Nyomtatás
szerda, 30 június 2021 15:16

Shakespeare: Lear király (Katona József Színház)

Értékelés:
(63 szavazat)

Hattyúdal súlyos időkben

(Katona József Színház – Shakespeare: Lear király - 2021. június 14-i előadás)

Iza: Szerettem volna másként nézni, de nem ment. Számomra ez az előadás egy színházi korszak vége, a hattyúdal. Az Übü királytól a Csirkefejen, a Médeia-n, a Mizantrópon át A nép ellenségéig.  Hogy csak olyan előadásokat említsek, amihez nézői közöm van, amit élőben láttam. Ha igazam van, Zsámbéki Gábor szép búcsúajándékot hagyott a Petőfi Sándor utcában. Az, hogy Hegedűs D. Gézában benne él Shakespeare számos karaktere mellett Lear is, nem akkora újság.
Éva: Káeurópai, elnyomásra rátanult - szezonja van - színházba járóként hajlamos vagyok mindenhol és bárhol szimbólumokat látni. Nos, most azt láttam, hogy a nemkaposvár és kaposvár a romokon kezet fogott, deklarálta a súlyos időket és feladatként az annak való megfelelést tűzte ki célul. Háborúk után mérsékelten lendületes a néző is, tele gyásszal és bizonytalansággal minden. Veszteség, újrakezdés, búcsú, sűrű a levegő.
    

Iza: Az utóbbi évek nagyszerű Lear-előadásokat hoztak. Nekem speciel sem Gothár Péter víziója Kulkával, sem Alföldi „nagyasztalos és lászlózsoltos” előadása nem lopta be magát a szívembe. Ellenben Ian McKellen fellépése Trevor Nunn rendezésében és Anthony Hopkins filmen igen. El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy Lear életerős férfiember még, de én erősen hiszem, Shakespeare ebben a darabban leginkább az öregségről írt. Annak minden kiszolgáltatottságáról, büszkeségéről, és a szerencsések esetében bölcsességéről. Most találkozott ehhez három érett férfiember, Zsámbéki, Bezerédi és Hegedűs D., akik már tapasztalati alapon is képesek színpadra vinni, hogy miért a Lear király Shakespeare talán legpusztítóbb, egyben legmegindítóbb tragédiája. Igaz, ehhez a csillagok most jól álltak a Katona egén, az író összes karaktere – mind a keményszívű, kapzsi erőszakos, mind a lágyszívű vigaszt nyújtó - megtalálta a maga színészét.
Éva: László Zsolt és Ian McKellen azért beütött, előbbi előadás Kováts Adél Bohóca miatt is feledhetetlen. (Úgy látszik, akkor jó egy Lear, ha a Bohóc is jó….) Szerintem. Van „külső” Lear itt, a Hegedűs D. Géza és belső, azonos nagyságrendű alakítás, Glosterként Bezerédi. Párban vannak, vesztesek és vesztenek, és mi egy csapatban vagyunk velük. Mi múlunk el.  Azért azon elméláztam, hogy miért nem lehetett, vagy nem akarta Zsámbéki kiosztani a Leart házon belül.

Iza: Erősen emlékeztetett Khell Csörsz díszlete egy korábbi darab – egyébként saját - színpadképére, a Godot-ra várva kietlen tájára. Ott is mintha billegett volna föld, és egy éppen eljött világvége hangulata volt a díszletnek. Az igaz, most megfejelte némi nyomatékkal, joggal érzi a néző, hogy egy hatalmas ütve-fúró leselkedik felette. Az alkotócsapat stabil tagja, Szakács Györgyi is hozott valami régit a Godot-ból, a rongyos jelmezeket, de újat is, Lear három lánya, akár a Trónok harcából is érkezhetett volna, nincs költségvetési limit a jelmezükön, formabontóak, fényűzőek, megszínesítik a színpadi teret, sőt a két idősebb nővérnél gigantikus méretre nagyítják kapzsiságukat, kegyetlenségüket.
Éva: A színpadkép? Excalibur beszúrva-tolva a sziklás talajba, jelölő rajzszög a hadászati terepasztalon, golflabda-pöcök, ék – mind lehet, amit látunk. A sokértelműség a baljóslatúságot, az erőszak bármikoriságát erősíti. Amit meg felidéz, az az, hogy kis alakok csetlése-botlása a háborúban milyen aránytalanul nevetséges a nagy pusztításhoz képest, a sok hiba, szándék, érdek összeadódva sem visz sehová, csak oda, hogy aki életben maradt, az törve, de folytathatja. A következő háborúig.
És ezen a nagy terepasztalon kicsi figuraként megjelenik a saját maga által hatalmasnak gondolt Lear, elképesztő outfitben, arany sállal, lazán, every inch a Lion, hatalma teljében. Hegedűs D. Géza korszakos színész, emblematikus stílusa szétszálazhatatlanul sok külső összetevőt rak a néző elé, így azt hisszük, tudjuk „miből áll”: a vokalitás, a keresetlenség illúziója, a sok rugalmas hangulati váltás, a nagyívűség és a talajmenti figurák megformálásnak könnyedsége, a tudatos játékosság a szabad és a kötött beszéd virtuóz váltakoztatásával. Szakképzett nézőként csak csodáltam, hogy ver meg hazai pályán engem, a nézőt, a színész: ahogy haladt előre a történet, a kedvelt és ismerős eszközök eltűntek, az alakítás egy pontján a figura tanácstalan egyszerűsége és kisemmizettek bomlott bátorsága egyszerre jelent meg, egyben, finoman.
Bezerédi Zoltán olyan természetességgel játssza el Gloster ép életének semmivé válását, hogy végig a praktikusan józan, kissé rezignált, hatalomhű főurat látjuk, sajnálatunk felolvad a figura keserű bölcsessége csodálatában. Azonos nagyságrendű alakítás Hegedűs D. Gézáéval.  Kardigános kis Gloster sok fanyar, megszenvedett okossággal, a hatalmat kapott erőszakos percemberek között.

Iza: A Katona az egyik legsikeresebb színház az utánpótlás kiválasztásában, és - eddig, évtizedeken át  - a felnevelésében is. Most egy Zsámbéki – Fullajtár osztály csikócsapata, félidős egyetemi hallgatók állnak a színpadon, és partnerként muzsikálnak, nyilván ebben még benne mestereik tudása, támogatása jócskán. Kisebb szerepében biztos és markáns karaktert hoz Szécsi Bence, Gloviczki Bernát és Jakab Balázs, nem olvadnak bele szürkén a játékba. Az Oswaldot játszó Ujvári Bors, és a Bohóc szerepében Katona Péter Dániel most jobb helyzetben van, az ő figuráik nem csak epizódok a darabban. Újvári Bors Oswald szerepében helyes kis opportunista, de gyors színpadi váltásai megvillantják, hogy fajsúlyos intrikusa lehet még a magyar színpadnak. Katona Péter Dániel nagy ziccert kapott. A Bolond, most Bohóc szerepének múltja van a magyar színjátszásban, ha színész, ha színésznő játszotta, mindig a legjobbak. Megbirkózik vele, noha ebben sokat segít Nádasdy Ádám fiatalságához nagyon passzoló szövege, mintha kabarékonferanszié lenne. Amikor kijön a színpad elejére a közönséghez intézni pár mondator elhalkult még a nézők lélegzetvétele is. Van benne erő, és képesség a színpadi jelenlétre.
Éva: Tóth Zsófia hálisten a Katonába szerződik. (Nem vagyok egy Spiró György, hogy Shakespeare szerepösszevonásairól elmélkedjek, de a két fiatal, Tóth Zsófia és Katona Péter Dániel láttán biztos voltam benne, hogy Cordeliát és a Bohócot ugyanaz a színész játszotta anno.) Nehéz Cordeliát játszani, alig van a színen, akkor is érzelmi magas céket kell produkálnia, ő a Veszteség. Tóth Zsófia nemcsak helyt áll, érzelmi hitelességet kapunk tőle: érzékelhető az a kapocs, ami a lányt a horizontot tévesztett apához köti, összetartoznak.

Iza: Shakespeare művében Regan és Goneril nagyban hasonlítanak egymásra, Zsámbéki értelmezésében is. Két kemény nő áll a színpadon. Goneril a nőiesebb, az elsőszülöttek merészségével, Reganban bujkál némi emberség, sőt, akár mindenét feladná egy férfiért. Azonban a féltékeny düh, amivel versenyez Gonerillel őt is kegyetlenné teszi, s egészen addig háborúznak, hogy mindketten életüket vesztik. Ónodi Eszter gyűlöletesen fenséges, ami nem gátolja abban, hogy Gonerilje olyan alpári mélységekbe bukjon alá váratlanul, ami egy olyan gonosznak, mint III. Richard is az erényére válhatna, és ott sejlik alakjában Lady Macbeth hatalomvágya is. Pelsőczy Réka lépést tart vele, egészen ijesztő, amikor Gloster másik szeme világára is jogot formál. Rajkai Zoltán Goneril férje, Cornvall hercege szerepében Nero után újra gonosz, és újra jól áll neki, tud árnyalatot hozni, másképpen gonosz lenni ahhoz az alakításhoz képest. Neroként azzá válik, itt született gonosz. Kocsis Gergely jó értelemben mondva pasztellesen szép alakítást nyújt, az ő Albany hercege végig a normalitás, egyértelmű emberi reakciókkal.
Éva: Bán Jánosnak Öreg Bérlőként van vagy két mondata, de ha lehetne testtartásra Kossuth-díjat adni, én neki adnám. Bán a testével beszél, két lépés és két mondat alatt mikromozgások sokaságával állítja elő azt a beletörődő, szolidaritáson is túli, irgalmat kifejező pozitúrát, amivel a vak Gloster felé nyúl segítségként. Mintha a darabidő előtti száz év homályából lépne elő. Kismester. Dankó István Lovag Lear kíséretében, szövetséges, riadtan tettrekész. Kicsi szerep, pontos alakítás.

Iza: Tasnádi Bence Edmundja nálam igazi ellenszereposztás. Angyali szépség, sima beszéd, ami ragyogóan elfedi, hogy ő a leggátlástalanabb az udvarban. Kópés mosollyal közlekedik és hízelkedik, majd egy kobra pontosságával csap le bárkire, mert neki a tett az érdeke, nem a beszéd. Alapvetően nincs célja, szórakozik, valahogy kompenzálnia kell, hogy zabigyerek, hiába kapott ugyanannyit, ha nem többet mindenből, mint a törvényes fiú. Várom az időt, amikor Tasnádi nemcsak korban és tudásban, de kinézetben is férfivé válik fiúból. Bányai Kelemen Barna Kentje korrekt színészi munka, a nyugodt erő. Ezeket a szerepeket is el kell játszania, nem lehet mindig a szívdöglesztő pozitív hős, Bánk, Othello, Proctor, stb.
Éva: Keresztes Tamásnak meg azért a mozdulatért adnék díjat, amivel inkább „visszament” nincstelen tébolyultnak. Szegény Tamás ugyanolyan érzelmi hullámvasúton utazik, mint Lear és Gloster, csak ott van még a jómódú fiatalsága is. Ennyi új tapasztalattal az emberi aljasságról nyilván nem lesz könnyű a hátralevő élet: Keresztes tudja érzékeltetni annak a megoszthatatlannak a nagyságát, amivel ismert világunk elvesztése jár. Egyébként Popriscsin után kíváncsian néztem, hogyan lesz „új bolond”, de nem hasonlít az eszköztár, meg el is tér a két őrület: az egyik tényleg az, a másik az embereknek mutatható tébolyt, gátlástalan animális létet mutatja meg.

Iza: Persze, hogy értem, amit Zsámbéki Gábor „közölt” az előadással. És azt is sejtem, ha nem gyűr le valami kór, túlélem ezt a kort. Ez a fajta történetmesélés biztos hiányozni fog. Nem a nevettetést vágyom a színházban, és nem akarok csili-vilit se, arra ott van a Folies Bergere. Szövegi virtuozitást várok, pont ilyen Nádasdy-félét. És sok-sok gondolatot, amelyen elidőzhetek, amire vissza-visszatérhetek. Zsámbéki és a Katona most ezt adja. Nem színháztörténeti eseményt, de olyan két és fél órát, amin lassan harmadik hete agyalhatok. A gonoszság, a kegyetlenség, a hatalomvágy természetrajzát, a maga ijesztően egyszerű és lecsupaszított képében.
Éva: Shakespeare-t nézni általában zsibbadással jár, mert hosszúakat írt a Hattyú. A Lear alatt repült az idő, nem volt üresjárat, ki is voltunk éhezve a színházra. Hát nem mosolyogtunk felszabadultan, tényleg súlyosak az idők. Érdemes megjegyezni, ki, hogy felel meg nekik.

(Fotó: Katona József Színház)

Megjelent: 2281 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza