott Grigorian énekesi teljesítménye, hangjának magassága, ereje is ragyogott, ahogy jelmeze. Ő lett a testvérek között gyilkossá, de ezáltal ő vált azzá a gyerekké, akinek mégis lehet jövője, mert megküzdött érte. A német Tanja Ariane Baumgartner (Klytämnestra) grandiózus énekes-színésznő, erőteljes mezzoszoprán. Színpadi jelenléte, játéka mellőzött mindent, amit általában operajátszásnak hiszünk: a nagy gesztusokat és a statikusságot. Igazi drámai (szinte prózai) színésznőként hajszálpontosan adta a már teljesen kimerült asszonyt, akit rémálmok kísértenek férje legyilkolása óta. Hiába erős nő, felőrlődött. Saját döntése, hogy története most a végére ér. Már csak békét és nyugalmat akar, a maradék ereje arra elég, hogy önkezével ne vessen véget életének, és mániásan higgye, hogy elhagyott fia – akit nem tudott elveszejteni férjével együtt – már halott, s nem osztozik húga bosszúszomjában.  
     Warlikowski rendezésében a férfiak szinte epizodisták. Derek Welton Orestese egy hétköznapi, norvégmintás pulóverben feszítő fiatalember, akiben semmi hősiesség, csak iszonyatos teher rajta, hogy húga vérbosszúját generációja férfi tagjaként neki kellene beteljesíteni. Michael Laurenz Aegisth-ja elegáns, öltönyös úr, tisztes szerepformálással.
     Ha az Elekra színpadképei okot adtak is némi fejtörésre, az nem volt kétséges, hogy Warlikowski női operát álmodott meg, amiben Chrysothemis tele önbizalommal énekelte: „Nő vagyok, és egy nő sorsát akarom", ahogy e sorokat Hofmannsthal papírra vetette. Rendezőként nem került olyan „személyes viszonyba” Strauss művével és Elektrával, ahogy tavaly Simon Stone Cherubini zenéjével és Médeé-val. Ő inkább a meghökkentő, zord látvánnyal operált, mintsem művészei valós személyiségével. Holott három eltérő, de kiváló teljesítményt nyújtó énekesnő adatott meg neki.    
     Salzburg 2020-ban egyértelműen az erős nőkre fókuszált. A másik idei produkcióban, Mozart Cosi fan tuttéjében (Így tesznek mind (az asszonyok) Joana Mallwitz vezényelt. Ő az első nő, aki Salzburgban a karmesteri dobogóra állhatott. Sőt, az egyik színházi bemutató, az Everywoman (Minden nő) Milo Rau rendezésében az ikonikus, minden évben játszott Jedermann parafrázisaként értékelhető. (A másik prózai színházi premier, Peter Handke Zdeněk Adamec című dokumentumdrámája volt, a 18 évesen magát a prágai Vencel téren felgyújtó fiúról.) Rau nem a „gazdag ember halálát”, hanem egy hetvenes éveiben járó színésznő (Helga Bedau) küzdelmes, halál feletti – átmeneti – győzelmét dolgozta fel. A színésznőt – a való életben – orvosai szerint már legyűrte a halálos kór: hasnyálmirigyrák. Az előadásban – ezt érzékeltetve – csak kivetítőn van jelen a színpadon álló, történetét mesélő Ursina Lardi mellett. Aztán a tapsnál mégis meghajolt, felülbírálva orvosai ítéletét, még megszökött kicsit a halál elől, a színpadért.
     Tény, idén az estélyi ruhás, gyémántfüggős nézők – akiknek némiképpen státusszimbólum az évi fesztiváljelenlét – hiányoztak Salzburgból. Ahogy az elvágólag parkoló, egyen luxusautók hosszú sora is a Hofstallgassenről. Az operaelőadások után csendes, maszkos „átlagemberek” szállingóztak a salzburgi éjszakában, akik a zene, a művészet iránti rajongásból, a tradíció iránti tiszteletből jöttek idén augusztusban a városba. Ahogy nappal sem a „kommerszturisták” őgyelegtek Salzburg utcáin, mert idén a tömeg hömpölygéséről véletlenül sem lehetett szó. Az állandóságot egy salzburgi „veterán”, Anna Netrebko biztosította, aki Yusif Eyvazovval oldalán – az egyetlen előadásként, amire nem volt jegy! – Csajkovszkij-dalestet adott. Ők lassan a salzburgi Vámosi−Záray duó. Ezt nem bántásnak szántam, hisz imádják őket a nézők, korra, nemre, nemzetiségre tekintet nélkül. Netrebko a világ egyik legmenőbb influenszere, aki nyáron a Twitteren/Instan/Facebookon végigkalauzolta követőit Olaszországon és az opera világán.    
     Max Reinhardt drámai fesztiválként indította el az Ünnepi Játékokat, s 100 év után „visszavette” Salzburgot. A COVID-19 árnyékában olyan valóságos, minden ízében drámát mutatott a város, amiről az alapító atyák egyike nem is álmodott, még talán azután sem, hogy 1938-ban kiseprűzték a nácik csodás tóparti kastélyából, Leopoldskronból. Az is igaz, hogy Reinhardt eredeti, népszínházi koncepciója nem valósult meg. Ezen a nagyon sikeres fesztiválon valóban sikk részt venni. A 100. évfordulón azonban volt lehetősége a városba látogató – arra fogékony – nézőknek elgondolkodni a Jedermann eszmei mondanivalóján – különösen Rau Everywomanjével kiegészítve –: jól élem-e rohanó életem, s ha majd a halál árnyékában összegeznem kell, mondhatom-e: nem bánok semmit sem.

(saját felvétel, Hofstallgasse két hirdetőtáblája, 2020 augusztus)

A beszámoló a Critcai Lapok 2020/11-12-es számában jelent meg.)

Megjelent: 640 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella